"Igényes épület" - Társasházak épületgépészete

 

Tartalom

   Bevezető
   Gázellátás - központi fűtés - használati melegvíz termelés
     Lakásonkénti falikazánok
     Központi kazánház
   Vízellátás-csatornázás
   Tűzoltóhálózat
   Légtechnika
   Klíma
   Utószó

 

Bevezető

 

    Építőipari "berkekben" közhelynek számít, hogy az irodaház- és a bevásárlóközpont "boom" után napjainkat a társasházak építési hulláma jellemzi.
    A történtek sokak számára ismerősek, ezért csak vázlatosan felelevenítem őket.
    A társasház építési programok az állami finanszírozású, "házgyári" paneles technológiájú lakótelep-építő projektek beszüntetésével a 90-es évek elején kifulladtak - évtizedes űrt hagyva maguk után. Az újraéledés politikai döntéseknek köszönhető, amelyek révén a bankok megnyitották pénzeszsákjaikat, és mégha alapos bebiztosítás ellenében is, de megkezdték viszonylag kedvező hitelek nyújtását a lakossági ingatlanigények fedezetéül. A hiányt így hirtelen óriási kereslet váltotta fel, ezzel is meredekebbé téve az ingatlanárak makacsul emelkedő görbéjét. Bár készültek kifejezetten luxusigényekre "bazírozó" társasházak is, a társasházi lakások zöme mégis az alapigényeket célozza meg, és még így is a viszonylag kis alapterületű, átlagos minőségű lakások a legkeresettebbek. (Itt természetesen öröklakásokra kell gondolni, mert a bérlakás-program igazából még legfeljebb elképzelés szinten létezik).
    A hirtelen jött lehetőségeken túl azonban sajnálatos dolog, hogy ez a folyamat némileg koncepciótlan módon, ökológiai-, szociológiai és sok egyéb más szempontú megfontolás figyelembe vétele nélkül zajlik.
    Bár legtöbbször a parkolási anomáliákat megoldandó mélyszinti garázs is épül, a földszinteken pedig rendszerint üzletek kerülnek kialakításra, az igazi parkok helyett (a jövedelmezőbb utat választva) már inkább csak újabb társasházak épülnek (avagy előtérbe kerül az oly sokat vitatott kérdés: vajon jogos-e a "lakópark" jelző?). A környezetvédelem, mint például a szelektív hulladékgyűjtés és az elválasztott rendszerű (esővíz/szennyvíz) csatornahálózatok ügye sem igazán mozdult előrébb a társasházak építése nyomán.
    Hazánkban még nem, Nyugat-Európában már nem kérdés, hogy a lakótömbök méretének megválasztásához figyelembe kell venni az emberek közösségi viselkedését: melyik az a lakásszám-intervallum, amelynél a lakók már "nem zárják magukra az ajtót", és még nem is válnak egymás számára kezelhetetlenné (és példának okáért a közös tulajdont is megbecsüléssel kezelik). Konkrétumok említése nélkül annyi bizonyosan állítható, valószínűtlen, hogy ennek a számnak kb. 50-nél több lenne a maximuma: ezen el kellene gondolkodniuk a gigantikus, 200-300 lakásos társasházak tervezőinek és engedélyezőinek is...

 

Gázellátás - központi fűtés - használati melegvíz termelés

 

    (Az alcím összevontsága furcsának tűnhet: de mivel az épületgépészet egyes szakágait esetenként nehéz szétválasztva tárgyalni, inkább koncepciókról lehet beszélni, és ezek alapján számba venni a gyakoribb megoldásokat.)
    A környezet és a lakóközösség után a lakók teherviselésének szétválasztottsága az egyik legértékeltebb szempont: hiszen a társasházi lakás elsősorban a közös tulajdonú részekben különbözik az ideális lakóhelytípustól, a családi háztól. Szerencsére például ma már elképzelhetetlen az az elképesztően rövidlátó lakótelepi gyakorlat, hogy egymás felett lévő szobákat úgy fűtsünk, hogy az egyik szobában lehűlt víz szolgáljon a másik szoba fűtővizeként - és mindez 10 emeleten keresztül. (Itt a lakók elvárásainak figyelembe vétele és a lehetőségekhez mérten jó műszaki kompromisszum kialakítása helyett a rövidtávú, kétes anyagi előnyöket helyezték előtérbe — mint például gazdaságos csőfelhasználás, és az előregyárthatóság révén a gyors szerelhetőség.)
    Jogos igény tehát minden közmű- és energiaszolgáltatás lakásonkénti mérhetősége, vagy legalábbis, hogy a tényleges fogyasztással arányos költségmegosztás lehetséges legyen. Ez legtöbbször biztosítható is, és született néhány többé-kevésbé bevett megoldás.

 

Lakásonkénti falikazánok

 

    A társasházak fűtésének egyik lehetséges módja, hogy minden egyes lakásnak külön falikazánja van, amelyek égéstermékeit gyűjtőkéménybe vezetik. A megoldás előnye, hogy a lakónak megvan a "teljes kontroll" érzése, a költségmegoszlás vitatása gyakorlatilag kizárt. A fűtési hőleadás szinte kivétel nélkül termosztátfejjel ellátott acéllemez lapradiátorokkal történik, a fürdőszobában pedig gyakran törölközőszárító csőregiszter a hőleadó.
    A falikazános eset egyik hátránya, hogy nagy lakásszám esetén nem a legkörnyezetbarátabb megoldás. A szabályozó elektronika a társasházak falikazánjai esetében szinte kizárólag egy egyszerű, kontaktust adó fali szobatermosztát. Ennek heti programozású változata kb. 15-20 ezer Forintos költséggel beszerezhető: segítségével például éjszaka és munkanapokon a fűtési hőmérséklet igény korlátozható (energiamegtakarítás, környezetvédelem).
    A gázművek az égéstermékek visszaáramlási veszélye miatt nyílt égésterű falikazán üzemével egyidejűleg elszívó szellőzést nem engedélyeznek — márpedig utóbbi egy korszerű lakásban elképzelhetetlen! A probléma gyakorlati megoldásaként -bár költségesebb-, legtöbbször már zárt égésterű kazánt alkalmaznak.
    Falikazánnal a melegvíz készítés is kérdéseket vet fel. Az általánosan alkalmazott úgynevezett kombi-cirkók rendszerint átfolyó rendszerű használati melegvíz készítési lehetőséget kínálnak, és ez csak egy csapoló részére elégséges melegvizet szolgáltat. Ezt a hátrányt kompenzálják az újabban megjelent, 20-60 literes beépített használati melegvíztárolóval rendelkező típusok. A falikazánok kompromisszum-mentes melegvízkészítési megoldása a csak fűtő készülék, a rendszerint alatta elhelyezett 70-200 literes használati melegvíztárolóval: társasházi viszonylatban a gazdaságosság viszont ebben az esetben már igencsak megkérdőjelezhető.
    Az egyedi melegvíz készítés előnye azonban, hogy a használati melegvíz mérése természetesen elmarad. A falikazános tásasházak tipikus gondja a gázmérők elhelyezése: ennek a lakásba felszerelése helyett jobb megoldás a folyosói szekrényben való elhelyezés. (Tudni kell azt is, hogy a mérők sajnálatos velejárója a szag, amely igazából nem a gáznak a szaga, hanem a szagosítás segédanyagaként felhasznált merkaptán-származékoké). A gázmérők helyigénye azonban viszonylag nagy, a folyosón pedig többnyire kevés a hely. Kínálkozik a gáz- és a villamos fogyasztásmérők közös szekrényben való elhelyezése (erre az 1. ábra mutat példát): a szolgáltatók tapasztalatom szerint ebben a kérdésben még nincsenek igazán felkészülve, az ilyen megoldások engedélyeztetése és átadása a "megszokottnál" is nehézkesebb.
    A gyűjtőkémények két alaptípusa a falazott és a szerelt kémény: ezek természetesen növelik a lakásonkénti épületgépészet költségét, amely így összességében jelenleg a "bűvös", nettó 1 millió Forintos árszint körül mozog.

 

1. ábra

 

 

Központi kazánház

 

    Az igazából előremutató megoldás központi kazánház kialakítása: bár természetesen ez az eset sem mentes teljesen a kompromisszumoktól.
    A kazánházat célszerű a legfelső szinten vagy a tetőtérben kialakítani: a korszerű kazánok tömege ezt már megengedi, így a kémények magassága is korlátozott, és a kazánházakra vonatkozó előírások is könnyebben teljesíthetőek. A használati melegvíz termeléshez szükséges tárolók elhelyezhetőek ugyanitt, bár ezek tömege okán statikai kérdések fokozottan felmerülnek.
    A központosított gázfelhasználás kézenfekvő hátránya, hogy a lakásokba ennek magas költségei miatt így nem feltétlenül lesz bevezetve a gáz, emiatt kényszerűség a villanytűzhelyes megoldás. A hőellátó-, melegvíz- és használati melegvíz cirkulációs csőhálózatot ki kell építeni: ez jelentős költségekkel jár, és több problémát is felvet (légtelenedés, üríthetőség, beszabályozás, karbantarthatóság, kiszakaszolhatóság stb.). Az elosztó csőhálózatnak persze a legjobb szigetelés mellett is lesz valamennyi hővesztesége. A csőhálózatok kialakításakor kerülni kell a fűtetlen, nyitott garázsszinte(ke)n való vezetést a magas hőveszteség illetve a fagyveszély miatt (utóbbi elkerülésére korszerű villamos csőfűtő kábelezést lehet alkalmazni, de ennek mind a kiépítési-, mind az üzemköltsége igen magas).
    A fűtési költségosztás a csőhálózatba épített hőmennyiségmérőkkel történik: ezek a készülékek ma már elfogadható költséggel beszerezhetőek. A szennyeződésre érzékenyebb hagyományos, mechnanikus mérők alternatívájaként alkalmazható ultrahangos típus is: ennek ára azonban jelenleg kb. a duplája.
    Egy érdekes szempont a mérők leolvasási helye. Erre a kérdésre már az építész tervezőnek is gondolnia kell(ene): a szerelőaknák helye és kialakítása tekintetében az épületgépész legtöbbször kész helyzet elé van állítva. Az ideális az lenne, ha az építészek eleve úgy gondolnának a szerelőaknákra, hogy ezek szükségszerűen az épület teljes magasságán elhúzások nélkül, megfelelő méretben végigvezetnek, és az egyik oldal közös térből mindenhol hozzáférhető!
    A mérőket nyilvánvalóan ismétcsak nem a legjobb megoldás a lakásokon belül elhelyezni (2. ábra: példa lakásban létesített hideg/melegvíz- és hőmennyiségmérő dobozra). Jóval praktikusabb a hidegvíz-, melegvíz- és hőmennyiség mérők folyosói elhelyezése (3. ábra: példa közös mérőcsoport folyosói strangszekrényben elhelyezésére). Ez azért is ideális megoldás, mert egyúttal a strangok a szervizajtón át ellenőrizhetőek maradnak (ráadásul a szerelőaknában a házirovarok elszaporodása is kontrollálható). A jó tervező végiggondolja azt is, mivel jár mondjuk egy meghibásodás a szerelőaknában (pl. csőrepedés). Lehetséges úgynevezett impulzusadós mérők használata is: ezek egy gyűjtőkábelen (buszon) keresztül csatlakoznak a központi leolvasást végző, ennek megfelelő programot futtató számítógépre. (A rendszer kiépítése igen költséges, nagy lakásszámnál azonban érdemes forrásokat szánni rá.)
    Gyakori hiba (és legtöbbször csak az első költségelszámoláskor szoktak szembesülni vele), hogy a lakások hőmennyiségmérőin kívül központi hőmennyiségmérés nem készül (legalább a használati melegvíztermelés, vagy külön a fűtési hőellátás részére szükséges), így az elszámoláshoz az energiafelhasználás költsége nem lesz megosztható fűtési és a használati melegvíz készítési díjakra.
    Fontos előny, hogy a központi kazánházban már elfogadható költséggel kiépíthető energiatakarékos, és a komfortérzetet fokozó, a fűtővíz hőmérsékletét szabályozó külső hőmérsékletfüggő automatika, vagy akár az épület lakásainak égtáj szerinti zónázása is. A lakásokban a falikazános esethez hasonló szobatermosztátos idővezérlés kiépítése már ritka, pedig viszonylag egyszerű eszközökkel megvalósítható (termikus "on/off" szelep, 220V-os fali termosztátról vezérelve - esetleg fagyvédelmi funkcióval is számolni kell). Jóval drágább alternatíva (és igazából legfeljebb csak lakói magánberuházásként képzelhető el) radiátoronként heti programozású elektronikával ellátott termosztátfejet felszerelni.
    Az elosztó csőhálózat leggazdaságosabban hagyományos fekete acélcsőből építhető ki: az alternatív csőanyagok alkalmazása elsősorban a nagyobb méreteknél megugró árak miatt nem jellemző. A fogyasztói csővezetékek rendszerint a padlóban (esztrich rétegben) vagy falban haladnak: a leggyakoribb csőanyagok a réz, a térhálósított polietilén és legújabban a polietilén-alumínium szendvics szerkezetű ("ötrétegű") csövek. Fokozottan ügyelni kell a padlóban történő kötésmód kialakítására (lágy rézcsőnél keményforrasztást, műanyag csöveknél fém idomokat célszerű alkalmazni), a csöveket mechanikai védelemmel (gégecső) vagy szigeteléssel is el kell látni (a meleget hőveszteség ellen, a hideget elsősorban a páralecsapódás ellen kell szigetelni). Az esztrichben vezetett csőhálózat kialakítható padlóba kerülő kötések nélkül is (osztó-gyűjtő egységek kialakítása; lakásonkénti egycsöves rendszer max. 2-3 radiátorig; "átfolyós" falikorongok): ez azonban nem feltétlenül indokolt.

 

2. ábra

 

3. ábra

 

 

Vízellátás-csatornázás

 

    A használati vízellátás épületen belüli elosztóhálózatának hagyományos csőtípusa a horganyzott acélcső, de a kisebb csőméreteket már gazdaságosan ki lehet váltani korszerűbb csőtípusra (réz, polietilén, "ötrétegű"-cső stb.) — mint ahogyan a fogyasztói csőhálózatra már egyértelműen az utóbbi csőanyagok a jellemzőek.
    A szennyeződésekre igen érzékeny kerámiabetétes "egykarú" csaptelepek elterjedése okán ajánlott egy központi vízszűrő beépítése.
    A szaniter berendezésekről mindössze két dolgot szeretnék megemlíteni. A termékválaszték itt valóban óriási, az árak is nagy szórást mutatnak: a lakás árát tehát nagymértékben befolyásolja a szaniterek minősége. Fontos szempont az elhelyezés: mivel ezek a berendezési tárgyak beépítés után már nem mozgathatóak, a kényelmes használathoz szükséges helyigényre fokozottan ügyelni kell.
    Az épületen belüli csatornahálózat általános anyaga tokos kötésű PVC-cső, igényesebb (egyben jóval költségesebb) esetben polietilén lefolyócső. A csatornahálózatok ejtővezetékeit rendszerint elfalazzák (ritkább esetben szerelőaknában vezetik), az ágvezetékek az esztrichrétegben, falban, esetleg padkában haladnak. Az esztrich vastagsága (vagy inkább vékonysága...) legtöbbször sajnos nem engedi meg a fürdőszobai padlóösszefolyó elhelyezését, pedig ez fontos lenne — az első leázás után ezt már mindenki belátja, csak akkor már késő. Csatorna például konyha vagy kamra födémében egyáltalán nem vezethető; egyéb helyeken vízszigetelés fölé szerelendő (sajnos ez szinte mindig elmarad).
    A csatorna működési jellegzetessége a zaj: emiatt az elhelyezésnél és a szerelésnél az akusztikai szempontokat is figyelembe kell venni.
    A mélygarázsban a csatorna alapvezetékek az alacsony tiszta belmagasságok okán (ez a födémgerendák alatti, végleges padlószinttől mért belmagasság), a nagy távolságokon adódó lejtési szintkülönbségek miatt legtöbbször nehezen helyezhetőek el. Erre megoldást a csatorna külső- vagy térelhatároló falakon történő vezetése jelenthet. A csatorna vezetékek rögzítési minőségét (távolság, bilincs teherbírás) mindig a teltszelvényű önsúly határozza meg! Sajnálatos probléma, hogy a csatorna alapvezeték az építés végére ritka kivétellel szinte mindig eltömődik építési törmelékkel, csemperagasztóval, és egyéb szennyeződéssel. Egyes nyugati országokban előírás, hogy a mélygarázsokban tűzvédelmi okokból (elsősorban az égéskor keletkező gázok miatt) műanyag lefolyócső nem vezethető: emiatt itt öntöttvas lefolyócsöveket alkalmaznak. Legújabban itthon is megkövetelik, hogy műanyag ejtővezetékek alkalmazása esetén a mélygarázs mennyezeti áttörésébe úgynevezett tűzvédelmi mandzsetták legyenek elhelyezve: ezek hő hatására zsugorodnak, és a tűz terjedésének megakadályozása céljából elszorítják a műanyagcsövet.
    A mélygarázsok csatornázása egy igen érdekes kérdés, és legtöbbször rossz megoldásokkal találkozom, úgy mint:

    A vízelvezetés problematikájának legjobb megoldása a padlóba mélyített, falsarokban futó (akár fedetlen) folyóka. Ennek megtervezése építész feladat, és legkésőbb a szerkezetépítés megkezdésekor már "tudatában kell lenni" — ez az oka annak, hogy legtöbbször elmarad.

 

Tűzoltóhálózat

 

    A tűzoltóhálózatok kialakítását előírások szabályozzák (leggyakoribb variációk: ellátás utcai tűzcsapról, épületen belüli száraz- vagy nedves hálózat kiépítése). Csak annyit tennék ehhez a kérdéshez, hogy nedves hálózat kiépítése esetén a vízpangás elkerülésére célszerű a tüzivízhálózat végén átöblítési lehetőséget kialakítani, és ezt a munkát időszakosan elvégezni. Amennyiben tüzivíz nyomásfokozó szivattyútelep is be van építve a hálózatba, úgy számítsunk rá, hogy átöblítéskor ez is beindul: ez nem árt neki, és legalább így ennek a működése is leellenőrizhető.

 

Légtechnika

 

    A társasházak légtechnikája leggyakrabban az alábbi rendszerek kiépítésére korlátozódik:

    A WC és fürdőszoba szellőztetése legtöbbször már egyedi ventilátorokkal történik: a gravitációs szellőzési célokat szolgáló sötét és elhanyagolt lichthofok korszakán szerencsésen sikerült túllépni, és a paneles gyakorlat, a strangonkénti, időkapcsolóról üzemeltetett központi tetőventilátoros elszívás is feledésbe merült. (Szerencsére ritka, de előfordul, hogy a szellőzést költségcsökkentés okán gravitációs üzemű szerelt kürtőkkel alakítják ki: ezekben az esetekben csak idő kérdése, hogy a lakó mikor barkácsol fel egy ventilátort — amivel persze a többi lakót is erre készteti...) A légtechnika kürtői a viszonylag nagy helyigény okán szinte minden esetben gyűjtő rendszerűek: igényesebb esetben az átszellőzések elkerülése végett a visszacsapószelepek beépítésén kívül terelőlemezes mellékcsatornás szellőzőkürtő idomokat ("cső a csőben") is alkalmaznak.
    Az egyedi elszívó rendszer kiépítése olyan esetben is megfontolandó, ha például történetesen egy ablakkal rendelkező fürdőszobáról van szó: télen zuhanyozáskor ugyanis senki sem engedi szívesen magára a kinti hideg levegőt.
    Az alkalmazott egyedi ventilátoroknak viszonylag nagy csőellenállást kell leküzdeniük, ezért többnyire a félaxiális vagy a radiális típusok kerülnek betervezésre: sajnos ezeknek a típusoknak a zaja magasabb mint az axiális társaiké, és a fürdőszobák akusztikus viselkedése sem kedvező. Zajforrás lehet maga az elszívó "rács", az anemosztát is. A ventilátorokat legtöbbször a világításkapcsolóról vezérlik: amennyiben a fürdőszoba ablakkal rendelkezik, úgy célszerűbb mozgás- esetleg páratartalom érzékelőről működtetni. Gyakori hiba, hogy a szellőzés nem öblíti át a teljes helyiséget, mert az elszívás és a légutánpótlás egymáshoz képest rosszul van elhelyezve. (Egyéni véleményem ezen kívül, hogy a szokásos 50-60m3/h-ra választott fürdőszobai elszívás főleg nyári időszakokban kevés a kellemes közérzethez: érdemes lenne elgondolkodni a helyiség a zuhanyozás ideje alatti légcsereszámán is.)
    A konyhai páraelszívás legtöbbször igazából nem kerül kiépítésre, csak egy csatlakozási lehetőség (nem ide tartozik, de többnyire ugyanez igaz a pultba épített mosogatókra, mosó- és mosogatógép csatlakozásokra). Az amerikai típusú nappali-konyhák "divatja" sokkal inkább a helyszűke, mintsem a józan megfontolások folyománya: tökéletes szagelszívásra semmi esetre se számítsunk! Egyelőre nem merül fel bevett szempontként, de a konyhai elszívó kürtőkben kondenzáció léphet fel, ezen kívül az itt idővel megjelenő lerakódás pedig egészségtelen és tűzveszélyes is. A kürtők tisztíthatóságára tehát gondolni kell! (Ez nem egyszerű kérdés, mivel emiatt a garázsszintre levezetni a szellőzőkürtőket statikai- és tűzvédelmi problémákkal is jár.)
    A belsőterű helyiségek kialakulása elsősorban a foghíjbeépítések velejárói: szerencsés esetben ez csak kamrát jelent, és akkor ennek szellőzése kültérbe nyíló kerámiarácson gravitációs úton megoldható (igényesebb esetben belül kézi szabályozású zsalu is kerül).
    A mélygarázs CO-elszívása esetenként kötelezően kiépítendő, emiatt csak két gondolatot jegyeznék meg. Az egyik a tiszta belmagasság kérdése, amire a tervezők legtöbbször nem a kellő gondossággal ügyelnek. A másik, hogy fokozottan kell figyelni a nagyteljesítményű CO-elszívó ventilátorok zajára (nem beszélve arról az esetről, amikor az ilyen rendszert a spórolás okán a világítás kapcsolóról működtetik, így sokszor feleslegesen).
    A tűzvédelmi szellőzések a középmagas épületek esetében jelentenek gépészeti feladatot: szintén előírás rendelkezik róla. A költségei igen magasak, bár a középmagas épületek már nagyobb méretűek, a felmerülő terhek így több lakásra oszlanak szét.

 

Klíma

 

    A klimatizálás (igazából: komfort hűtéstechnika) igénye társasházaknál viszonylag ritkán, inkább csak a luxus kategóriában merül fel.
    A két lehetőség egyike a központi hűtési rendszer kiépítése, a víz hűtőközeget alkalmazó rendszer. Ennél rendszerint egy központi folyadékhűtő berendezés kerül az épület tetejére, a hőleadás pedig az irodaházakban megszokott fan-coilokkal ("klímakonvektorokkal") történik. A fan-coilok alkalmazása az irodaházak nappali zajviszonyai között problémamentes, ellenben egy meghitt családi otthonban télen-nyáron hallgatni a ventilátorzúgást kiábrándító lehet.
    Mivel a tervezési fázisban a tulajdonosok legtöbbször még nem ismertek, ezért a bevett megoldás ilyenkor a központi hűtés lehetőségének a kiépítése. Ez elsősorban a teljes elosztó csőhálózat kiépítését jelenti, amelynek költsége mindenképpen meg fog jelenni a lakások árában, függetlenül attól, hogy később igénylik-e ezt a szolgáltatást vagy sem. A lakásonként változó igények ezután egyéb szakmai problémákat is felvetnek (folyadékhűtő mérete, csőhálózat beszabályozása stb.), amelyek megoldásán a beruházónak el kell gondolkodnia.
    A másik lehetőség, lakáson belül helyiségenként (vagy helyiségcsoportonként) split klíma alkalmazása inkább csak egy-egy lakás klíma igénye esetén jöhet számításba. A legnehezebben megoldható probléma rendszerint a klíma kültéri egység elhelyezése (zaj, esztétika, műszaki kötöttségek). Teljes mértékben utólag kialakítani igazából ezt a fajta klímát sem lehet: tekintve, hogy a kültéri egységnek hűtőközeg csővezetékeket, elektromos betáplálást, a beltérinek pedig ezeken kívül még a levegőből kicsapódó víz számára csatornázást is ki kell építeni.

***

    Végezetül megemlítem a társasházépítés azon problematikáját, hogy lakói a pénzükért már építéskor szeretnék a lakásukat egyedivé tenni. Ez a folyamat azonban a legtöbbször a legkevésbé sem szakszerű módon történik (azaz áttervezéssel, az érintett szakágak ajánlatadásával stb.), hanem gyakorlatilag improvizatívan. Az ideális az lenne, ha a lakók még az építés megkezdése előtt, a tervezési fázisban teljes mértékben egyeztetnék az igényeiket, majd a megfelelő időpontban leszállítanák az igényelt építési anyagok hulladékaránnyal növelt mennyiségét a csempétől a mosdókagylóig bezárólag... (Természetesen ez utópisztikus elképzelés, hiszen a tervezési fázisban a legritkább esetben ismertek a lakók, és mindezt leszervezni is szinte elképzelhetetlen — a beruházónak a változtatások mozgásterét tehát szűkítenie kell.)
    Összefoglalva elmondható tehát, hogy a társasházak gépészete egy sokváltozós egyenlethez hasonlatos, amit igazából nem lehet minden szempontból megnyugtató módon megoldani. Mindenesetre az újépítésű társasházakban alkalmazott technika az eddigiekhez képest kétségtelenül előremutató, és lakóinak remélhetőleg nem az LGT együttes elhíresült sorai fognak eszükbe jutni róla:

"Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel / A ház is a miénk, mert mi viseljük el"
(Locomotiv GT: Miénk itt a tér)

 

Összeállította: Gerhardt Norbert épületgépész mérnök;
E-mail: gerhardt@freemail.hu
Honlap: www.hifimagazin.hu/gn
A szerző ezúton mond köszönetet Hegedűs Csabának a lektorálásért, valamint mindazon kollégáknak, akik segítették e cikk létrejöttét.
Megjelent az Építési Piac 2003. decemberi számában
Ajánlott böngésző: Microsoft Internet Explorer 4.0+ min. 800*600 felbontással