Szobatermosztát - avagy a Nagy Játékszer
A korszerű, beépített időjárásfüggő szabályozással rendelkező, kis teljesítményű (12-32kW), lakás fűtést ellátó kondenzációs falikazánok esetében felmerül a kérdés: szükséges-e, hasznos-e a szobatermosztátos-, azaz egy „kitüntetett” helyiség hőmérsékleti viszonyai alapján történő kazánüzem vezérlés? És ha igen, melyik ajánlott: az egyszerű ki-be kapcsoló-, a heti programos-, vagy az ezen túl még fifikás algoritmusokkal-, akár az előremenő hőmérséklet modulációjával operáló, a kazánnal adatbuszon kommunikáló „csúcskészülék”?
Valahol érthető, amikor az esetek nagy többségében a felhasználó ragaszkodik a szobatermosztátjához, csupán azért, mert megszokta, hogy ezzel az eszközzel tud egyszerű, átlátható módon beavatkozni a rendszer működésébe. (És persze, az is gyakori, hogy ezzel egyidejűleg idegen számára az időjárásfüggő szabályzás.) Annál furcsábbnak vélem azonban az épületgépész- és fűtésszerelő kollégák rendíthetetlen szobatermosztát-pártiságát: és ezzel el is árultam, hogy én bizony nem vagyok feltétlen híve.
Nem is „ragozom” túlságosan, hogy miért: egyrészt abszurdnak tartom egyetlen, adott szoba alapján vezérelni a többi helyiség fűtését, másrészt, nem hiszem, hogy a szivattyú üzemidejének csökkentése lenne az elektromos költségeken való spórolás leghatékonyabb módja. (Könnyen kiszámolható egy folyamatosan üzemelő, 100W felvett teljesítményű cirkó szivattyú elektromos költsége egy fűtési szezonra: pl. 0,1kW * 24h * 200nap * 45Ft/kWh = 21.600,-Ft. Valószínűtlennek tartom, hogy ésszerű kereteken belül mozgó fűtési szokásokkal az üzemidő 20-30%-ánál többet meg lehetne spórolni.)
Kicsit viccesen úgy is megfogalmazhatom: nem hiszek egyetlen fali termosztát „diktatúrájában”, csakis az összes termosztát(fej) egyesített, „demokratikus akaratában”. Ez utóbbit pedig a kazánnak szükséges lekezelnie pl. teljesítmény (le)szabályozás révén. Teljesen nyilvánvaló, cáfolhatatlan tény, hogy egy, adott körülmények között működő épületgépészeti rendszer energiafogyasztását a fogyasztók (esetünkben: hőleadók) szabályozásával lehet a leghatékonyabban csökkenteni. Ebből a megfontolásból a valóban ideális szobatermosztátos rendszer az úgynevezett „Room Control”, ami háztartási méretek esetében (a magas költségek, és a rendszer kábelezési igényei miatt) inkább csak elméleti lehetőség - de még közületi felhasználók esetében is rendkívül ritka. Ennél a megoldásnál hálózatba kötött „intelligens szobatermosztátok”, és egy központi vezérlő egység (tulajdonképpen egy célszámítógép) látja el a hőleadók kontrollját, a beállított program szerint: a hagyományos, segédenergia nélkül működő radiátor termosztáfejek helyére pedig lassúműködésű elektrotermikus „on/off”-, vagy akár motoros hajtóművek kerülnek.
Jómagam, kivételesen nagy szerencsémnek tartom, hogy egyszer összehozott a sors egy ilyen rendszerrel, és alkalmam nyílt nem csupán a beállítására, de „élesben" való tesztelésére is - mindeközben rendkívül hasznos szakmai tapasztalatokat szerezve. A részletek említése nélkül annyit elmondhatok, hogy a normál heti-, és a rendkívüli napi programok („hétvégi munkanap”, „munkanapi szünnap”, „túlóra”), mindez helyiség funkciónként (pl. iroda, öltöző), és még külön a fűtés- és hűtés üzemmódokra meghatározva, a légellátás vezérlésével kombinálva, egy rendkívül bonyolult beállítási „mátrixot” eredményezett.
Ezzel, minden komment nélkül szembeállítanám középiskolás tanárom régi élménybeszámolóját, miszerint összehasonlíthatatlan jólétben élő nyugat-németországi kollégái nem voltak rest még lecsavarni a radiátor termosztátfejét is, amikorcsak utolsóként elhagytak egy, viszonylag hosszabb időre használatlanná váló helyiséget.
Visszatérve a falikazánok vezérlésére: ahol a szobatermosztát feltétlen igény, ott javaslok az épület fontosabb helyiségeiben elhelyezni egy-egy fali termosztátot. Olyanokat, amelyek nem a cirkót vezérlik közvetlenül, hanem egy közbeiktatott, DIN „kalapsínre” pattintható elektromos eszközökből viszonylag egyszerűen kialakítható relélogikát (1. ábra, letöltés).
A szobatermosztáthoz tartozó relé egyik kapcsolt áramköre a helységben lévő hőleadó(k) elektrotermikus hajtóműveit vezérli, a másik áramkört pedig a kazán számára „generált” indítójelhez használjuk fel. Gyakori hiba padlófűtéses lakásokban az átmeneti időjárási időszakokban tapasztalható túlfűtés. Ennek kézenfekvő oka, hogy a padlófűtés – az azt kiegészítő radiátoros fűtés meglététől függően – a fűtési hőszükséglet minimum 60-70%-át leadja, ami ilyenkor soknak bizonyul. A megoldás egyrészt a felületi hőmérséklet korlátozása, másrészt az, hogy a padlófűtés csak egy alacsonyabb külső határhőmérsékletnél kapcsoljon be, mint a kiegészítő radiátoros fűtés. Mindkét feladat speciális termosztát alkalmazását igényli.
(Kiegészítés. Javasolt speciális termosztát típusok: padlófűtés termosztát felületi érzékelővel pl. Honeywell (Aube) TH131 vagy Honeywell (Aube) TH132, külső hőmérséklet termosztát pl. Prodigy A2000. Amennyiben csendes, ki/be kapcsoláskor nem kattanó szobatermosztát az igény, erre megoldás triac (tranzisztor) kimenetű készülék használata, amely képes a relé behúzótekercsét és az elektrotermikus hajtóművet egyszerre működtetni. Pl. Pipelife (Watts Industries) RP-RTH1, Pipelife (Watts Industries) RP-RTH2, Pipelife (Watts Industries) RP-RTD, Salus RT10T, Salus ERT30RT.)
Összeállította: Gerhardt Norbert épületgépész mérnök;
e-mail: gerhardt@freemail.hu
Megjelent a VGF szaklap 2013. decemberi számában.