Számvetés



   Az a tény, hogy 2021 már épületgépész mérnöki praxisom 25. éve lesz (ami felfogható technikusként 29.-nek is), különösen a furcsára sikeredett 2020-as esztendő tükrében, egyfajta számvetésre késztet.

   Két fajta megközelítés szerint is levezethetném ezt, úgymint „karrier”, és szakmai fejlődés kérdése: azt hiszem, mindenki érzi, hogy a kettő teljesen más dolog - hozzáteszem, sajnos.
   Az előbbivel nem foglalkoztam sohasem, és ma sem igazán tudnám megmondani a „mibenlétét”, hogy mit is lehet sikerként elkönyvelni. A magas jövedelmet? A szakmán belüli ismertséget? Vagy egy nagy, „patinás”, többnyire multi cégnél egy sok évre visszatekintő vezetői beosztást?
   A másik szempont, a szakmai fejlődés kérdése az, ami mindigis preferáltabb volt számomra: mégha ez is egy nagyon relatív terület.
   Nem tagadom, nagy ambíciókkal kezdtem a pályafutásomat: a „vízióm” egy olyan, nagyvállalati mérnöki gárdába való bekerülés volt, mint pl. amilyen a CSŐSZER-é, vagy a KÖZÉV-é volt. Akkoriban viszont már erősen „harangoztak” ezeknek a nagy, technológiai rendszerű üzemszervezéssel operáló vállalatoknak, a helyükbe pedig kisebb cégek, és tárgyi rendszerű üzemszervezés (azaz alvállalkozói struktúra) léptek. Ezek már nem tudtak „eltartani” nagyobb mérnöki gárdát: a szaktudás így „elaprózódott”, egy cégnél 1-2 vezető mérnök számára volt „hely”, minden más cég pedig természetesen konkurencia, akikkel az együttműködés erősen korlátos, egy-egy apró „szívességnél”, szaktanácsnál, információnál „nagyobbat” kérni sem igen lehet.
   De már nagyon rég annak, hogy ez sem teljesen igaz. A „piac” a mérnöki munkát jó esetben is már csupán valamiféle „szükséges rossz”-ként kezeli: a magas szintű tervezés nem fontos, a beruházás- és munkaszervezés „ad hoc” jellegű lett, a műszaki ellenőrzés esetleges, komolytalan. Beruházás méretétől függetlenül gyakorlattá vált (és ez nem egy, akár milliárdos beruházási költségű munkánál is tapasztalat), hogy egy szimpla otthoni „csepegő csap” javíttatásának analógiájára, ha van egy probléma, azt megmutatják pár vállalkozónak, akik adnak rá valamilyen ajánlatot – aztán a szerencsés nyertes már neki is eshet. Ja, hogy ezt tervezni kellene? Adatot (építész alaprajzot, géptípusokat, technológiai igényeket stb.) szolgáltatni? Ezt mind meg kell oldani „okosba”, mert keret nincs rá, dokumentáció meg sose volt.
   Az átlagos mérnöki álláshoz ma már csupán diploma kell, nem szaktudás: a mérnök egyfajta „mindenes”, „tótumfaktum” szerepét tölti be, aki hol ezt csinálja, hol azt - és csak szerencsés esetben a szakmáján belül, mert simán rásózhatnak bármilyen „ügyintézést”. Nem véletlen az álláshirdetésekben a „magas terhelhetőség”, „stressztűrő képesség”, és hasonló, számomra erősen visszatetsző HR-es panelszöveg.
   Visszakanyarodva az eredeti témához: friss diplomásként, minden bizonnyal nem egyedüliként volt az az érzés bennem, hogy valójában semmihez sem értek. „Tapasztalat” így, „tapasztalat” úgy – akkoriban mindenkitől ezt hallottam.
   Node miféle „tapasztalat”? Mikor az első munkahelyeden felvesznek tervező mérnöknek, rövid idő múlva a második lehetőséged projektvezetőnek lenni, aztán „előkészítőként” ajánlatokat adsz, aztán műszaki ellenőrködsz, de dolgozol kivitelező cégnél, kényszerűen kereskedőnél is… És közben persze az egyik munkahelyed sprinkler rendszerekre szakosodott, a másik közműre, aztán egy klímás, egy beruházó, egy generálkivitelező...
   Ha a tapasztalataimra metafora gyanánt egy kabátként tekintenék, az rengeteg foltból állna össze, kisebb-nagyobb lyukakkal: képzeletben ebben megjelenve egy állásinterjún aztán bőven lehet magyarázkodni, a sokszínűség sem feltétlenül erény egy munkaadónak.

   Közben persze azért a magánéletemet is éltem: házasság, építkezés, gyerekvállalás, saját „projektek”...
   „Bölcsességem” mai szintjén olyan dolgokat tudok csak megállapítani, hogy törekedni kell az egyszerűségre, hogy a kapkodás értelmetlen, és mindig megbosszulja magát, hogy a barkácsolás nem profinak való, és hogy „minden összefügg mindennel” - azaz az épületgépészeti rendszer az építész- és az elektromos/automatika tervezők, kivitelezők, üzemeltetők, szervizesek kooperációja nélkül garantáltan gyenge, akár használhatatlan lesz.
   És hogy mit tanácsolnék annak, aki a pályafutását most kezdi?
   Leginkább azt, hogy a feladatokat soha ne egy letudnivaló, és aztán gyorsan elfelejtendő dologként kezelje (mégha mások ezt is sulykolják), hanem mintegy a saját bölcsesség felé vezető út egy építőkockájaként. Törekedni kell rá, hogy minden munka után maradjon valami (ha más nem, egy tanulság), ami a jövőben felhasználható. Aki így gondolkodik, a munkáit egyre gyorsabban és kreatívabban fogja megoldani: aki meg folyton mindig mindent elölről kezd, nem jut magasabbra, sőt, idővel kiég, és csak mindennapi kínlódásként éli meg a munkát.
   Az ember természetes alkotó vágya is nagyon fontos tényező, amit nem lehet „csak úgy” kiiktatni. No persze, igény az lenne rá, mert a „legújabb kor” hatalom- és biznisz-alapú, „globalizált” társadalmának sokkal inkább „robotokra” és „katonákra” (mondjuk ki: modernkori rabszolgákra) van szüksége, mint szervezetten gondolkodó, alkotó emberek közösségére. És ez fordítva is igaz: alkotni (vagy akár alkotni engedni másokat) igazából csak annak van lehetősége, akinek tőkéje és hatalma van, saját tehetségének színvonalától függetlenül. De a neoliberalizmus még erre is „rátett egy lapáttal”, miután nemhogy a terméketlen egyénieskedést (legyen az akármilyen degenerált), de még a fogyatékosságot is kikiáltotta valamiféle tiszteletre méltó alkotásnak…
   Ne dőljünk be ezeknek a hamis propagandáknak, és mindig tegyük fel a kérdést: életszerű amivel foglalkozunk, amit elvárnak tőlünk? Vagy épp ellenkezőleg: azazhogy életellenes.
   Összességében, a globális méretekben szervezett „de facto” gépek (mint pl. internet, bankok, multinacionális cégek stb.) világában az egyéni szerepünket (nem utolsó sorban: mások egyéni szerepét!) erősen át kell értékeljük. Mártírnak lenni értelmetlen dolog, így marad megelégedni annyival, hogy tudatosan cselekszünk, és próbáljuk a lelkiismeretünket minden negatív tényező dacára tisztán tartani. Ez az utolsó dolog ugyanis, amit még elvehetnek tőlünk. Ha pedig ez bekövetkezik, onnantól kezdve magunk is géppé váltunk (lásd még: Ákos - Gépszabadság).
   Végül pedig, az egyik legfontosabb dolog, hogy a munka van értünk, és nem fordítva.

   Ezen gondolatokkal kívánok minden kollégának sikeres új esztendőt.

 


2020.
Gerhardt Norbert
épületgépész mérnök
gerhardt@freemail.hu