Aki már elolvasta a "Csőlélektan" című fejezetet, annak nem okoz meglepetést e fejezet tárgyalásának logikája:

- víznyerés
- csőhálózat
- berendezési tárgyak.

Az épületek vízellátása a víznyerésnél kezdődik: tételezzük fel, hogy van közmű (nem szükséges pld. kutat fúrni). Az illetékes szolgáltatótól információt kaphatunk a közcső átmérőjéről, a területet ellátó medence fenék- és túlfolyási szintjéről (a közcsőhöz képest a magasságkülönbség adja a rendelkezésre álló víznyomást, pl. 10m = 1bar), illetve hogy rendelkezésre áll-e a kért csatlakozási kapacitás.
Épületünknek/lakásunknak van egy adott vízigénye: ez nem egyenlő a vizes berendezési tárgyak fogyasztásának összegével, mivel az egyszerre történő fogyasztás nem valószínű (a fogyasztást ún. egyidejűségi tényezővel vesszük figyelembe).
Az említett két adatból meghatározható, hogy alkalmas-e a közcső az ingatlan vízellátására, esetleg (ritka esetben) szükséges-e nyomásfokozó betervezése.
A vízmérő hely kialakítás alapvető szempontja a fagymentesség. A közműszolgáltató a szükséges vízmérő akna kialakításáról segédletet biztosít, hatósági átadáskor az ennek megfelelő kivitelt követeli meg. Amennyiben akna kialakítására nincs lehetőség, a mérőhely fagymentes pincében is elhelyezhető. Kerti csapok, illetve télen nem használt épületek vezetékében földi fagycsapot szükséges elhelyezni, amely révén a zárás és a visszaürítés biztosítható. Teraszok locsolócsapjainál szokásos még az épületen belülről kezelhető, a gyártó után "kemper-szelepként" is emlegetett megoldás.
A víznyerésre és az ivóvízellátó hálózatra vonatkozóan alapvető szempont, hogy ivóvíz minőségű vizet kell szolgáltatniuk, és kizárólag a közegészségügyi hatóság (ÁNTSZ) engedélyével üzemeltethetők.

Itt szeretnék szólni a használati melegvíz (rövidítve: HMV) készítés gyakorlatáról is. A melegvíz termelő eszközök igen sokféle szempont szerint csoportosíthatóak: én a leggyakoribb megoldásokat szeretném kiemelni.

- átfolyó rendszerű, gáz fűtésű vízmelegítők, és
- átfolyó rendszerű, villamos fűtésű vízmelegítők

Az átfolyó rendszerű vízmelegítők legnagyobb korlátja, hogy kis vízhozamuk miatt 1 vagy maximum 2 csapoló ellátására alkalmasak.

- tároló rendszerű, szabadkifolyású, villamos fűtésű vízmelegítők

Ezek a berendezések csak kis méretben készülnek (max. 10l), hátrányuk, hogy az elvi működésük miatt speciális, 3-csöves csaptelepet igényelnek. Gyakori felhasználásuk a mosogató alatti elhelyezés. Kizárólag 1 csapoló ellátására alkalmasak.

- tároló rendszerű, nyomás alatti, gáz fűtésű vízmelegítők
- tároló rendszerű, nyomás alatti, villamos fűtésű vízmelegítők

Ezek a készülékek már több csapoló ellátására is alkalmasak. Fontos kiegészítő szerelvényeik a nyomáscsökkentő (amennyiben szükséges) és a biztonsági szelep: utóbbi üzemszerűen csöpögő vizének csatornahálózatba vezetése szükséges.
Kiválasztásukkor fontos paraméter a felfűtési idő. Ez fordítottan arányos a beépített fűtőteljesítménnyel: például egy 1kW beépített fűtési teljesítményű, 100 literes villamos bojlernek a felfűtési ideje 4 óra(!).

- tároló rendszerű, nyomás alatti, indirekt fűtésű vízmelegítők

A legkorszerűbb megoldásnak számítanak. Fűtésük kazánról ellátva, a tartályban feltekert csőkígyó - mint fűtőelem - révén történik. A korszerűbb típusok automatikáról vezérelve a tároló időszakonként 70°C fölé melegítésével védekeznek az ún. "legionella" baktériumok elszaporodása ellen.
Viszonylag távoli csapolók esetén a melegvízvezeték kihűlése ellen (a csőszigetelésen kívül) ún. cirkulációs hálózatot szokás alkalmazni: ez a hideg- és a melegvíz vezeték mellett egy 3. csővezetékként jelenik meg.

Fontos megjegyezni, hogy a HMV-hálózatnak is ivóvíz minőségű vizet kell szolgáltatnia.
Itt kell megemlítsem az egyre elterjedtebb háztartási vízlágyítók (ioncserélők, és fordított ozmózisos vízkezelők) használatát.
Az ioncserélők a lakásba bejövő teljes vízmennyiséget kezelik, értelemszerűen a teljes hálózatba ioncserélt víz kerül. Túl azon, hogy személy szerint értelmét ennek nem látom (az eredményt, hogy a szappanhabot csak nagyon nehezen sikerül lemosni, nem tartom hasznosnak), kérdéses, hogy az így kezelt víz egyáltalán ivóvíz minőségű-e? Bár erről viták folynak, szerintem nem az, és emiatt nem szabadna ivóvíz hálózatba beengedni, különösen ivóvízként fogyasztani.
Ugyanakkor fordított ozmózisos vízkezelőt családommal több, mint 10 éve használunk, és bár a forgalomban lévő készülékek kialakításába szakmailag bele tudnék azért kötni, az ilyen készüléket csak ajánlani tudom - és hozzá egy szárazanyag tartalom mérőt is, hogy meggyőződhessünk a "szűrőkancsókkal" és egyéb olcsó megoldásokkal szembeni hatásosságáról. Érdemes megnézni online, vagy elvégeztetni egy elektrolízises ásványianyag kicsapató kísérletet: ilyeneket a vízkezelők eladása célból szoktak ugyan csinálni, de ettől még nagyon szemléletes.
A legalapvetőbb esetekben is indokoltnak tartom azonban 5- vagy akár 1 mikronos cserélhető betétes vízszűrő beépítését, erre az alábbi, újonnan-, majd 3 hónapos korában lefotózott szűrőbetétről készült ábrasor rávilágít. (A szűrő budapesti lakásunk normál ivóvíz közműhálózatra kötött vezetékét szűri.)

A csőhálózat minőségének és nyomvonalának számos megválasztási szempontja közül alapvetően az alábbiakat említeném meg.
A csőanyag megválasztásakor alapvető szempont, hogy alkalmas legyen ivóvíz szállítására. (A dolog nem annyira magától értetődő, mint amilyennek először gondolnánk: a félelmetes tempóban szaporodó különféle csőszerelési rendszerek számtalan alkalmazhatósága, anyagminősége, kötésmódjai, szerelési eszközei, idomrendszerei, átmérőválasztéka közt eligazodni még naprakész információval rendelkező szakmabelinek sem egyszerű feladat...)
A csővezeték nyomvonalának megválasztása ivóvízvezeték esetén működési szempontból viszonylag kevés kötöttséggel jár: a csőhálózatnak visszaüríthetőnek kell lennie (vagyis a közcső felől emelkedőnek), valamint ügyelni kell a holtágak elkerülésére (vízpangás, baktériumok elszaporodása). A hidegvízvezeték páralecsapódás veszélyének van kitéve: ez ellen párazáró szigeteléssel szükséges védekezni. (HMV vezetéknél a hőszigetelés, esetleg a tűzvédelem a legfontosabb szempont.)
A nyomvonal megválasztásánál gondolni kell arra is, hogy a vízvezeték zajos is lehet: lakószobába bevinni tehát nem célszerű, de még annak falában vezetni sem. A zajt sajnos maga a csővezeték is okozhatja, ha pl. alul van méretezve, vagy a csőidomok csak szűk átfolyási keresztmetszetűek. Sőt, a csaptelep konstrukciók közti, nem ritkán többszörös árdifferenciánál ezt a paramétert is meg kell fizetni.
Hibafeltárási- és karbantarthatósági szempontokból előnyös csak a lehető legszükségesebb esetben falban/padlóban vezetni, ilyen helyeken csőkötő idomok alkalmazása kerülendő.

Rézcső alkalmazása esetén fontos tekintettel lenni a horganyzott acélcsövek elektrokémiai korróziós veszélyére (gyakorlati megjelenése a csőfal lyukkimaródásai). Fontos alapszabály, hogy a víz áramlási irányának megfelelően réz anyagú csővezeték után horganyzott vezeték beépítése tilos. (Szerencsére horganyzott acél ivóvíz vezetéket már egyre ritkábban alkalmaznak, de régebbi épületekben azért még jócskán fellelhetőek.)

A berendezési tárgyak (falikút, mosdó, WC, pissoire, zuhany, fürdőkád stb.) kivitelüket tekintve szintén igen széles skálán mozognak: mivel ezek az épületgépészeti rendszer "látható" elemei, ezért kiválasztásuk a praktikum mellett "dízájn" kérdése is.
A vizesblokkok (konyha, fürdő, WC, mosókonyha) kialakítása építész feladat, az épületgépész feladata (elvileg) a berendezési tárgyak felszerelésének és ellátásának megtervezése. Mivel fix elhelyezésű berendezésekről beszélünk, az utólagos áthelyezés már nehéz és költséges.
Tapasztalatom szerint a jól megtervezett vizesblokk, sajnálatos módon, nagyon ritka: családi háznál ezek tipikusan terv nélkül, laikus végfelhasználó által improvizált kialakítással készülnek.
(Már gondoltam rá, hogy gyűjtenem kellene a fotókat a tipikus, felhajthatatlan ülőkés, a falhoz túl közel szerelt WC-kről, a miniatűr kézmosókról, amelyeknél a csap alá nem fér be az ember keze, vagy akár a használhatatlanul kicsi és rossz, eldugult lefolyós zuhanyfülkékről is: csakhát sajnos ez nem viszi az ügyet előre.)
Tanácsaim így csupán az alábbiakra szorítkoznak.

- Fontos a berendezési tárgyak helyigényének figyelembe vétele: erről sok anyag található online, akár a német DIN 18022 és 18025 (utóbbi az akadálymentes kialakítás) szabványokra is érdemes rákeresni.
- Attól, hogy akár neves cégek is "a piaci igényekkel összhangban" gyártanak/forgalmaznak miniatűr kézmosókat, mosogatókat, mini csaptelepeket, még nem jelenti azt, hogy ezek használhatóak bármire is.
- Régen az összevont vizesblokk volt a "másodosztály", mint pl. lakótelepi WC-fürdő: és a "divatdiktatúra" ellenére igazából ez ma sem változott. Így pld. egy amerikai konyha nem alkalmas igazán a főzésre, egy WC-fürdő pedig kevésbé higiénikus, nem utolsó sorban a szellőztetése is problémás (lásd a légtechnika fejezetben).
- Gondoljunk rá, hogy a kimosott ruhát szárítani is szükséges: erre legtöbbször nincs hely szánva.
- Bár ez nagyon triviálisan hangzik, mégis le kell szögezni, hogy a több fürdőszoba egyidőben több melegvizet igényel.
- A pontszerű (padlóösszefolyós) vízelvezetéseknél sokkal hatékonyabbak a vonalszerű (ún. folyókás) megoldások: elsősorban a hozzájuk vezető lejtés kialakíthatósága miatt.
- Magas igényszintű vizesblokk esetén a csempekiosztási terv nem felesleges.
- Zuhanyzók, kádak és mosdók esetében előnyös, ha 3 oldalról, csempézett fallal (akár pengefalas megoldással) vannak körülvéve. (Mosdók esetében az erre alkalmas kivitelt "szárnyas" mosdónak hívják.)
- Közintézmények, nagykonyhák esetén az előzetes ÁNTSZ egyeztetés, a jogszabályokban előírt kötelező berendezési tárgyak (szintenkénti falikút, mint takarítási vízvételi hely; zuhany és pissoire előtt a padlóösszefolyó stb.) betervezése elengedhetetlen.

Csak nagyon röviden néhány mondat az épületen belüli csatornahálózatokról.
A kialakítandó csatornahálózatra az OTÉK, az illetékes csatornázási mű, és az ÁNTSZ előírásai a mérvadóak. A szennyvizek minősége szempontjából alapvetően megkülönböztethetünk háztartási- és ipari szennyvizeket (utóbbinak minősülnek a nagykonyhák és a garázsok szennyvizei is).
A csatornahálózat épületen belül leggyakrabban gravitációs rendszerű: a befogadó közműnél alacsonyabb szinten lévő szennyvizek átemelő berendezést igényelnek, ami egy nem túl jó kényszermegoldás. (Csaknem két évtizede használatos lapostetők csapadékvíz elvezetésére vákuumos rendszer is: ennél a kis átmérőjű ejtővezetékek vákuum-hatását használják ki.)
A csatornahálózatok legfontosabb követelményei az öntisztuláshoz szükséges szennyvíz sebesség biztosítása mellett a bűzelzárás és a tisztíthatóság. Törekedni kell ezen kívül a minél rövidebb nyomvonalra és kerülni kell az iránytöréseket. Az épületen belüli csatornahálózat manapság legelterjedtebb anyaga a tokos kötésű PVC (polivinil-klorid) lefolyócső; fokozott elvárások esetén (pl. alaplemez alatt, a tokok szétcsúszás veszélyét kivédendő, vagy nagykonyhai zsíros szennyvizek elvezetésére) PE (polietilén) csöveket is használnak. Ahol ez indokolt, fokozott hangcsillapítású lefolyócső is használható: sőt, erre külön hangcsillapító szigetelést tervezni is ajánlott.
Egy külön problémakör a csapadékvizek elhelyezése: mivel a közműszolgáltató infrastruktúra hiányaban ezt legtöbbször nem engedi a közcsatornába kötni, telekhatáron belül szükséges megoldani a szikkasztást, esetleg (ami egy költséges, és már csupán ezért is ritka alternatíva) az öntözővízként való felhasználást.
Telekhatáron belüli alapvezetékeknél a tisztíthatóságot legalább egy ledugózott, és talajszint alatt betemetett felállással max. 10m-enként szükséges megoldani. Szennyvíz aknákat javasolt mindig ejtős konstrukcióban kialakítani: az azonos szinten történő beömlés és kiömlés ugyanis dugulásveszélyt hordoz magában. A telekhatáron a köműszolgáltatók tisztítóakna létesítésére köteleznek.

Megemlítem még a vízellátás egy speciális szakterületét: a tűzvédelmi rendszerek legismertebb típusai a tűzoltóvíz hálózatok és a sprinklerberendezések. Utóbbi elsősorban könnyűszerkezetes zárt terekben (raktárak, csarnoképületek stb.) és magas épületekben alkalmazott, a tűz kezdeti szakaszában beavatkozni képes tűzvédelmi rendszer. Lényege egy mennyezeten elhelyezett nagynyomású csőhálózat, meghatározott raszterben elhelyezett sprinklerfejekkel. A sprinklerfejek korszerű változatai hőhatásra táguló folyadékkal töltött üvegballont használnak: ez bizonyos hőmérséklet felett elpukkan, és szabaddá teszi a csőhálózatba nyomott víz útját. A sprinklerfej szórótányérja a vizet irányított szórásképpel szórja a tűzfelületre. A "hi-fog" névre elkeresztelt vízköd oltórendszer technológia nagynyomású csőhálózatot, valamint a víz porlasztására alkalmas fejeket használ a hatékonyabb és kevesebb vizet igénylő oltáshoz.