21. fejezet Arthur kedvetlenül kószált Magrathea felszínén. Ford előzékenyen nála hagyta a GALAXIS Útikalauzt, hogy legyen mivel múlatnia az időt. Vaktában megnyomott néhány gombot. A GALAXIS Útikalauz rendkívül egyenetlenül szerkesztett kiadvány, tele olyan passzusokkal, melyek felvétele annak idején jó heccnek tűnt a szerkesztők számára. Ezek egyike (erre bukkant Arthur) Veet Voojagig állítólagos tapasztalatait adja elő. Veet Voojagig a Maximegalon Egyetem csöndes, fiatal diákja volt. Ragyogó tudományos pályafutás előtt állt. Őskronológiát, transzformációs etikát és a történelemszemlélet hullámharmonikus elméletét tanulmányozta. Egy éjszaka, midőn Zaphod Beeblebroxszal egyik Pángalaktikus Gégepukkasztót a másik után itták, Veet Voojagig a fejébe vette, hogy utánajár, mi is történt azzal a rengeteg golyóstollal, amit az elmúlt évek során vásárolt. Aprólékos kutatómunka következett. Veet Voojagig végiglátogatta a golyóstoll fogyatkozás összes galaktikus nyilvántartását, végül furcsa kis elmélettel állt elő, amely akkoriban egészen megragadta a lakosság fantáziáját. Eszerint valahol a kozmoszban, a humanoidok, hüllőszerűek, halszerűek, sétáló faalkatúak és a kék szín szuperintelligens árnyalatai által lakott bolygók mellett létezik egy olyan bolygó is, melyen a golyóstoll-életforma uralkodik. Az elhagyott golyóstollak e bolygó felé vették útjukat, csöndesen átsurrantak a tér rejtett alagútjain oda, ahol -tudták- a golyóstoll-lét örömei várnak rájuk, golyóstollhoz méltó izgalmak és kihívások, mindaz, ami kijár nekik egy jóléti golyóstoll-társadalomban. Mindez pompás és kellemes volt, amíg elmélet maradt. Ám Veet Voojagig egyszer csak bejelentette, hogy meg is találta ezt a bolygót. Sőt maga is dolgozott ott egy darabig: egy olcsó, zöld, nyomógombos golyóstoll-családnál sofőrködött. Nyilatkozata után zárt osztályra került, könyvet írt, ezt agyonhallgatták, számuzetésre ítélték adócsalásért, ami a jól megérdemelt sorsa azoknak, akik nyilvánosan csinálnak bolondot magukból. Egyszer aztán expedíciót küldtek oda, ahol Voojagig nyilatkozata szerint a golyóstollak bolygója található. Az expedíció csupán egy aprócska égitestet talált a jelzett ponton, rajta egyetlen öregemberrel, aki ismételten kijelentette, hogy hazugság az egész. Később azonban kiderült, hogy az öregember nem mondott igazat. Két kérdés mindenesetre azóta is tisztázatlan. Az egyik, hogy honnan kerül évente 60000 titokzatos altair dollár az öregember bankszámlájára Brantisvog bolygóján. A másik természetesen Zaphod Beeblebrox virágzó használtgolyóstoll-kereskedése. Arthur itt letette a könyvet. A robot teljes mozdulatlanságban ült a helyén. Arthur felállt, és a kráter tetejéhez sétált. Aztán körbejárt a kráter tetején. Megbámulta a magratheai fenséges kettős naplementét. Visszabandukolt a kráterbe. Felébresztette a robotot, mert még egy mániás-depressziós robot is jobb beszélgetőtárs a semminél. - Esteledik -mondta.- Nézd, robot, jönnek a csillagok felfelé. A sötét ködök belsejéből kevés csillag látszik, azok se nagyon, de azért látszottak. A robot engedelmesen megnézte őket, aztán visszafordult. - Látom -mondta.- Pocsék. - De az a naplemente! Legvadabb álmaimban se láttam ehhez foghatót! Az a két nap! Mintha tűzhegyek forrnának az űrben. - A két napot is láttam. Ócskaság. - Nekünk otthon csak egy napunk volt -Arthur rendületlenül beszélt.- Tudod, arról a bolygóról jöttem, amit Földnek hívnak. - Hogyne tudnám. Folyton ezt hajtogatod. Rettenetesnek hangzik. - Szó sincs róla, gyönyörű hely volt. - Voltak rajta óceánok? - Ó, hogyne -sóhajtott Arthur.- Hatalmas, széles, hullámzó, kék óceánok... - Ki nem állhatom az óceánokat -mondta Marvin. - Mondd csak -érdeklődött Arthur.- Jól kijössza többi robottal? - Gyűlölöm őket. Hová mégy? Arthurnak elege volt. Feltápászkodott. - Sétálok még egyet -felelte. - Meg tudom érteni -mondta Marvin. Egy másodperccel később elaludt, de előtte még megszámolt ötszázkilencvenhétmillió bárányt. Arthur erőteljesen csapkodta magát a karjaival, hogy vérkeringését lelkesebb munkavégzésre buzdítsa. Visszakutyagolt, felfelé a kráter falán. A légkör nagyon vékony volt, hold se sütött, így a sötétség egykettőre beállt. Nem csoda, hogy Arthur egyenesen belesétált az öregemberbe, mielőtt észrevette volna. 22. fejezet Az öregember Arthurnak háttal figyelte, amint az utolsó fénysugár is elenyészik a horizont feketesége mögött. Egyszerű szürke köpenyt viselt. Magas, éltesebb ember volt. Amikor megfordult, arca vékonynak és finom vonásúnak látszott, gondterheltnek, de együttérzőnek; az a fajta arc volt, akinek a gazdájával az ember szívesen köt üzletet. Egyelőre azonban nem fordult meg, még Arthur meglepett kiáltására sem. Hamarosan a két nap legutolsó sugarai is eltűntek. A férfi megfordult. Arcát még mindig megvilágította valami. A fény forrását keresve Arthur néhány méterrel odább kis gépet látott. Légpárnás járműnek vélte, mely halvány fénykört vetett maga köré. Az öregember szeme szomorúnak látszott. - Hideg éjszakát választottál, hogy meglátogasd halott planétánkat -mondta. - Ki...kicsoda maga? -hebegte Arthur. Az öregember elfordította a fejét. Ismét szomorúság tükröződött az arcán. - A nevem nem fontos. Megint eltöprengett. Szemlátomást nem érezte sürgősnek az eszmecserét. Arthur zavarodottan állt. - Én... ööö... megijesztett -mondta félszegen. A férfi visszafordult, ránézett, és kissé felvonta a szemöldökét. - Hmmmm? - Mondom, megijesztett. - Nincs mitől félned. Nem bántlak. Arthur a homlokát ráncolta. - Hiszen maga ránk lőtt! -Tudja, a rakéták... Az ember a kráterbe bámult. Marvin szemsugara halványvörös árnyékokat vetett a hatalmas bálnatetemre. Az ember kuncogott. - Automata rendszer -mondta és felsóhajtott. - A bolygó mélyében ősi agyközpontok számlálják a borongós évmilliókat. A kor súlyosan nehezedik poros adattáraikra. Gondolom, megörültek az alkalomnak. Nagy esemény ez nekik. Zordan meredt Arthurra, és így szólt: - Magam is nagy híve vagyok ám a tudománynak. - Ó... ööö, valóban? -Arthurt mindinkább zavarba ejtette az öreg furcsa, udvarias modora. - Ó, igen! -Az öreg végképp elhallgatott. - Ööö... Arthur úgy érezte magát, mint a rajtakapott házasságtörő, ha a váratlanul hazatérő megcsalt férj csupán nadrágot vált, néhány üres megjegyzést tesz az időjárásról, majd távozik. - Feszélyezettnek látszol -jegyezte meg az öregember udvarias aggodalommal. - Ööö...nem...de. Tulajdonképpen, tudja, nemigen számítottunk arra, hogy találunk valakit a bolygón. Mintha arról lett volna szó, hogy mindenki meghalt, vagy ilyesmi... - Meghalt? -mondta az öregember.- Ugyan, dehogy. Csupán aludtunk. - Aludtak? -hitetlenkedett Arthur. - Igen, a gazdasági válság miatt. -Az öregember szemlátomást fütyült arra, mennyit ért Arthur abból, amit hall. Arthur újabb társalgási kísérletet tett: - Ööö, gazdasági válság? - Hát amikor ötmillió évvel ezelőtt összeomlott a Galaxis gazdasága. És ha figyelembe vesszük, hogy a méret utáni bolygókészítés alapvetően mégiscsak luxuscikk... Szünetet tartott, és Arthurra nézett. - Tudod ugye, hogy mi bolygókat építettünk? -kérdezte méltósággal. - Hát hogyne -mondta Arthur.- Kapiskálom... - Lenyűgöző szakma! -Az öregember szemébe sóvárgás költözött.- A partvidékek készítését szerettem a legjobban. Végtelen örömet szerzett a fjordok kicsipkézése... -Megpróbált visszatalálni az eredeti kerékvágásba.- Amikor a recesszió kezdődött, úgy láttuk, sok kellemetlenségtől megkíméljük magunkat, ha egyszerűen átalusszuk. Így hát beprogramoztuk a computereket, hogy keltsenek fel minket, ha vége a recessziónak. Az öregember udvariasan elnyomta ásítását, aztán folytatta: - A computereket a Galaktikus Részvénytőzsde árindexeivel vezéreltük. Meghagytuk nekik, hogy csak akkor ébresszenek fel minket, ha a többiek már fellendítették a gazdaságukat ahhoz, hogy újfent megengedhessék maguknak a mi meglehetősen igényes szolgáltatásainkat. Arthur, a Guardian rendszeres olvasója, mélységesen megdöbbent. - Eléggé kellemetlen viselkedés, nem gondolja? - Valóban? -tudakolta szelíden az öreg.- Sajnos kissé távol kerültem a társasági normáktól. -A kráter fenekére mutatott.- Tiéd az a robot? -kérdezte. - Nem -hangzott fémesen a kráterből.- Én az enyém vagyok. - Már ha robotnak lehet nevezni -mormogta Arthur.- Inkább elektronikus duzzogógép. - Hozd magaddal! -Arthur meglepetten vette tudomásul az erély felhangjainak megjelenését az öregember hangjában. Szólt Marvinnak, aki felkapaszkodott az emelkedőn. Szívet tépően sántított mindkét makkegészséges lábára. - Ha jobban meggondolom -mondta az öregember- inkább hagyd itt. Neked viszont velem kell jönnöd. A kilátások nagyszerűek. A járműve felé fordult, mely, noha semmiféle észrevehető utasítást nem kapott, lassan feléjük úszott a sötétségen át. Arthur Marvint nézte, aki rosszkedvűen zsémbelve arrébb sántikált, és visszakecmergett a kráterbe. - Gyere -intett az öregember.- A végére kell járnunk. - Minek a végére? -kérdezte Arthur értetlenül. - Hogy hívnak, ember? - Dent. Arthur Dent. - A végére kell járnunk -ismételte az öregember szigorúan.- Arthur Dent végére. Ez tulajdonképpen fenyegetés. -A vágyakozás ismét megjelent fáradt, megtört tekintetében.- Sosem voltam különösebben tehetséges a fenyegetések terén, de úgy mondják, fölöttébb hatékonyak lehetnek. Arthur pislogott. - Micsoda rendkívüli személyiség -motyogta maga elé. - Hogy tetszik mondani? - Ó, semmi, elnézést! - Arthur megzavarodott. - Hová megyünk? - A légikocsimba -mondta az öregember, és intett Arthurnak, hogy szálljon be a járműbe, amely közben csöndesen melléjük ért. - A bolygó legmélyébe megyünk, ahol fajunk most éled újra ötmillió éves álmából. Magrathea felébred. Arthur önkéntelenül megborzongott, ahogy az öregember mellé ült. Az idegenség,az éjszakába süvítő jármű csöndes himbálódzása nyugtalanította. Az öregemberre nézett, akinek arcát megvilágította a műszerfal parányi lámpáinak halvány fénye. - Bocsánat, tulajdonképpen hogy hívják magát? -kérdezte Arthur. - Engem? -Az öregember szemébe ismét beköltözött a szomorúság.- Az én nevem... -mondta- az én nevem Szlartibartfaszt. Arthur csaknem megfulladt. - Hogy tetszett mondani? - habogta. - Szlartibartfaszt -ismételte meg halkan az öregember. - Szlartibartfaszt? Az öregember méltóságteljesen nézett rá. - Nem fontos -mondta. A légikocsi keresztülvitorlázott az éjszakán. 23. fejezet Fontos és közismert tény, hogy a látszat olykor csal. Például a Földön az ember mindig szentül hitte, hogy intelligensebb a delfinnél, mivel oly sok mindent elért: feltalálta a kereket, New Yorkot, a háborút, egyebeket, mialatt a delfinek csak vidáman lubickoltak. A delfinek ezzel szemben azt hitték, hogy sokkal intelligensebbek az embernél - pontosan a fenti okok miatt. Érdekes módon a delfinek réges-rég tudták, hogy küszöbön áll a Föld megsemmisítése. Számos hiábavaló erőfeszítést tettek, hogy az emberiséget figyelmeztessék a veszélyre, de kapcsolatteremtési kísérleteiket az emberek mulatságos futball-labda-trükknek meg füttyögő halacskakoldulásnak vették. A delfinek végül is feladták a reményt, és nem sokkal a Vogonok érkezése előtt távoztak a Földről. A legeslegutolsó delfinüzenetet is félreértelmezték az emberek. Azt hitték, hogy meglepően kimunkált, karikán keresztül végrehajtott kettős hátrabukfencet látnak, miközben a delfinek az Egyesült Államok himnuszát is elfütyülik. Az üzenet valójában ez volt: Viszlát, és még egyszer kösz a halakat! Valójában a Földön csak egy faj volt a delfineknél is intelligensebb. E faj tagjai idejük nagy részét magatartáskutató laboratóriumokban töltötték, forgókerekek belsejében rohangáltak, és hátborzongatóan elegáns, kifinomult kísérleteket folytattak az emberrel. Az a tény, hogy az ember ezt a kapcsolatot is teljesen félreértelmezte, fontos részét képezte e lények terveinek. 24. fejezet A légikocsi hangtalanul repült a hideg sötétségen át. Halvány fény Magrathea mélységes éjszakájában. A kocsi sebesen suhant. Az öregember szemlátomást gondolataiba merült, s mikor Arthur egy-két társalgási kezdeményezést tett, a férfi megérdeklődte, hogy Arthur elég kényelmesen érzi-e magát. Arthur válaszát azonban meg sem hallotta. Arthur megpróbálta felbecsülni a kocsi sebességét, de a tökéletes feketeség semmi támpontot nem kínált. A mozgás érzete olyan csekély volt, mintha alig haladnának. Halvány fényfolt jelent meg a messzi távolban. Néhány másodperc alatt annyira megnőtt, hogy Arthurnak éreznie kellett a kolosszális sebességet, mellyel feléjük rohant. Törte a fejét, miféle jármű lehet az. Hiába bámulta azonban, nem tudta kivenni az alakját. Arthur hirtelen megdermedt a rémülettől, mert a légikocsi lebillentette orrát, és éles kanyarral a másik jármű felé fordult. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. A két jármű relatív sebessége hihetetlenül nagy volt. Arthurnak arra is alig maradt ideje, hogy visszafojtsa a lélegzetét, és már túl is voltak az "ütközésen". Mindössze annyit észlelt, hogy eszeveszett ezüst villódzás veszi körül a kocsit. Hátrafordult. A messzeségben gyorsan távolodó fekete pontot látott. Jó pár másodpercig tartott, míg megértette, hogy mi történt. A légikocsi iszonyú sebességgel egy alagútba száguldott, ők tehát az alagút szájával találkoztak. Az ezüstös villódzást az alagút fala keltette, ahogy elsüvítettek mellette. Arthur becsukta a szemét, és rettegett. Meg se próbálta felbecsülni, mennyi idő telt el, mígnem a kocsi lassított. Nem sokkal később érezte, hogy szép lassan meg is állnak. Kinyitotta a szemét. Még mindig az ezüst alagútban voltak. Kanyargó útvonaluk mintha eggyüvé tartó alagutak kusza hálózatán kígyózott volna keresztül, végül egy hajlított-acél-idomokkal borított kisebb kamrában álltak meg. Több alagút is végződött itt. A távolabbi oldalon nagyméretű fényfolt látszott, benne idegesítő halvány fény vibrált. Mintha csak bosszantani akarná a szemet, képtelenség volt élesen ránézni vagy megállapítani, milyen messze van. Arthur nagyot tévedve úgy vélte, hogy talán ultraibolya fényt lát. Szlartibartfaszt megfordult, és ünnepélyes arcot vágva Arthurra nézett. - Földlakó -mondta- Magrathea szívében vagyunk. - Miből jött rá, hogy földlakó vagyok? -tudakolta Arthur. - Hamarosan megtudod -felelte az öregember gyengéden.- Legalábbis -hangjában itt némi kétely érződött- többet tudsz meg, mint eddig. Aztán így folytatta: -Jobb, ha figyelmeztetlek, hogy a hely, ahová most belépünk, nincs Magratheán a szó szoros értelmében. Ahhoz kicsit talán... túl nagy. Olyan kapun haladunk majd át, mely roppant kiterjedésű hipertérbe vezet. Lehet, hogy kellemetlennek találod. Arthur riadtan sóhajtozott. Szlartibartfaszt megérintett egy gombot, és csöppet se megnyugtatóan megjegyezte: - Engem ilyenkor mindig kitör a frász. A kocsi egyenesen belesüvített a halvány fényfoltba, és Arthur hirtelen egész pontos képet alkothatott magának arról, hogy milyen a végtelen. Pedig nem is volt igazán végtelen. Az igazi végtelen lapos és unalmas. Az igazi végtelen olyan, mint az éjszakai égbolt: a távolság felfoghatatlan, és ezért semmitmondó. A helyiség, melyben a kocsi felbukkant, semmiképpen sem volt végtelen nagy, csupán nagyon-nagyon-nagyon nagy, olyan nagy, hogy végtelenebbnek látszott az igazi végtelennél. Arthur érzékei pattogtak és kinyúltak. Tudta, hogy a légikocsi hallatlan sebességekre képes, mégis lassúnak érezte, ahogy a kocsi átkúszik a puszta levegőn, maga mögött hagyva az átjárót, mely láthatatlan tűhegyként olvadt bele a mögöttük ragyogó falba. A fal dacolt a képzelettel: megbabonázta és legyőzte. A fal olyan bénítóan hatalmas és lapos volt, hogy teteje, alja és oldalai egyaránt a távolság ködébe vesztek. Sokkolóan szédítő volt. Teljesen síknak tűnt. A legpontosabb lézeres mérőberendezés mutathatta volna csak ki, hogy a látszólag a végtelenbe nyúló fal, mely szédítő messzeségekbe futott és oly simán terült szét, nem sík, hanem ívelt: tizenhárom fénymásodperccel odébb ismét egyesül önmagával. Más szóval a fal egy üreges gömb belső oldala volt - egy hárommillió mérföld átmérőjű és káprázatos fényben fürdő gömb fala. - Isten hozott! -szólalt meg Szlartibartfaszt, miközben a paránynak ható, háromszoros hangsebességgel száguldó légikocsi alig érzékelhetően kúszott előre az őrjítően tágas térben. - Isten hozott -mondta- az üzemcsarnokunkban! Arthur gyötrődve ámuldozott. Felmérhetetlen távolságra tőle a fény és anyag finom szövedékében furcsa függesztékek lógtak, mint az űrbe kiakasztott, gömbölyű árnyak. - Látod -mondta Szlartibartfaszt- itt készítjük planétáink többségét. - Azt akarja mondani -Arthur küszködött a szavakkal- hogy újra elindítja az egészet? - Ó, dehogy, az ég óvjon tőle! -tiltakozott az öregember.- A Galaxis messze nem elég gazdag ahhoz, hogy fenntartson minket. Nem, csupán egyetlenegy, ám szerfelett különleges feladat végett ébresztettek fel bennünket. Megbízóink rendkívüli... más dimenzióból származó lények. Talán számodra is érdekes lesz...ott a távolban, éppen előttünk. Arthúr sokáig meresztette a szemét, mígnem észrevette a lebegő szerkezetet: valóban ez volt az egyetlen dolog, mely körül az aktivitás jelei látszottak, bár ez is inkább tudat alatti érzékelés, mintsem kézzelfogható konkrétum volt. E pillanatban éles fény villant fel a szerkezeten, és élesen kirajzolta a felszínen születő formákat. Arthur számára ismerősek voltak e formák. A durván odapöttyentett idomok oly közel álltak hozzá, mint a szavak hangalakja, mint fejében a gondolatok. Másodpercekig döbbenten ült. Agyában egymást kergették a képzetek: szerettek volna letelepedni és tartalmat nyerni. Elméjének egyik része azt súgta, hogy nagyon is jól ismeri mindazt, amit lát, és amit a formák jelentenek. A másik rész viszont - igen józanul - megtagadta e nézet szentesítését, sőt e tekintetben minden felelősséget elhárított magától. Újabb villanás következett, és kételynek többé nem volt helye. - A Föld... -suttogta Arthur. - A Kettes Számú Föld hogy egész pontosak legyünk -mondta Szlartibartfaszt vidáman.- Az eredeti dokumentációnk alapján másolatot készítünk. Hosszabb csend állt be. - Azt akarja nekem bemagyarázni -Arthur most lassan, nagy önfegyelemmel beszélt- hogy eredetileg... maguk készítették a Földet? - Hát persze -mondta Szlartibartfaszt.- Van ott egy hely, valami Norvégiának hívják. Nem jártál arra? - Nem -felelte Arthur- nem. - Kár -mondta Szlartibartfaszt- azt én csináltam. Még díjat is kaptam érte. Gyönyörűen fodrozott partszegélyek. Roppantul bánkódtam, amikor a pusztulásáról értesültem. - Maga roppantul bánkódott! - Hogyne. Még öt perc, és sokkal kisebb a kár. Megdöbbentő ügyetlenség volt. - Hhee? - mondta Arthur. - Az egerek nagyon megharagudtak. - Az egerek nagyon megharagudtak? - Nagyon -biztosította az öregember szelíden. - Na igen, és azt hiszem, a kutyák, a macskák és a kacsacsőrű emlősök is meg. . . - Csakhogy, tudod, nem az ő pénzük bánta. - Nézze -mondta Arthur.- Nem egyszerűsítené le a dolgokat a maga számára; ha én minden további nélkül feladnám, és most rögtön megbolondulnék? A légikocsi kis ideig kínos csöndben szállt tovább. Aztán az öregember türelmes magyarázatba fogott: - Földlakó, a te szülőbolygódat az egerek rendelték meg nálunk. Ők irányították. A bolygó öt perccel azelőtt semmisült meg, hogy teljesült volna a cél, amiért megépítettük. Ezért kell újat építenünk. Arthur agyában csak egy szó vert visszhangot. - Az egerek? -kérdezte. - Hát ki más, földlakó? - Megbocsásson, de azokról a kis fehér, szőrös bigyókról beszélünk, a sajtmániával meg a korai hatvanas évek kabaréiban az asztalon sikoltozó nőkkel? Szlartibaltfaszt udvariasan köhögött. - Földlakó -mondta- beszédmódod néha nehezen követhető. Ne feledd, öt és fél millió éve alszom idebenn Magrathea bolygójában, és keveset tudok ezekről a korai hatvanas évekbeli kabarékról. A lények, akiket egereknek nevezel, bizony nem azok, amiknek látszanak. Hatalmas, pándimenzionális, szuperintelligens lények ők, az egerek pedig az ő betüremkedésük a mi dimenzióinkba. Az egész felhajtás a sajttal meg a sikoltozással csak álcázás. Az öregember szünetet tartott, majd együttérző homlokráncolással folytatta: - Attól tartok, kísérleteztek veletek. Arthur ezen elgondolkodott, majd felderült a képe. - Ó, dehogy -mondta.- Már látom a félreértés forrását. Nem, nézze, valójában az történt, hogy mi végeztünk kísérleteket rajtuk. Gyakran használták őket a viselkedés-lélektani kutatásokban, Pavlov meg az összes többi. Igazából az egereket mindenféle vizsgálatnak vetették alá; meg kellett tanulniuk hogyan kell csöngőket megnyomni, labirintusokban futkosni meg minden, hogy a tanulás egész folyamatának vizsgálhassák a természetét. Megfigyeltük a viselkedésüket, és ebből mindenfélére következtethettünk a magunkéra vonatkozóan. Arthur elhallgatott. - Micsoda elmeél... -mondta Szlartibartfaszt- valóban csak csodálni lehet. - Mit? - Hogyan is álcázhatnák jobban valódi természetüket, s irányíthatnának egyszersmind titeket? Hirtelen elfutnak a labirintus rossz oldala mentén, a nem megfelelő sajtdarabkát választják, váratlanul holtan esnek össze a mixomatózistól... ha finoman adagolják, a kumulatív hatás elsöprő erejű. Hatásszünetet tartott. - Látod, földlakó, ezek aztán a hiperintelligens, pándimenzionálisan zseniális lények. A ti bolygótok és rajta minden ember egyetlen organikus számítógépet alkotott, melyen egy tízmillió éves kutatási programot futtattak le... Hadd mondom el az egészet. Kissé hosszadalmas lesz. - Az időhiány -jegyezte meg Arthur- pillanatnyilag nem szerepel a legégetőbb gondjaim között. 25. fejezet Az élet természetesen számos problémát vet fel. A legközismertebbek, hogy miért születünk a világra, miért halunk meg, miért szeretnénk a közbülső idő túlnyomó részét kvarcórák viselésével tölteni? Sok-sok millió évvel ezelőtt hiperintelligens és pándimenzionális lények egy faja (akiknek fizikai megnyilvánulása a saját pándimenzionális világegyetemükben nem is különbözik olyan nagyon a mienktől) annyira megelégelte az élet értelme körüli állandó szócséplést, mely minduntalan megszakította a Brokiánus Ultra krikettpartikat, pedig ez volt a kedvenc időtöltésük (különös játék; minden látható ok nélkül nyakon kell vágni a másikat, aztán elfutni), hogy a hiperintelligens, pándimenzionális lények úgy döntöttek, leülnek, és egyszer s mindenkorra tisztázzák ezeket a dolgokat. Építettek hát maguknak egy döbbenetes méretű szupercomputert, mely oly bámulatosan intelligens volt, hogy még be sem kötötték az adattárolóit, máris eljutott a Gondolkodom, tehát vagyok-tól a rizspuding és a jövedelemadó létezésének levezetéséig. Csak ekkor tudták kikapcsolni. Akkora volt, mint egy kisváros. Legfontosabb egységeit a külön erre a célra tervezett igazgatói irodában helyezték el, a hordozóul szolgáló hatalmas ultramahagóni vezérigazgatói íróasztalt a legfinomabb ultravörös szattyánbőr borította. A sötét szőnyeg diszkrét luxusát egzotikus cserepes növények emelték ki. A helyiséget a számítógépes programozás hőskorának nagyjairól és családtagjaikról készített, ízlésesen gravírozott portrék díszítették, a hatalmas ablakok fákkal körülvett köztérre néztek. A Nagy Bekapcsolás napján két méltóságteljesen öltözött programozó érkezett, hónuk alatt aktatáska. Diszkréten bevezették őket az irodába: mindketten tudatában voltak annak, hogy fajuk egészét képviselik történelmük csúcspontján, mindazonáltal higgadtan viselkedtek. Tisztelettudóan helyet foglaltak az íróasztal előtt, kinyitották táskáikat, és elővették bőrbe kötött jegyzettömbjeiket. A programozókat Lunkwillnak és Fooknak hívták. Kis ideig az alkalomhoz illő némaságban üldögéltek, majd Lunkwill társára nézett, előrehajolt, és megérintett egy pici fekete kapcsolót. A lehető legfinomabb zümmögés jelezte, hogy a hatalmas computer máris teljes készenlétben van. Pár pillanat múlva telten zengő, mély hangján megszólította őket. Így szólt: - Vajh mi lehet ama hatalmas feladat, melynek elvégzésére életre hívtatok engem, Bölcs Elmét, a tér és idő világegyetemének második legnagyobb computerét? Lunkwill és Fook meglepetten pillantottak egymásra. - A feladatod, ó, Computer... -kezdte Fook. -Nem, várj egy cseppet, itt valami nincs rendben -mondta Lunkwill aggodalmasan.- Minden idők egyértelműen legnagyobb computerét terveztük, s nem érjük be holmi második helyezettel. Bölcs Elme -szólította meg a computert- tán nem az vagy, aminek terveztünk, minden idők legnagyobb és leghatalmasabb computere? - A második legnagyobbként jellemeztem magam -dübörögte Bölcs Elme- és az is vagyok. A két programozó újabb aggodalmas pillantást váltott. Lunkwill megköszörülte a torkát. - Itt valami hiba van -mondta.- Talán nem vagy nagyobb computer, mint a maximegalóniai Milliárd Gargantuagy, mely egyetlen ezred másodperc alatt megszámlálja az atomokat egy csillagban? - Milliárd Gargantuagy? -szólt Bölcs Elme leplezetlen megvetéssel.- Golyós számolójáték... említést se tégy róla! - És nem vagy -hajolt előre izgatottan Fook- nagyobb analitikus, mint Googleplex Gondolkodó Csillaga a Fény és Zsenialitás Hetedik Galaxisában, mely képes arra, hogy minden egyes homokszemcse röppályáját kiszámítsa Dangabrad Béta öthetes homokviharaiban? - Öthetes homokvihar? Piha! -bosszankodott Bölcs Elme.- Tőlem kérded ezt, éppen tőlem, ki magának a Nagy Bummnak az atomi vektorairól elmélkedem? Kikérem magamnak, hogy zsebkalkulátorokkal egy napon emlegessenek! A két programozó kínos csendben üldögélt. Aztán Lunkwill újfent előrehajolt. - Talán nem vagy dérhonibb vitatkozó -kérdezte- mint a Nagy Univulgáris Hiperlobikus Neutron Pörlekedő a Ciceronicus 12-ről, más néven a Varázsos és Kifáraszthatatlan? - A Nagy Univulgáris Hiperlobikus Neutron Pörlekedő? -Bölcs Elme gondosan végigropogtatta az öszszes hangot- képes lebeszélni az arktureánus Mega Szamárról mind a négy lábát... ám ezután csakis én tudom rávenni a Szamarat, hogy tegyen egy sétát nélkülük. - Akkor hol a probléma? -kérdezte Fook. - Sehol -felelte Bölcs Elme, és hangja egyre gazdagabban csengett.- Egyszerűen én vagyok a Tér és Idő Világegyetemének második legnagyobb computere. - Miért csak második? -makacskodott Lunkwill- Miért ragaszkodsz a másodikhoz? Tán csak nem a Multigeniális Eszevágtronikus Óriás Elmélkedőre vagy éppen a Filozomatronra gondolsz? Megvető fények villantak át a computer konzolján. - Egyetlen algoritmust se kívánok ezekre a kibernetikus sarlatánokra vesztegetni! -zúgta.- Nem másról beszélek, mint arról a computerről, mely utánam lesz majd eljövendő! Fook kezdte elveszíteni a türelmét. Morogva lökte félre a jegyzetkönyvét. - Azt hiszem, ez az egész értelmetlenül messianisztikussá válik. - Semmit se tudtok az eljövendő időről -nyilatkoztatta ki Bölcs Elme.- Én azonban képes vagyok arra, hogy a jövendő valószínűségek infinitezimális deltaáramlatait is bejárjam zsigeráramköreimben, láthatom, hogy egy napon eljön majd a computer, melynek operációs paramétereit kiszámíthatni oly megtiszteltetés lesz, melyre én méltatlan vagyok, ám az én küldetésem lesz, hogy megtervezzem őt. Fook mélyen felsóhajtott, és Lunkwillre nézett. - Feltehetjük végre a kérdést? -kérdezte. Lunkwill intett, hogy várjon. - Miféle computerről beszélsz? -kérdezte. - Nem beszélek erről egyelőre többet -jelentette ki Bölcs Elme.- Most pedig kérdezzétek meg, amit akartatok, hogy működhessek végre. Szóljatok! Összenéztek, és vállat vontak. Fook összeszedte magát. - Ó, Bölcs Elme -kezdte.- A probléma, melynek megoldására megalkottunk téged, a következő. Azt akarjuk, hogy közöld velünk... -várt egy kicsit- a Választ! - Választ? Ugyan mire? - Az Élet! -mondta Fook. - A Mindenség! -mondta Lunkwill. - Meg Minden -mondták együtt. Bölcs Elme gondolkodott ezen egy keveset. - Ravasz. - Meg tudod csinálni? Újabb jelentőségteljes csend. - Igen - felelte végül Bölcs Elme. -Meg tudom csinálni. - Tehát létezik válasz? -kérdezte Fook visszafojtott lélegzettel. - Egyszerű válasz? -tette hozzá Lunkwill. - Igen. Az Élet, a Mindenség Meg Minden. Létezik válasz. Csakhogy -tette hozzá- gondolkodnom kell rajta. A pillanat varázsát ekkor hirtelen felfordulás törte meg. Az ajtó kipattant: A hasznavehetetlen személyzetet félretaszigálva két dühös férfi rontott a szobába. Mindketten a Cruxwan Egyetem durva, fakókék köpenyét és övét viselték. - Bebocsáttatást követelünk! -kiáltott a fiatalabbik, és könyökét egy bájos fiatal titkárnő torkába döfte. - Gyerünk -kiabálta a másik- nem rekeszthettek ki minket! -és egy kezdő programozót az ajtó mögé lökött. - Követeljük, hogy ne rekeszthessetek ki minket -rikoltozott a fiatalabbik, jóllehet bentebb már nem is lehettek volna, a bentiek pedig lemondtak arról, hogy megállítsák őket. - Kik vagytok? -kérdezte Lunkwill, és dühösen felállt.- Mit akartok? - A nevem Majikthise! -jelentette be az öregebbik. - Én pedig követelem, hogy Vroomfondel vagyok! -harsogta a fiatalabbik. Majikthise Vroomfondelre támadt. - Jó, jó -mondta.- Ezt speciel fölösleges követelned. - Rendben! -ordította Vroomfondel, és ököllel verte a legközelebbi asztal lapját.- Vroomfondel vagyok, és ez nem követelés, ez szilárd tény! És mi szilárd tényeket követelünk! - Szó sincs róla! -tört ki Majikthise bosszúsan.- Egészen pontosan ez az, amit nem követelünk! Vroomfondel levegőt is alig vett, máris harsogta: - Nem követelünk szilárd tényeket! Amit követelünk, az a szilárd tények teljes hiánya. Követelem, hogy vagy Vroomfondel vagyok vagy sem! - Végül is mi az ördögöt akartok itt? -Fook teljesen kikelt magából. - Mi vagyunk -mondta Majikthise- a Filozófusok. - Vagy éppen ellenkezőleg! -intett figyelmeztetően Vroomfondel a programozók felé. - Igenis azok vagyunk -ragaszkodott hozzá Majikthise.- Teljesen egyértelműen a Filozófusok, Bölcsek, Szellemi Nagyságok és egyéb Gondolkodó Személyiségek Egyesült Unióját képviseljük, és azt akarjuk, hogy ezt a gépet kapcsolják ki, mégpedig most rögtön. - Miért? - kérdezte Lunkwill. - Megmondom én, pajtás -mondta Majikthise.- Demarkáció. A demarkáció a probléma. - Követeljük -kiáltozott Vroomfondel- hogy a demarkáció a probléma! Követeljük, hogy a demarkáció nem probléma! - Bízzátok továbbra is a gépekre az összeadást -figyelmeztetett Majikthise.- Ami viszont az örök igazságokat illeti, azokat mi majd szépen elintézzük. Sürgősen ellenőrizd a jogi állásodat, pajtikám. A törvény értelmében a Végső Igazság Keresése egyértelműen azoknak a gondolkodóknak az előjoga, akik ebből élnek. Valamelyik rohadt gép fogja magát, és megtalálja a Választ, mi meg repülünk az állásunkból. Úgy értem, mi itt fél éjszakákon át azon vitázunk, hogy van-e Isten vagy nincs, erre ez az átkozott masina fogja magát, és reggelre odaadja a rohadt telefonszámát is. - Úgy van -bömbölte Vroomfondel.- Egyértelműen kijelölt területeket követelünk a kétely és bizonytalanság számára! Sztentori hang töltötte be hirtelen a szobát. - Szabad lenne megjegyzést fűznöm ehhez a ponthoz? -érdeklődött Bölcs Elme. - Sztrájkolni fogunk -fenyegetőzött Vroomfondel. - Úgy van -helyeselt Majikthise.- Jó kis országos Filozófus-sztrájk szakad a nyakatokba! Az elektronikus alapzaj szintje hirtelen megnőtt, néhány tartalék mélysugárzó is működésbe lépett a szoba falai mentén el helyezett csábosan faragott, fényesre politúrozott hangszekrényekben, hogy Bölcs Elme hangja némi extra erőt nyerjen. - Mindössze azt kívánom közölni -üvöltötte Bölcs Elme- hogy áramköreim visszavonhatatlanul elkötelezettek amellett, hogy kiszámítsák a választ a végső Kérdésre: az Élet, a Mindenség meg Minden. -Szünetet tartott, s mielőtt valamivel halkabban folytatta volna, elégedetten nyugtázta, hogy sikerült megragadnia a többiek figyelmét.- Időbe telik azonban, amíg végigfut a program. Fook türelmetlenül az órájára nézett. - Meddig? -kérdezte. - Hét és fél millió évig -mondta Bölcs Elme. Lunkwill és Fook döbbenten pislogtak. - Hét és fél millió év!... - kiáltották kórusban. - Úgy van -szónokolt tovább Bölcs Elme.- Megmondtam, hogy időbe telik, nem? Egyébként úgy vélem, hogy egy ilyen program futtatása szükségképpen hatalmas közérdeklődést kelt a filozófia egésze iránt. Mindenkinek lesz elmélete arról, hogy milyen válasszal állok majd elő. Ugyan ki más nyerne a legtöbbet az így megnyíló nyilvánosságból, mint ti magatok? Ameddig csak kellő undort keltve tudjátok pocskondiázni egymást a napisajtóban, biztosítva lesz a nyugis és jól tejelő állásotok. Mit szóltok hozzá? A két filozófus szájtátva bámulta Bölcs Elmét. - Ördög és pokol -dadogott Majikthise- ezt nevezem gondolkodásnak! Te Vroomfondel, nekünk mért nem jut ilyesmi soha eszünkbe? - Nemtom -suttogta megilletődötten Vroomfondel. - Asszem, Majikthise, túlságosan pallérozott az elménk. Azzal sarkon fordultak, és kivonultak az ajtón, melyen túl a soha nem is remélt gyöngyélet várta őket. 26. fejezet - Nagyon érdekes -szólt Arthur, miután Szlartibartfaszt ismertette a történet főbb pontjait.- Csak azt nem értem, mi köze az egésznek a Földhöz, az egerekhez meg egyáltalán. - Ez csupán a történet első fele, földlakó -mondta az öregember.- Ha tudni szeretnéd, mi történt hét és fél millió évvel később, a Válaszadás napján, meghívhatlak a műterembe, ahol a Szenz-o-Rekord-felvétel segítségével magad is átélheted az eseményeket. Persze csak ha nem akarod menten kipróbálni az Új Föld felszínét. Egyelőre félkész: még a mesterséges dino-szaurusz-csontvázakat se helyeztük el a földkéregben, aztán le kell még fektetnünk a Kainozoikum Harmadik rétegét is, mert hiszen kainozoikum nélkül úgysem volna ugyanaz. - Nem hát! Szlartibartfaszt megfordította a légikocsit és elindította visszafelé, egyenesen az észbontó falnak. 27. fejezet Szlartibartfaszt műtermében teljes volt a káosz; úgy nézett ki, mint egy felrobbant közkönyvtár. Az öregember a homlokát ráncolta, amikor beléptek. - Roppant kínos -mondta.- Az egyik életfenntartó computerben kiégett egy dióda. Amikor a takarítószemélyzetet akartuk felébreszteni, kiderült, hogy csaknem harmincezer éve mind halott. Csak azt szeretném tudni, ki fogja eltakarítani a tetemeket. ülj csak oda, mindjárt be is kapcsolhatlak. Egy székhez intette Arthurt, a szék olyan volt, mintha sztegoszauruszbordákból alakították volna ki. - Sztegoszauruszbordából alakították ki -magyarázta az öregember, és mindenféle drótokkal szöszmötölt, melyeket egymásra tornyosuló papírok és rajzeszközök alól halászott ki. - Nesze -mondta- fogd ezeket -és Arthur kezébe nyomott két lecsupaszolt huzalvéget. Amint Arthur kézbe vette őket, átrepült a testén egy madár. Ő maga a levegőben függött, és láthatatlanná vált saját maga számára is. Alatta fákkal szegélyezett, csinos városi tér volt, melyet, ameddig a szem ellátott, tágas, fehér betonépületek vettek körbe. Az idő meglátszott rajtuk: esőáztatta falaikon repedések éktelenkedtek. Most viszont ragyogott a nap, friss szellő játszott a fák között. A téren és a környező utcákon tolongtak az izgatott, vidám emberek, morajuktól mintha a házak is zümmögtek volna. Rezesbanda játszott valahol, tarka zászlók csapdostak a szélben, és a levegőt betöltötte a karneváli hangulat. Arthur hallatlanul magányosnak érezte magát a levegőben, mert még a neve is testetlen volt. Mielőtt azonban megsajnálhatta volna magát, egy hang zengett végig a téren; és figyelmet kért. A szónok a tér fölé magasodó központi épület előtt, a gazdagon feldíszített erkélyen állt, és a hangosbeszélőn keresztül szólt a tömeghez. - Ó, népünk, ki itt várakozol Bölcs Elme árnyékában! -kiáltotta.- Vroomfondel és Majikhtise, a Legnagyobb és Legeslegérdekesebb írástudók nagybecsű Leszármazottai... a Várakozás Ideje elmúlt! A tömeg vad kiáltozásban tört ki. Zászlók, lobogók, fülsértő füttyök szálltak a levegőben. A keskenyebb utcák felfordított és lábaikkal hevesen integető százlábúakra emlékeztették Arthurt. - Hét és fél millió éve vár fajunk erre a Nagyszerű és Remélhetőleg Felvilágosító Napra! -kiáltotta a szónok.- A Válasz Napja! A tömeg teljes eksztázisban hurrázott. - Többé soha, soha többé nem ébredünk ezzel a gondolattal: ki vagyok én? Meg hogy minek élek? Meg hogy igazán számít-e, van-e kozmikus jelentősége, ha ma nem kelek fel, és nem megyek dolgozni? Mert ma végre egyszer és mindenkorra megkapjuk a rövid, világos választ ezekre a bosszantóan jelentéktelen kérdésekre, hogy Élet, a Mindenség, meg Minden. Miközben a tömeg újabb üdvrivalgásban tört ki, Arthur azon kapta magát, hogy siklórepüléssel átszeli a teret, és a szónoki emelvény mögött álló ház egyik hatalmas földszinti ablaka felé veszi útját. Röpke pillanatra úrrá lett rajta a pánik, mikor egyenesen az ablaknak vitorlázott, ám rögvest jobban lett, mihelyst átcsusszant rajta anélkül, hogy akár csak megérintette volna a tömör üveget. A szobában tartózkodók nem figyeltek fel különös érkezésére, ami nem túl meglepő, hiszen valójában nem is érkezett meg. Arthúr lassan beletörődött, hogy élményei csupán egy felvétel visszajátszásának köszönhetők, s hogy ehhez képest a hatsávos, térhatású, szélesvásznú film körülbelül annyira korszerű, mint a svájcisapka. A szoba egészen olyan volt, amilyennek Szlartibartfaszt leírta. Gondját viselték az elmúlt hét és fél millió évben; rendszeresen takarították, úgy százévenként. Az ultramahagóni asztal kissé megkopott a szélein, a szőnyeg valamelyest kifakult, de a nagy computerterminál változatlan dicsőségében ragyogott az asztal bőrrel bevont tetején, mintha csak tegnap építették volna. Két szigorú öltözékű ember ült tisztelettudóan a terminál előtt, és várakozott. - Mindjárt eljő az óra -mondta az egyik. Arthur meglepetésére egy szó betűi tűntek fel a nyaka körül. A felirat: LOONKAWL, néhányszor felvillant, majd kialudt. Mielőtt Arthur ezt megemészthette volna, a másik várakozó is megszólalt, és az ő nyaka körül is villogni kezdett egy felirat: FOOCHG. - Őseink hetvenötezer generációval ezelőtt indították el ezt a programot. Mi lehetünk azonban az elsők, akiknek a computer megszólal. - Lenyűgöző élmény, Foochg. Arthur ekkor jött rá, hogy a felvételt feliratokkal is ellátták. - Mi leszünk a szerencsések -mondta Foochg- akik meghallhatják az Élet... - A Mindenség... - Meg Minden... - Nagy Kérdésére... - A Választ... - Csst! -pisszegett Loonkawl.- Azt hiszem, Bölcs Elme beszédhez készülődik! Pillanatnyi várakozásteljes szünet után a konzol elején sorban feléledtek a műszerek. A fények, mintegy kísérletképp, fel-felvillantak, majd üzemszerű villogásban állapodtak meg. A kommunikációs csatornából halk búgás hallatszott. - Jó reggelt! -szólalt meg végül Bölcs Elme. - Ööö... jó reggelt, ó, Bölcs Elme -mondta Fooch idegesen.- Megvan a .. ööö... hogy is mondjam... - A Válasz? -szakította félbe Bölcs Elme fenségesen.- Igen. Megvan. A két férfi beleborzongott e válaszba. Tehát mégsem vártak hiába! - Valóban létezik Válasz? -lehelte Foochg. - Valóban létezik Válasz -erősítette meg Bölcs Elme. - Mindenre? A Nagy Kérdésre? Az Élet, a Mindenség Meg Minden. - Igen. Mindkettőjüket erre képezték ki e ész életükben erre a pillanatra készültek, születésükkor választották ki őket, hogy tanúskodjanak, amikor a Válasz megadatik, s mégis azon kapták magukat, hogy lélegzetvisszafojtva fészkelődnek, mint afféle izgatott gyerekek. - S készen állsz rá, hogy közöld velünk? -sürgette Loonkawl. - Készen állok. - Most? - Most -mondta Bölcs Elme. Mindketten megnyalták cserepes ajkukat. - Bár nem hinném -tette hozzá Bölcs Elme- hogy tetszeni fog. - Nem számít! -felelte Foochg.- Tudnunk kell most! - Most? -érdeklődött Bölcs Elme. - Igen! Most... - Felőlem... A computer elcsöndesedett. Azok ketten idegesen fészkelődtek. A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott. - Egész biztosan nem fogtok örülni -jegyezte meg Bölcs Elme. - Ki vele! - Jó -mondta Bölcs Elme.- A Válasz a Nagy Kérdésre... - Nos?... - Az Élet, a Mindenség Meg Minden... -mondta Bölcs Elme. - Tehát?... - A Válasz... - mondta Bölcs Elme, és megállt. - Igen?... - A Válasz... - Igen???... - Negyvenkettő -mondta Bölcs Elme végtelen méltósággal és hidegvérrel. 28. fejezet Hosszú-hosszú ideig senki se szólt. Szeme sarkából Foochg láthatta a várakozástól feszült arcok tengerét odakünn a téren. - Minket most meglincselnek, ugye? -suttogta. - Nehéz hivatal -jegyezte meg Bölcs Elme szelíden. - Negyvenkettő! -ordította Loonkawl.- Ez minden, amit hét és fél millió év alatt kiagyaltál? - Viszont gondosan ellenőriztem -mondta a computer- és egész egyértelműen ez a Válasz: Hogy őszinte legyek, a probléma szerintem abban rejlik, hogy magatok sem tudjátok, mi a kérdés. - Hiszen ez volt a Nagy Kérdés! A Legvégső Kérdés! Az Élet, a Mindenség Meg Minden! -bömbölte Loonkawl. - Helyes -mondta Bölcs Elme, és hangján érződött hogy készségesen elviseli a hülyéket is-, de mit jelent igazából? Bárgyú döbbenet ömlött el lassan a két arcon, ahogy előbb a computerre bámultak, aztán egymásra. - Tudod, izé... hát a Minden... az Minden... -próbálkozott Fooch bátortalanul. - Hát ez az -mondta Bölcs Elme.- Mihelyst tudjátok, hogy mi a kérdés, érteni fogjátok a választ is. - Marha jó -dünnyögte Foochg, félrelökte a jegyzetkönyvét, és parányi könnycseppet törölt ki a szeméböl. - Jó, jó, figyeij -mondta Loonkawl.- Volnál szíves, és esetleg megmagyaráznád a kérdést? Te magad? - A Legvégső Kérdést? - Igen! - Beleértve az Életet, az Univerzumot meg Mindent? - Igen! Bölcs Elme rágódott ezen egy keveset. - Zűrös -mondta végül. - De meg tudod csinálni?! -kiáltotta Loonkawl. Bölcs Elme újabb hosszú percig töprengett. - Nem. -Válasza nagyon véglegesen hangzott. A két férfi magába roskadtan ült. - De tudom, ki volna képes rá -mondta Bölcs Elme. Mindketten felkapták a fejüket. - Kicsoda? Arthur nem létező koponyája bizseregni kezdett, érezvén, hogy gazdája lassan, de megállíthatatlanul kúszik a konzol felé, Arthur azonban sejtette már, hogy ez csupán a ráközelítés, melyet a film ismeretlen alkotója a drámai hatás fokozására iktatott be. - Nem másról beszélek, mint arról a computerről, mely utánam lesz majd eljövendő.- Bölcs Elme hangja újfent a jellegzetes szónokiassággal zengett. - E computer operációs paramétereit kiszámítani oly megtiszteltetés, melyre én méltatlan vagyok, ám az én küldetésem, hogy megtervezzem őt. E computer képes lesz arra, hogy kiszámítsa a Végső Válaszhoz rendelhető Kérdést. E computer oly végtelenül kifinomult és komplex lesz, hogy operációs mátrixának még a szerves élet is részét képezi majd. És ti magatok is új formát fogtok ölteni, és leszálltok arra a computerre, hogy vezéreljétek programjának tízmillió éves futását! Igen! Megtervezem néktek ezt a computert. És néven is nevezem a számotokra. Legyen a neve... Föld! Foochg tátott szájjal meredt Bölcs Elmére. - Elég sivár név. -Testét hatalmas bemélyedések szelték végig. Loonkawlon is hirtelen borzasztó vágások tűntek fel. A computer konzolja felpukkadt és megrepedezett, a falak meginogtak és összeomlottak, a szoba rázúdult a saját mennyezetére... Arthur előtt Szlartibartfaszt állt, kezében a két huzalvég. - Lejárt a szalag -mondta. 29. fejezet - Zaphod! Ébredj! - Mmmmmvvvvrrrrrrr? - Mi lesz, ébredj már fel! - Hagyd, hogy annál maradjak, amihez értek, jó? -dünnyögte Zaphod, és odább hengeredett, hogy hallótávolságon kívül kerülve tovább alhasson. - Azt akarod, hogy megrugdossalak? -mondta Ford. - Sok örömet szerezne neked? -érdeklődött Zaphod fátyolos hangon. - Nem. - Nekem se. Akkor meg minek? Hagyj békén! -Zaphod megint összekucorodott. - Dupla adag gázt kapott -mondta Trillian, és lenézett rá.- Két légcsöve van. - És csönd legyen -morgott Zaphod.- Igy is éppen elég nehéz aludni. A talaj is pocsék. Egészen kemény és hideg. - Aranyból van -mondta Ford. Zaphod bámulatosan kecses mozdulattal felpattant, és a látóhatárt fürkészte, mivel az aranyfelszín éppen odáig terjedt minden irányban, tökéletesen simán és tömören. Úgy ragyogott, mint... nehéz volna meghatározni, hogy is ragyogott, mert az egész univerzumban semmi se ragyog úgy, mint egy színarany bolygó. - Ki rakta ezt mind ide? -hápogott Zaphod kidülledt szemmel. - Ne izgulj -intette le Ford.- Ez csak a katalógus. - Micsoda? - Katalógus -mondta Trillian.- Illúzió. - Hogy állíthatsz ilyet?! -kiáltotta Zaphod, és négykézláb kezdte vizsgálgatni a talajt. Bökdöste és piszkálta. Nehéz volt és egész kicsit puha: meg tudta karcolni a körmével. Nagyon sárga volt és csillogott, s amikor Zaphod rálehelt, a lélegzete olyan sajátosan párolgott el, ahogy csak színaranyról párolog el a lélegzet. - Trillian meg én nemrég tértünk magunkhoz -mondta Ford.- Addig kiabáltunk és üvöltöztünk amíg oda nem jött valaki, erre tovább kiáltoztunk és üvöltöztünk, míg megunták; és idehoztak minket a bolygókatalógusukba, hogy elfoglaljuk magunkat, míg felkészülnek rá, hogy foglalkozzanak velünk. Ez itt mind Szenz-o-Rekord. Zaphod keserűen bámult rá. - A fészkes fotonba -mérgelődött- fölébresztettetek a magam tökéletesen megfelelő álmából, hogy megmutassátok valaki másét. Zaphod sértődötten leült. - Miféle völgyek azok ott? -kérdezte. - Fémjelzés -mondta Ford.- Megnéztük. - Idáig alhattál -szólt Trillian.- Az előző bolygón térdig gázoltunk a halakban. - Halakban? - Egyesek a legfurább dolgokat kedvelik. - A halak előtt -mondta Ford- platina is volt. Elég unalmas. Azt gondoltuk, ezt azért látnod kellene. Tenger sok fény ragyogott feléjük egyöntetű aranycsillogással, akármerre néztek. - Elragadó! -zsémbelt Zaphod. Hatalmas zöld sorszám jelent meg az égen. Pislogott és megváltozott, s vele együtt a táj is átalakult. Mindhárman egyszerre hördültek fel. Bíborszínű tenger partján találták magukat, mindenütt apró sárga és zöld kavicsok hevertek - nyilván értékes drágakövek. A távolban a lágy vonalú hegyek vörös csúcsai gyengéden hullámzottak. Mellettük tömör ezüst kerti asztal állt, mályvaszínű, fodros napernyővel és ezüstrojtokkal. Az égen a katalógusszám helyén hatalmas felirat jelent meg: Magrathea az Ön bármely igényét kielégíti. Nem dicsekszünk. És ötszáz teljesen meztelen nő záporozott alá az égből ejtőernyőn. A következő pillanatban a látvány eltűnt. Tavaszi réten egy csomó tehén kérődzött körülöttük. - Au! -mondta Zaphod.-Az agyaim! - Akarsz beszélni róluk?- kérdezte Ford. - Igen. -leültek, összedugták a fejüket, és fütyültek az állandóan változó környezetre. - Úgy látom -mondta Zaphod-, akármi történt is az elmémmel, magam tettem. Méghozzá úgy, hogy a kormány szűrővizsgálatain ne derüljön ki. Sőt magam se tudhattam semmiről. Hülyén hangzik, mi? A másik kettő egyetértően bólintott. - A kérdés tehát: mi lehet olyan titkos, hogy nem tudhatják, hogy tudom, nemhogy a Galaktikus Kormány, de saját magam sem? A válasz: nem tudom. Nyilvánvalóan. De összeilleszthetek némely dolgot, és akkor találgathatok. Mikor döntöttem el, hogy indulok az elnökválasztáson? Nem sokkal Yooden Vranx elnök halála után. Emlékszel Yoodenre, Ford? - Persze -mondta Ford.- Ő volt az a pasas, akivel találkoztunk kölyökkorunkban, az arktureánus kapitány. Szédületes fej volt. Adott nekünk gesztenyét, amikor fellopóztál a szuperteherhajójára. Azt mondta,sose látott ilyen bámulatos kölköt. - Miről beszéltek? -kérdezte Trillian. - Egy történet -mondta Ford- abból az időből, amikor még mindketten gyerekek voltunk a Betelgeusén. Az arktureánusok szuperteherhajói bonyolították le a tömegcikk-kereskedelem nagyját a Galaktikus Centrum és a külső körzetek között. A Betelgeuse kereskedelmi felderítői kutatták fel a piacot, az arktureánusok meg odahordták az árut. Rengeteg zűrt okoztak akkoriban az űrkalózok, mielőtt a Dornellis-háborúk során elintézték őket. A szuperteherhajókat a galaktikus tudomány legfantasztikusabb védőpajzsaival szerelték fel. Igazi böhömök voltak azok a hajók, óriásiak. Ha egy bolygó körül pályára álltak, eltakarták a napot. Erre ez a Zaphod kölyök úgy dönt, hogy lerohanja az egyiket. Képzeld csak el: sztratoszféra-repülésre tervezett, jelentéktelen kis csónakocsikája volt, vacak három sugárhajtóművel, benne egy taknyos kölök. Úgy értem, fátyol rá, őrült ötlet volt, veszettebb, mint egy veszett majom. Amikor nekivágott, vele tartottam, mert fixre megjátszottam egy nagyobb summát, hogy kudarcot vall, és nem akartam, hogy hamis bizonyítékkal állítson be. Erre mi történik? Beszállunk a háromsugarasába, amit ő úgy átbütykölt, hogy nem lehetett ráismerni. Röpke néhány hét alatt átszelünk három parszeket, besurranunk a szuperteherhajóba, ma se tudom, hogyan, végigmasírozunk a parancsnoki hídon, kezünkben játékpisztoly, és vadgesztenyét követelünk. Ekkora marhaságot azóta se hallottam. Egy egész évi zsebpénzem bánta. És mit nyertem? Vadgesztenyét. - A kapitány ez a Yooden Vranx volt, igazán bámulatos hapsi -vette át a szót Zaphod.- Adott kaját, piát... mind csupa hihetetlen galaktikus kotyvalék volt... meg persze nagy csomó vadgesztenyét, elképzelhetetlenül remekül éreztük magunkat. Azután hazateleportált bennünket. A Betelgeuse Állami Börtön különleges Biztonsági Szárnyába. Hidegvérű pasas volt. Később megválasztották a Galaxis Elnökének. Zaphod elhallgatott. Környezetük ezúttal éppen elsötétedett. Feketén gomolygott a pára, és alig kivehető, idomtalan árnyak leselkedtek a sötétben. A levegő időnként megreszketett a szellemlények üvöltésétől, melyeket egyéb szellemlények öldököltek. Föltehetőleg elegen lelkesedtek az ilyesmiért, ha kifizetődött a reklámozása. - Ford -mondta Zaphod csöndesen. - Igen? - Közvetlenül a halála előtt Yooden meglátogatott. - Tényleg? Sose mesélted. - Nem. - Miért látogatott meg? - Az Arany Szívről mesélt. Az ő ötlete volt, hogy ellopjam. - Az ő ötlete? - Igen. És csak úgy lophattam el, ha részt veszek az avatási ünnepségen. Ford döbbenten tátotta a száját, majd harsogó nevetésben tört ki. - Azt akarod mondani, hogy csakis azért indultál a Galaktikus Elnökválasztáson, mert el akartad lopni azt a hajót? - Pontosan. Zaphod arcára olyan vigyor ült, melyért az embert többnyire puhára bélelt falú szobába zárják. - És miért olyan fontos neked a hajó? - Nemtom -mondta Zaphod.- Azt hiszem, ha tudatosan tudnám, miért olyan fontos a hajó, és mit akarok vele kezdeni, akkor ez kiderült volna a tesztek során, és nem lehettem volna elnök. Azt hiszem, abból, amit Yooden elmondott, egy csomó dolog még mindig el van előlem zárva. - Szóval azt gondolod, Yooden vett rá, hogy belepiszkálj a saját agyadba? - Szövegelni irtóra tudott. - De hát Zaphod, öreg barátom, elsősorban mégiscsak magaddal kell törődnöd, tudod, hogy van ez. Zaphod vállat vont. - Értem, a magad részéről eszed ágában sem volt ez az egész elnökség meg minden -firtatta Ford. Zaphod ezen hosszan eltöprengett. Látszott, hogy kétely suhan át az arcán. - Úgy látszik nemigen -mondta végül. - Nem avatom be magamat a titkaimba. Bár -tette hozzá némi gondolkodás után- ez nem is meglepő. Fikarcnyit sem bízom magamban. A Következő pillanatban helyreállt a valóságos világ. Pazar váróteremben ültek, melyet üvegtetejű asztalokkal és tervezési díjakkal zsúfoltak tele. Nyúlánk magratheai férfi állt előttük. - Az egerek fogadnak benneteket -mondta.