5. fejezet Prostatikus Vogon Jeltz nem volt szép látvány, és ebben még a többi Vogon is egyetértett. Magasra boltozódó orra messze a disznószerű, alacsony homlok fölé nyúlt. Sötétzöld, gumiszerű bőre elég vastag volt ahhoz, hogy a Vogon Tisztviselői Karban vigye valamire, hogy a tengerben akár ezer láb mélységben is tetszőleges időt töltsön mindenféle káros következmények nélkül. Nem mintha úszni járt volna. Ahhoz túl zsúfolt volt a napirendje. Azért volt olyan, amilyen, mert sok-sok millió év előtt, amikor az első Vogon kimászott Vogária henye őstengereiből, és ott zihált és dagadozott a bolygó szűz partjain, amikor a ragyogó, fiatal Vogszol nap elöször ragyogott rájuk aznap reggel... akkor és ott az evolúció erői lemondtak róluk, undorodva elfordultak, és leírták őket, mint valami szerencsétlen, csúf hibát. Sosem fejlődtek tovább; ki kellett volna pusztulniuk. Nem tették, és ezt kétségkívül az ő renyhe agyú, ragacsosan konok természetük javára kell írnunk. Evolúció? -mondták maguknak.- Kinek kell az? És amit a természet nem tett meg a kedvükért, azt egyszerűen elnélkülözték, míg el nem érkeztek az idők, amikor is a nagyobb anatómiai kellemetlenségeket sebészeti úton enyhítették. A természet erői közben sebes túlórába kezdtek Vogária bolygóján, hogy kijavítsák az előző mulasztásokat. Előálltak a Sziporkákkal Ékesített Zsilipfúró Rákkal, melyet a Vogonok felfaltak, miután a héjukat vasbunkókkal szétverték; lélegzetelállítóan karcsú és tarka, égre törő fákkal, ezeket a Vogonok kidöntötték, hogy megégessék velük a rákhúst; selyembundás, harmatos szemű, gazellákhoz hasonlatos lényeket kreáltak, ezeket a Vogonok befogták és meglovagolták. Szegények nem váltak be közlekedési eszközként, mert a gerincük azonnal eltört, a Vogonokat azonban ez nem zavarta abban, hogy rájuk üljenek. Így múlatta Vogária bolygója a boldogtalan évezredeket, amíg egyszer a Vogonok felfedezték a csillagközi utazás elveit. Néhány rövid Vogon-év leforgása alatt valamennyien elvándoroltak, és a Megabrantishalmazban, a Galaxis politikai centrumában telepedtek le. Ők alkotják most a Galaktikus Tisztviselői Kar hihetetlenül hatalmas gerincét. Megkísérelték, hogy műveltségre tegyenek szert; megkísérelték, hogy modort és társadalmi viselkedést tanuljanak, de a mai Vogon a legfőbb vonatkozásokban alig-alig különbözik primitív elődeitől. Minden évben huszonhétezer Sziporkákkal Ékesített Zsilipfúró Rákot importálnak, s azzal múlatnak el egy görbe éjszakát, hogy vasbunkókkal szétverik őket. Prostatikus Vogon Jeltz, mélységes hitványságában, teljesen tipikus Vogon volt. Ráadásul a stopposokat se szerette. Mélyen lenn, Prostatikus Vogon Jeltz zászlóshajójának belsejében, egy sötét kis kabinban idegesen rezdült egy gyufa lángja. A gyufa gazdája nem Vogon volt, de mindent tudott a Vogonokról, és jó okkal idegeskedett. Ford Prefectnek hívták. Ford körülnézett a kabinban, de nem sokat láthatott: furcsa és ijesztő árnyak hajladoztak és ugráltak a lángocska fényében, de minden csöndes volt. Ford halk köszönetet rebegett a Dentrassiaknak. A Dentrassiakat, az ínyenceknek ezt a rakoncátlan törzsét, melybe egy csapat vad, de kellemes fickó tartozott, a Vogonok legújabban szívesen alkalmazták hosszújáratú hajóikon szakácsnak, azzal a szigorú feltétellel, hogy megelégszenek a saját maguk társaságával. Ez tökéletesen megfelelt a Dentrassiaknak, mivel fölöttébb kedvelték a Vogon pénzt, mely egyike a Galaxis legkeményebb valutáinak, viszont ki nem állhatták magukat a Vogonokat. A Dentrassiak egyetlen fajta Vogont kedveltek: a felbosszantott Vogont. Ford Prefect nem vált hidrogén, oxigén és szén-monoxid kis felhőjévé. Ford Prefect eredeti neve csupán a Betelgeuse egy obskurus nyelvjárásában érthető; a nyelv gyakorlatilag azóta halott, hogy a Nagy Lezúduló Hrung Katasztrófa a Betelgeuse-VII összes ősi Praxibetel közösségét elsöpörte a 03758. Galaxikus-Sziderikus Év-ben. A bolygó teljes népessége elpusztult a Nagy Lezúduló Hrung Katasztrófa során. Ford apja volt az egyetlen túlélő; életét egy rendkívüli véletlennek köszönhette, amelyről sose tudott számot adni. Az egész históriát mély rejtély övezi: igazából mindmáig senki se tudta megmondani, hogy mi is az a Hrung, és hogy miért pont a Betelgeuse-VII-et tüntette ki a lezúdulásával. Ford apja nagyvonalúan félresöpörte az őt szükségképp körülvevő gyanú felhőjét, és letelepedett a Betelgeuse-V-ön, ahol Fordnak lett apja és nagybátyja; immár kihalt fajának tiszteletére az ősi Praxibetel nyelven keresztelte meg a fiút. Ford képtelen volt rá, hogy megtanulja a nevét, úgyhogy az apja végül belehalt a szégyenbe, mely a Galaxis egyes részein még mindig halálos betegség. Az iskolában a többi gyerek Ix-nek nevezte, ami a Betelgeuse-V nyelvén azt jelenti, hogy "fiú, aki nem képes kielégítően megmagyarázni, mi az a Hrung, sem azt, hogy miért pont a Betelgeuse-VII-et tüntette ki a lezúdulásával". Halk nyögést hallott. Nehézkes árnyék mocorgott a földön a gyufa fényében. Gyorsan elrázta a lángot, kotorászni kezdett a zsebében, kivette, amit keresett. Felszakította és megrázta. Lekuporodott a földre. Az árny megmozdult. - Hoztam mogyorót -mondta Ford Prefect. Arthur Dent megmozdult, ismét felnyögött, érthetetlenül motyogva. - Tessék, vegyél -sürgette Ford, a zacskót rázogatva.- Valószínűleg vesztettél némi sót és proteint, hiszen most próbáltad először az anyagátviteli sugarat. A sörök kipárnázták némileg a szervezetedet. - Vhrrr... -mondta Arthur. Felnyitotta a szemét.- Sötét van -mondta. - Valóban -mondta Ford Prefect-, sötét van. - Nincs fény -mondta Arthur.- Sötét van, nincs fény. Ez Ford szerint egyike volt a legérthetetlenebb emberi dolgoknak: az a szokás, hogy a legnyilvánvalóbb dolgokat leszögezik és ismételgetik, például: "Szép napunk van", vagy "Maga nagyon magas ", vagy " Ó, kedvesem, harminc láb mélyre zuhantál, jól vagy? " A jelenség magyarázatára Ford kidolgozott egy elméletet. Eszerint az emberi lények szája összenő, ha nem járatják. Néhány hónapi megfigyelés és megfontolás eredményeképp elvetette ezt az elméletet, és újabbal állt elő. Eszerint ha az emberek nem járatják a szájukat, akkor az agyuk kezd dolgozni. Később elvetette ezt az elméletet is a benne rejlő rosszindulatú cinizmus miatt, és úgy döntött, hogy alapvetően kedveli az emberi lényeket. Továbbra is borzasztóan zavarta viszont azoknak a dolgoknak a rettentően nagy száma, amelyekről az embereknek fogalmuk se volt. - Úgy van -egyezett bele.- Nincs fény. -Megkínálta Arthurt néhány szem mogyoróval.- Hogy érzed magad? - Mint a rosszul fizető vállalat -mondta Arthur.- Egyes részeim folyton kilépnek tőlem. Ford értetlenül meredt rá a sötétben. - Mit gondolsz -kérdezte Arthur-, megbánnám, ha megkérdezném, hol a pokolban vagyunk? Ford felállt. - Biztonságos helyen -mondta. - De jó -mondta Arthur. - A Vogon Építész Flotta egyik űrhajójának a konyharészlegében vagyunk, egy kis kabinban -mondta Ford. - Úgy tűnik -mondta Arthur-, ez a "biztonságos" szónak valami egészen szokatlan értelmezése, melyről eddig nem volt tudomásom. Ford újabb gyufát gyújtott, és keresni kezdte a világítás kapcsolóját. Az idomtalan árnyak ismét hajladoztak és szökelltek. Arthur feltápászkodott, és aggodalmasan átnyalábolta magát a karjaival. Félelmetes idegen árnyak tolongtak körülötte, a levegő áporodott szagokkal volt terhes, melyek azonosíthatatlanul jutottak a tüdejébe, s valami halk, szűnni nem akaró zümmögés hallatszott, mely meggátolta abban, hogy összeszedje a gondolatait. - Hogy kerültünk ide? -kérdezte kissé borzongva. - Stoppoltunk és felkéredzkedtünk -mondta Ford. - Micsináltunk? -kérdezte Arthur.- Azt akarod bebeszélni nekem, hogy csak feltartottuk a hüvelykujjunkat, mire valami gülüszemű zöld szörny kidugta a fejét, és odakiáltott: Helló, haverok, pattanjatok csak fel, elviszlek benneteket egészen a basingstoke-i elágazásig? - Hát -mondta Ford-, a hüvelyk egy elektronikus Sub-Éta jelzőkészülék, az elágazás innen hat fényévre van Barnard Csillagánál, de egyébként igen, a dolog többé-kevésbé stimmel. - És a gülüszemű szörny? - Tényleg zöld. - Remek -mondta Arthur-, mikor mehetek haza? - Semmikor -mondta Ford, és megtalálta a fény kapcsolóját.- Takard el a szemed -mondta és felkapcsolta. Még maga Ford is meglepődött. - A bánatba is -mondta Arthur-, valóban ilyen a repülő csészealj belülről. Prostatikus Vogon Jeltz végigvonszolta visszataszító zöld testét a parancsnoki hídon. Mindig maradt benne némi bizonytalan ingerültség, ha lakott bolygókat kellett megsemmisítenie. Szerette volna, ha valaki elmagyarázza neki, milyen helytelenül is cselekedett, s akkor ő kedvére kiüvöltözhetné magát, és megkönnyebbülne. Teljes súlyával ráhuppant a vezérlőpult előtti székre, hátha eltörik, és akkor valóban dühös lehet valamiért. A szék azonban panaszosan nyekergett, és épen maradt. -Takarodj! -üvöltött egy fiatal Vogon őrre, aki e pillanatban lépett a hídra. Az őr azonnal visszavonult, mélyen megkönnyebbülve. Örült, hogy mégsem neki kell átnyújtania a jelentést, amit éppen most kaptak. A jelentés hivatalos közleményt tartalmazott, mely szerint a Damográn bolygón létesített állami kísérleti telepen éppen most adják át azt a csodálatosan új típusú űrhajót, melynek rendszerbe állítása a jövőben szükségtelenné teszi a hiperűrexpressz utak építését. Újabb ajtó nyílt fel, a Vogon kapitány azonban most nem üvöltött, mivel ez az ajtó a konyhai traktushoz szolgált, ahol a Dentrassiak az ő táplálékát készítették. Mi sem lenne most jobb, mint egy étkezés. Hatalmas, szőrös lény szökdelt át az ajtón, kezében az ebéd tálcájával. Bolondul vigyorgott. Prostatikus Vogon Jeltz el volt ragadtatva. Tudta: ha egy Dentrassi ennyire boldog, akkor valahol ezen a hajón valami olyasmi történik, amitől kedvére feldühödhet. Ford és Arthur körülnéztek. - Na, mit szólsz? -kérdezte Ford. - Kissé mocskos, nem? Ford szemöldökét ráncolva nézte a szűk kabinban szétszórt maszatos matracokat, mosatlan edényt s az idegen alsónemű bűzös, azonosíthatatlan darabjait. - Ez munkahely, tudod -mondta.- A Dentrassiak egyik hálófülkéjében vagyunk. - Mintha azt mondtad volna, hogy Vogonoknak vagy minek hívják őket. - Úgy is van -mondta Ford.- A Vogonok vezetik a hajót, a Dentrassiak a szakácsok, ők engedtek fel minket a hajóra. - Zavaros -mondta Arthur. - Nézd ezt -mondta Ford. Leült az egyik matracra, és kotorászni kezdett a zsákjában. Arthur gyanakodva megpiszkálta a matracot, és maga is leült. Alig-alig volt gyanakodnivalója; az Acsargó Kagylók bolygójának mocsaraiban növő matracokat nagyon gondosan megölik és kiszárítják, mielőtt használatba vennék. Legfeljebb egy-egy éled fel közülük olykor. Ford odaadta a könyvet Arthurnak. - Mi ez? -kérdezte Arthur. - Ez a GALAXIS Útikalauz Stopposoknak. Egy elektronikus könyv. Bármiről megmond minden szükséges tudnivalót. Ez a feladata. Arthur idegesen forgatta a könyvet a kezében. - Tetszik a borítója -mondta.- NE ESS PÁNIKBA! Ez az első segítőkész vagy érthető dolog, amit ma hallok. - Megmutatom, hogy működik -mondta Ford. Elragadta a könyvet Arthurtól, aki még mindig úgy fogta, mint egy két hete halott pacsirtát. Kihúzta a borítójából. - Ezt a gombot megnyomod, akkor a képernyőn megjelenik a tartalomjegyzék. A mintegy háromszor négy hüvelyk nagyságú képernyő kivilágosodott, karakterek futottak át rajta: - Téged a Vogonok érdekelnek, tehát beléptetem ezt a nevet így - és még néhány billentyűt lenyomott.- Tessék. A képernyőn zölden villogtak a szavak: Vogon Építész Flották. Ford megnyomta a képernyő alatti nagy piros gombot, s megindult a szavak villogó áradata. Ugyanakkor a könyv hangosan is mondta a cikkely szövegét, nyugodt, csöndes, kimért hangon. Ezt mondta: Vogon Építész Flották. Ha stoppot akarsz kapni tőlük, egyet tehetsz: lemondhatsz róla. A Vogon faj egyike a legellenszenvesebbeknek a Galaxisban: nem kifejezetten gonoszak, de modortalanok, bürokratikusak; fontoskodóak és érzéketlenek. Kisujjukat se mozdítanák, hogy megmentsék saját nagymamájukat a Traal bolygó Mohó Bogárpattintó Fenevadjától, hacsak nem kapnak írásos utasítást három példányban, aláírva, beküldve, visszaküldve, várakoztatva, elveszítve, megtalálva, nyilvános vizsgálatnak alávetve, ismét elveszítve, végül három hónapra tőzeg alá temetve és gyújtósként hasznosítva. Ha italt akarsz kapni egy vogontól, legegyszerűbb, ha ledugod a torkán az ujjadat. Ha fel akarod bosszantani, vesd a nagymamáját a Traal bolygó Mohó Bogárpattintó Fenevadja elé. Semmilyen körülmények között se hagyd, hogy egy Vogon a jelenlétedben olvassa fel a verseit. Arthur pislogott. - Micsoda könyv! És hogy kaptunk mégis stoppot? - Éppen ez az. A könyv elavult -mondta Ford, és visszacsúsztatta az útikalauzt a tokjába.- Az Új, Átdolgozott Kiadás számára végzek terepkutatást, s a javasolandó változások egyike az, hogy a Vogonok mostanában Dentrassiakkal főzetnek maguknak, ami elég hasznos kiskaput tár fel a számunkra. Fájdalmas kifejezés cikázott át Arthur arcán. - Kik azok a Dentrassiak? -kérdezte. - Nagyszerű fickók -felelte Ford.- Tényleg ők a Galaxis legjobb szakácsai és legjobb mixerjei, és minden másra fittyet hánynak. És mindig készséggel felveszik a stopposokat, részben mert kedvelik a társaságot, főleg pedig, mert ezzel is bosszantják a Vogonokat. És éppen ez az, amit tudnod kell, ha elszegényedett stoppos létedre szeretnéd kevesebb mint napi harminc altair dollárért megnézni a Világegyetem Összes Csodáját. És éppen ez az én munkám. Izgalmas, nem? Arthur levertnek látszott. - Káprázatos -mondta, és rosszalló pillantást vetett az egyik matracra. - Sajnos megrekedtem a Földön, és a tervezettnél több időt kellett ott töltenem -magyarázta Ford.- Eredetileg egy hétre jöttem, de tizenöt évig ottragadtam. - Hogy kerültél oda a legelején? - Egyszerűen. Stoppoltam egy cukkolót. - Egy cukkolót? - Igen. - Ööö... az mi? - A cukkoló? Általában valami gazdag kölök, akinek semmi dolga. A cukkolók bejárják a Galaxist, olyan bolygókat keresnek, melyek még nem teremtettek csillagközi kapcsolatot, és megzümmögik őket. - Megzümmögik őket? Arthurban egyre erősödött az az érzés, hogy Ford élvezettel keseríti meg az életét. - Igen -mondta Ford- megzümmögik őket. Keresnek valami isten háta mögötti zugot, ahol alig jár valaki, azután leszállnak néhány szerencsétlen, mit sem sejtő lélek orra előtt, akinek a kutya se hisz majd, fel-alá korzóznak előttük, ostoba antennákkal a fejükön, és bip-bip hangokat hallatnak. Igazán gyermeteg vicc. Ford feje alá tette a kezeit, hátradőlt az egyik matracon,és tenyérbemászón önelégült arcot vágott. - Ford -makacskodott Arthur-, tudom, hogy hülyén hangzik, de mondd: mit keresek én itt? - Azt te is tudod -mondta Ford.- Kimentettelek a Földről. - És mi történt a Földdel? - Á! A Földet megsemmisítették. - Tán csak nem -Arthur fel sem emelte a hangját. - De igen. Egyszerűen elpárolgott, bele az űrbe. - Nézd -mondta Arthur- fájlalom a dolgot. Ford a homlokát ráncolta, és látszott, hogy Arthur kijelentésén töpreng. - Igen -mondta végül.- Megértem az álláspontodat. - Érti az álláspontomat! -Arthur felháborodottan üvöltött.- Érti! Ford felpattant. - Nézd a könyvet -sziszegte sürgetően. - Mit? "NE ESS PÁNIKBA!" - Nem estem pánikba! - De igen. - Jó, hát akkor pánikba estem, mi mást tehetnék? - Tarts velem, és érezd jól magad. A Galaxis remek hely. Szükséged lesz erre a halra a füledben. - Hogy tetszik ezt mondani? -kérdezte Arthur megítélése szerint a lehetőségekhez képest udvariasan. Ford kezében kis üvegedényt tartott, melyben teljesen tisztán látszott a vonagló sárga hal. Arthur pislogott. Szerette volna, ha talál valami egyszerűt és felismerhetőt, amiben megkapaszkodhat. Szerette volna, ha nem csupán a Dentrassi alsóneműt és az Acsargó Kagylók matracait látja, és egészen biztonságosan érezte volna magát, ha csak egy pirinyó zacskó zabpelyhet talál. Ehelyett a Betelgeuséről származó pasast látta, aki azt ajánlotta, hogy dugjon egy sárga halat a fülébe. Nem érezte biztonságban magát. Fülrepesztő zaj szakadt hirtelen rájuk. Arthur még a forrását se találta. Rémülten kapkodott levegő után az érthetetlen hangok áradatában, mely úgy hangzott, mintha valaki gargarizálni próbálna, miközben támadó farkasfalkával viaskodik. - Cssst! -mondta Ford.- Figyelj, ez fontos lehet! - Fo... fontos? - A fedélzeti hírközlő rendszer a Vogon kapitány üzenetét mondja. - Azt akarod mondani, hogy ez a Vogon beszéd? - Figyelj! - De hát nem tudok vogonul! - Nem is kell tudnod. Elég, ha ezt a halat beteszed a füledbe. Ford villámgyors mozdulattal Arthur fülére csapott. Arthur émelyegve érezte, hogy a hal belecsúszik a hallójárataiba. Elszörnyedve kapkodott levegő után, s pár másodpercig a fülében kotorászott, aztán szép lassan elkerekedtek a szemei a megdöbbenéstől. Annak a vizuális élménynek az auditív megfelelőjét érezte, amikor az ember két arc árnyképét nézi, s egyszer csak egy fehér gyertyatartót lát. Vagy amikor az ember egy csomó színes pöttyöt néz egy papírlapon, melyek hirtelen hatos számjeggyé állnak össze, s ez azt jelenti, hogy jókora összeget kell fizetni az optikusnak az új szemüvegért. Arthur még mindig a vonyító gargarizálást hallotta, ezt jól tudta; ám most mindez teljesen érthető angol szöveggé állt össze. Ez hallatszott... 6.fejezet - Hluu bluu gargla bloo hluu bluu gargla bloo hlu hlu hloo hloo gargla hloo hloo hlu gargla bluu bluu hloo gargla gargla szlöörp hloo uuuff hogy bárki más jól érezze magát. Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél, úgyhogy bármit csináltok is, hagyjátok abba, és figyeljetek ide. Elsősorban látom a műszereinken, hogy a hajón két stoppos dekkol. Helló, akárhol bujkáltok is. Szeretném magam nagyon világosan megértetni: egyáltalán nem látunk szívesen titeket. Keményen dolgoztam, hogy idáig felküzdjem magam, s nem azért váltam egy Vogon építészhajó kapitányává, hogy taxival szolgáljak egy rakomány degenerált potyautasnak. A kutatóosztag már elindult, s mihelyst megtalálnak titeket, kihajíttatlak a hajóról. Ha nagyon szerencsések vagytok, akkor esetleg felolvasok előbb néhányat a verseimből. Másodsorban hamarosan végrehajtjuk az ugrást a hiperűrbe, Barnard Csillaga felé. Megérkezésünk után hetvenkét órát a javítódokkban töltünk. Ez alatt az idő alatt senki se hagyhatja el a hajót. Ismétlem, az összes planetáris eltávozási engedély érvénytelen. Épp most vagyok túl egy pocsék szerelmi kudarcon, s nem látom be, miért kellene hagynom, hogy bárki más jól érezze magát. Vége! A zaj megszűnt. Arthur szégyenkezve észlelte, hogy a földön fekszik kis csomóba kuporodva, karjaival a feje körül. Halványan vigyorgott. - Elragadó férfiú -mondta-, bárcsak lenne egy lányom, megtilthatnám neki, hogy hozzámenjen. - Fölösleges volna -világosította fel Ford.- Körülbelül annyi vonzerejük van, mint egy országúti balesetnek. Nem, ne mozdulj -tette hozzá, ahogy Arthur kezdett volna kigömbölyödni.- Jobb, ha felkészülsz az ugrásra a hipertérbe. Kellemetlenül hasonlít a berúgásra. - Mi olyan kellemetlen a berúgásban? - Kérdezz meg egy pohár szeszt. Arthur ezen eltűnődött. - Ford -mondta aztán. - Igen? - Mit csinál ez a hal a fülemben? - Fordít. Ez egy Bábel-hal. Ha akarod; nézd meg a könyvben. Odalökte a GALAXIS Útikalauzt, s maga is embriópózba kuporodott, hogy felkészüljön az ugrásra. És ekkor Arthur agyának kiesett az alja. Szemei kifordultak. Lábai a feje búbján szivárogtak kifelé. A szoba simára lapult körülötte, körbeperdült, a semmibe távozott, s magára hagyta Arthurt, aki szép lassan belecsúszott a saját köldökébe. Ez volt a hiperűrugrás. - A Bábel-hal -mondta csöndesen a GALAXIS Útikalauz- kicsi, sárga és pióca alkatú, s valószínűleg a legfurcsább lény a világegyetemben. Agyhullám-energián él, mégpedig nem a hordozójáén, hanem azokon, amelyek kívülről érik a hordozóját. A beérkező agyhullám-energiák összes tudat alatti mentálisfrekvenciáját abszorbeálja, és testébe építi. Majd exkrementumként a hordozója agyába űríti azt a telepatikus mátrixot,amely a tudatos mentálisfrekvenciák és a hordozó elme beszédközpontja idegijelzéseinek kombinálásából adódik. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki egy Bábel-halat dug a fülébe, az azonnal megért bárkit bármilyen nyelven. A ténylegesen hallott beszédelemek dekódolják azt az agyhullámmátrixot, amelyet a Bábelhal táplál a hordozója agyába. Mármost bizarrul valószínűtlen, hogy pusztán az evolúció tiszta véletlenje eredményeképpen létrejöhet valami, ami ennyire észbontóan hasznos. Ezért néhány gondolkodó egyenesen Isten nem létezésének végső és legkézenfekvőbb bizonyítékát látja benne. E gondolkodók nagyjából így érvelnek: - Nem vagyok hajlandó rá -mondja az Úr-, hogy létezésemről bizonyítékot szolgáltassak. Mert a bizonyíték kizárja a hitet, s hit nélkül én semmivé válok. - A Bábel-hal viszont -így az Ember- kész lebukás, nem? Sose fejlődött volna ki véletlenül. Tehát létezésedet bizonyítja; ez esetben pedig a saját érvelésed alapján nem létezel. Quod Erat Demonstrandum. - A fenébe -mondja az Úr.- Erre nem is gondoltam -és menten felszívódik egy logikai buborékban. - Ez könnyen ment - mondja az Ember, és gyorsan megpróbálja bebizonyítani, hogy a fekete az fehér, míg el nem gázoltatja magát a legközelebbi zebránál. Legtöbben a mérvadó teológusok közül úgy vélik, hogy ez az érvelés annyit se számít, mint egy pár dingókutyavese. - Ez azonban nem gátolta meg Oolon Colluphidot abban, hogy szép kis vagyont keressen, mikor ezt a vitát választotta Ez Majd Végre Betesz az Úrnak című sikerkönyve fő témájául. Mindez nem akadályozta meg, hogy a szegény Bábel-hal hatásosan lerombolja a különféle fajok és kultúrák közti összes kommunikációs akadályt, és így több és véresebb háború okozójává váljék, mint bárki vagy bármi a történelem folyamán. Arthur halkan felnyögött. Elszörnyedt a felfedezéstől, hogy a hiperűrön át megtett ugrás nem ölte meg. Hat fényév választotta el attól a helytől, ahol nemrég még a Föld létezett. A Föld. Émelyítő emlékképek suhantak át háborgó elméjén. Képzelőereje nem bírt megbirkózni az egész Föld elvesztésének a gondolatával. Próbálta noszogatni az érzéseit. Az apja, anyja, húga elvesztésére gondolt. Semmi. Rengeteg közeli ismerősére gondolt. Semmi. Arra a vadidegen fickóra gondolt, aki mögött sorban állt két napja a szupermarketben -hirtelen ütést érzett. Oda a szupermarket! Minden oda van. Nelson Oszlopa oda van! Oda lett Nelson Oszlopa, és még csak föl sem hördül senki, mert mindenki oda lett, aki felhördülhetne. Mostantól fogva Nelson Oszlopa csak az ő elméjében létezik. Anglia csupán az ő elméjében létezik, idezárva, ebbe a nyirkosan bűzlő, acéllal bélelt űrhajóba. Érezte, hogy rátör a klausztrofóbia. Oda lett Anglia. Ezt megértette - valahogy sikerült felfognia. Újrapróbálta. Amerika - gondolta - odalett. Hiába. Megint szerényebben próbálkozott. New York oda lett. Semmi. Eddig se hitt a létezésében igazán. A dollár - gondolta - egyszer s mindenkorra lezuhant. Enyhe borzongás. Elsöpörték a Bogartfilmeket - mondta magában, s ez jócskán mellbe vágta. McDonalds - gondolta. Nincs több hamburger, se hot dog. Elájult. Arra tért magához egy másodperccel később, hogy az anyjáért zokog. Felpattant. - Ford! Ford felnézett a sarokból, ahol csöndben dudorászva üldögélt. Az űrutazásnak azt a részét, amelyet az űrön keresztülutazással kellett tölteni, meglehetősen fárasztónak tartotta. - Mi van? -kérdezte. - Ha ennek a könyvnek az utazója vagy, és a Földön jártál, akkor nyilván gyűjtöttél róla anyagot. - Hát igen, sikerült valamelyest bővítenem az eredeti szócikken. - Hadd lássam, mit ír ez a kiadás. Látnom kell! - Jó, tessék. -Ford ismét odalökte a könyvet. Arthur megmarkolta a könyvet, és megpróbált uralkodni keze reszketésén. Betáplálta a megfelelő oldal adatait. A képernyő villogva örvénylett, majd nyomtatott szöveggé alakult. Arthur meredt szemmel nézte. - Nincs is ilyen szócikk! -kiabálta. Ford belenézett a könyvbe Arthur válla fölött. - Dehogyis nincs! -mondta.- Ott lenn, nézd csak,a képernyő alján, mindjárt az Eccentrica Gallumbit, az Eroticon-VI háromkeblű fekete örömlánya után. Arthur pillantása követte Ford ujját. Egy pillanatig fel se fogta, amit lát. Aztán kitört: - Micsoda? Ártalmatlan? Ez minden a Földről? Ártalmatlan! Egyetlen szó! Ford vállat vont. - Százmilliárd csillag kering a Galaxisban, s a könyv mikroprocesszorai véges kapacitásúak -mondta- és persze senki se tudott sokat a Földről. - Az ég szerelmére, remélem, legalább te finomítottál egy kicsit ezen! - Na igen, összehoztam egy új szócikket, és továbbítottam a szerkesztőnek. Itt-ott meg kellett nyirbálnia egy kicsit, de azért érezhető a fejlődés. - Mért, most mit ír? -kérdezte Arthur. - Jobbára ártalmatlan -vallotta be Ford zavartan köhécselve. - Jobbára ártalmatlan?! -üvöltött Arthur. - Mi ez a zaj? -sziszegte Ford. - Én üvöltök! -üvöltötte Arthur. - Ne. Csönd! -mondta Ford.- Attól tartok, baj van. - Még ő tart attól, hogy baj van! Az ajtón túlról menetelő léptek hallatszottak. - A Dentrassiak? -suttogta Arthur. - Nem, ezek vasalt csizmát viselnek. Élesen csörgő zörej hallatszott az ajtó felől. - Hát akkor kik ezek? -kérdezte Arthur. - Ha szerencsénk van -mondta Ford- akkor csak a Vogon osztag jött, hogy a világűrbe hajítson minket. - És ha nincs? - Ha nincs szerencsénk -mondta Ford komoran- akkor a kapitány komolyan gondolta, hogy először felolvas nekünk a verseiből. 7. fejezet Magától értetődik, hogy a Vogon költészet a harmadik legrosszabb a világegyetemben. A második legrosszabb Kria Azgótjaié. Amikor az Azgót Költők Nagymestere, Dagályos Morrogh előadta Óda a Kis Csomó Zöld Dagadékhoz, Melyet A Hónom Alatt Leltem Egy Nyári Reggelen című poémáját, a hallgatóságból négyen a helyszínen kimúltak belső vérzés következtében, és a Közép-Galaktikus Művészet- Manipuláló Tanács elnöke is csak úgy menekült meg, hogy lerágta a saját lábát. Morrogh mint jelentették, "csalódottan értesült" a költemény fogadtatásáról, és Kedvenc Fürdőszobai Gargarizálásaim című, tizenkét kötetes eposzának felolvasására készült, amikor is a saját vastagbele elkeseredett gesztusra szánta el magát az élet és a civilizáció védelmében. Egyenesen keresztül szökkent Morrogh nyakán, és kiszorította agyából a szuszt. A világmindenség mindenkori legrosszabb költészete a szerzővel, Paula Nancy Millstone Jenningsszel (Greenbridge, Essex, Anglia) együtt elpusztult, amikor megsemmisítették a Föld nevű bolygót. Prostatikus Vogon Jeltz lassú mosolyra húzta az arcát. Nem is annyira a hatás végett tette, mint inkább azért, hogy felidézze az izommozgások megfelelő sorrendjét. Éppen befejezte terápiás szempontból roppant hatékony üvöltözését foglyaival, úgyhogy most kellemesen elernyedt, és készen állt egy kis érzéketlenkedésre. A foglyok egy-egy, a Költészet Élvezetét Szolgáló Székben ültek - beszíjazva. Költészetük várható fogadtatásának tekintetében a Vogonok nem tápláltak illúziókat. Valamikor régen a fejükbe vették, hogy kielégítően fejlett és művelt fajként ismertetik el magukat. Korai irodalmi erőfeszítéseiket is ennek jegyében fejtették ki. Utóbb ezt feladták, és egyetlen hajtóerejük a mohó vérszomj maradt. Hideg verejték verte ki Ford Prefect homlokát, s lassan csordogált a halántékához rögzített elektródok körül. Az elektródok bonyolult elektronikus készülékekhez kapcsolódtak -képzeterősítőkhöz, ritmikus modulátorokhoz, alliteratív rezonátorokhoz, hasonlattárakhoz-, valamennyi a költemény nyújtotta élmény fokozott átélését szolgálta, és azt, hogy a költői gondolatokból a legapróbb nüansz se vesszen kárba. Arthur Dent vacogva ült a székben. Fogalma se volt, mi vár rá, de tudta, hogy aznap semmi kedvére való se történt, s nem bízott a gyors javulásban. A Vogon hozzálátott, hogy felolvassa a saját maga kreálta, bűzös kis passzust. - Ó, pirsönő morgolosta -kezdte. Fájdalmas rángások futottak végig Ford testén; erre még ő se számított.- Vizelevényeid mint a többözös rejtjeméh hátán a szederjes gennyekély. - Aaaaaaauuuuuuuuhhhháááááhh! -nyögött Ford Prefect, és fejét hátrarángatta, míg a fájdalom csomókban taposott át rajta. Halványan látta, amint Arthur előrehátra hintázik a szomszéd széken. Összeszorította a fogát. -Huss, fohászom száll feléd -folytatta a könyörtelen Vogon-, kedvelátos zümmögényem! Hangja a szenvedély borzasztó magasságaiba csikordult. - Abroncskodón körbesarj suhogó pettyeleveddel, mert szétmarcangolom tukobibircs csókjaidat pucugánycsökömmel, rrreglásrl! - NNNNNNNNjjjjjjjjjuuuuuuuhhzhhhhhhhauuuuuhhhhh! -üvöltötte Ford Prefect és még egyszer megvonaglott, ahogy az utolsó sor elektronikus lelkesültsége telibe kapta a halántékai között. Összecsuklott. Arthur lezseren hátradőlt. - És most, Földlakók -berregte a Vogon (nem tudta, hogy Ford Prefect tulajdonképpen a Betelgeuse környékéről származott, s fütyült volna rá, ha tudja) - Egyszerű választási lehetőséggel ajándékozlak meg benneteket! Vagy elpusztultok az űr vákuumjában, vagy.. -rövid hatásszünet- vagy pedig megmondjátok, hogy tetszett a versem! Hátravetette magát a hatalmas, bőrszerű, denevér formájú székben, és a foglyait figyelte. Megismételte a mosolyt. Ford hörögve kapkodott levegő után. Végiggörgette berozsdásodott nyelvét száraz szájában, és felnyögött. Arthur vidáman így szólt: - Az igazat megvallva, nekem tetszett. Ford leesett állal bámulta. Ez a megközelítés föl se merült benne. A Vogon meglepődve húzta fel a szemöldökét; ezzel sikeresen eltakarta az orrát, ami önmagában is hasznos volt. - Nagyszerű! -berregte meglehetős ámulatban. - Hogyne -mondta Arthur.- Némely metafizikai szóképet igazán különlegesen hatásosnak találtam. Ford tovább bámulta Arthurt, s azon volt, hogy gondolatait e totálisan új koncepció szolgálatába állítsa. Lehet, hogy innen is kiszemtelenkedik magukat? - Folytasd csak -bátorította a Vogon. - Ó... és... ööö... a ritmikai eszközök is érdekesek -folytatta Arthur - ahogy jól érzékelhetően ellenpontozták a... ööö... -és belezavarodott. Ford a segítségére sietett és megkockáztatta: -Ellenpontozzák a metaforák szűrrealizmusát, melyek a... ööö... -Ő is elakadt, de Arthur már újra felkészült. ...melyek a szerző könyörületes lelkéből fakadó humanitásra... - Vogonitásra -sziszegte Ford. - Vogonitásra (bocsánat) -Arthur kezdte biztos talajon érezni magát- vogonitásra alapozódnak, és átszövik az egész versstruktúra gyökét, itt szublimálva, ott transzcendentálisan, összességében pedig összhangra törekedve a másik alapvető kettősségével -Arthur a diadalmas crescendo felé közeledett- míg az olvasó kifejező és életteli betekintést nyer a... ööö... a... -A crescendo majdnem kudarcba fulladt, ám Ford megadta a kegyelemdöfést.- ...betekintést nyer a költemény mondanivalójába! -vágta ki. Aztán a szája sarkából odasúgta: - Jól van, Arthur, ez nagyszerű volt! A Vogon szemügyre vette őket. Fajának megkeseredett lelke megrezzent egy pillanatra, de aztán másként döntött. Túl kevés, túl késő. Hangja most leginkább a nejlonharisnyát szaggató macskáéra hasonlított. - Tehát úgy vélitek, azért írok verseket, mert komisz, szívtelen, könyörtelen kűlsőm mélyén igazában arra vágyom,hogy szeressenek? -Várt egy kicsit.- Így van? Ford idegesen felnevetett. - Igen, akarom mondani, igen, ugye -mondta- végül is mindannyian, lelkünk mélyén, hiszen tudod... ööö... A vogon felállt. - Teljes tévedés -mondta.- Azért írok, hogy komisz, könyörtelen, szívtelen külsőmet kellemes megkönnyebbüléshez juttassam. Egyébként mindenképpen kidobatlak titeket a hajóról. Őrség! Vigyétek a foglyokat a hármas számú légzsiliphez, és hajítsátok ki! - Micsoda?! -kiabált Ford. Tagbaszakadt, fiatal Vogon őr lépett mögéjük, és dagadt mancsaival kitépte őket a szíjak közül. - Nem dobhattok minket az űrbe! -kiabálta Ford. - Könyvet akarunk írni! - Az ellenállás értelmetlen -bömbölte a Vogon őr. Ez volt az első kifejezés, melyet a Vogon Őrök Testületében elsajátított. A kapitány szenvtelen élvezettel figyelte őket egy darabig, majd hátat fordított. Arthur vadul körülnézett. - Nem akarok meghalni! -kiáltotta.- Még mindig fáj a fejem! Nem akarok fejfájósan menni a mennyországba, utálatos lennék, és nem élvezném! Az őr mindkettejüket erélyesen nyakon ragadta, s alázatosan meghajolva a kapitány háta felé, letaszajtotta őket a parancsnoki hídról. Az acélajtó becsapódott, s a kapitány magára maradt. Halkan dudorászva mélázott, míg könnyedén pörgette versesfüzete lapjait. - Hmmm -mondta- ellenpontozzák a metaforák szürrealizmusát... -Gondolkodott egy pillanatig, majd komoran elvigyorodott.- A halál túl jó nekik -mondta. A hosszú acélfolyosó visszhangzott a gumiszerű Vogon hónaljakba csippentett humanoidok erélytelen küszködéseitől. - Ez óriási -köpködte Arthur.- Eressz el, te barom! A Vogon őr továbbrángatta őket. - Ne aggódj! -mondta Ford.- Mindjárt kigondolok valamit. Nem sok remény volt a hangjában. - Az ellenállás értelmetlen! -bömbölte az őr. - Te csak ne mondj ilyeneket -makogott Ford.- Hogy tartsam fenn pozitív szellemi hozzáállásomat, ha te ilyeneket beszélsz - Úristen! -panaszkodott Arthur.- Te beszélsz pozitív hozzáállásról, mikor a te világodat meg sem semmisítették ma! Reggel felébredtem, arra gondoltam, kellemes, könnyű napom lesz, olvasgatok, megfésülöm a kutyát... Még alig múlt négy, és már kifelé hajítanak egy idegen űrhajóról, hat fényévre a Föld fűstölgő maradékától! Hörgött és krákogott, ahogy a Vogon őr szorított a fogáson. - Jól van, jól van -mondta Ford.- Elég legyen a pánikból! - Ki beszél itt pánikról? -csattant fel Arthur.- Ez még csak a kulturális sokk. Csak várj, míg beleélem magam a helyzetbe, és megtalálom a helyemet. Majd akkor kezdem a pánikot! - Arthur, te hisztériázol. Fogd be a szád! Ford elkeseredett erőfeszítést tett, hogy gondolkozzék, de az őr azonnal félbeszakította: - Az ellenállás értelmetlen! - És te is befoghatod a szádat! -förmedt rá Ford. - Az ellenállás értelmetlen! - Ugyan, maradj már! -mondta Ford. Addig csavarta a fejét, amíg egyenesen az őr arcába nézhetett. Átvillant a fején egy ötlet. - Mondd csak, élvezed, amit csinálsz? -kérdezte hirtelen. Az őr megtorpant, s lassanként szétolvadt arcán a végtelen butaság kifejezése. - Élvezni? -zúgta.- Hogy érted ezt? - Úgy értem -mondta Ford-, hogy teljes, kielégítő életet biztosít-e? Csörtetsz, üvöltözöl, kihajítod az embereket az űrhajóból... A Vogon az alacsony acélmennyezetre bámult, szemöldökei csaknem átbuktak egymáson. Álla leesett. - Hát -mondta-, az időbeosztás jó... - Jónak is kell lennie -helyeselt Ford. Arthur Ford felé csavarta a fejét. - Ford, mit művelsz? -suttogta ámultan. - Érdeklődöm a környező világ iránt -felelte Ford. - Szóval az időbeosztás kellemes? -tért ismét a tárgyra. A Vogon lebámult rá, miközben lustán küszködtek a gondolatai a ködös mélységben. - Egen -mondta-, hogy szóba hoztad, maguk a feladatok elég utálatosak. Kivéve... -megint gondolkodott, ehhez a plafonra kellett merednie- kivéve némi kiabálást, amit élvezek. Teletöltötte a tüdejét, és bömbölni kezdett: - Az ellenállás... - Hogyne, igen -szakította félbe Ford sietve- Kitűnően csinálod, tudjuk. Ha azonban többnyire utálatos -mondta lassan, hogy minden egyes szó célba érhessen-, akkor miért csinálod? Miért? A lányok miatt? A zsozsóért? Mert férfias? Vagy úgy véled, érdekes kihívást jelent, ha ki kell egyezned a feladattal járó lélektelen unalommal? Arthur zavarodottan kapkodta ide-oda a fejét köztük. - Ööö... -mondta az őr.- Ööö... Nemtom. Azt hiszem, én csak... csak csinálom. A nénikém azt mondta, hogy az űrhajószolgálat az jó karrier egy fiatal Vogonnak; tudjátok, az egyenruha, a mélyen csüngő kábítópisztoly-táska, a lélektelen unalom... - Látod, Arthur -szólt oda Ford, s a hangján érződött, hogy érvelése végső következtetéshez ért- és még te beszélsz problémákról. Jogosan, vélte Arthur. A szülőbolygóját ért kellemetlenségen túl, a Vogon őr félig már megfojtotta, és kűlönben se tetszett neki túlzottan a gondolat, hogy kivágják az űrbe. - Próbáld beleélni magad az ő problémájába -nógatta Ford.- Nézd a szegény fickót, másból sem áll az élete, mint csörtetésbol, emberek űrbe hajigálásából... - És üvöltözésből -tette hozzá az őr. - És üvöltözésből, hogyne -mondta Ford, miközben barátságos leereszkedéssel megveregette a nyakát szorongató dagadt mancsot.- És még csak nem is tudja, miért csinálja. Arthur elismerte, hogy ez nagyon szomorú. Pici, erőtlen gesztussal jelezte egyetértését; a beszédhez nem volt elég levegője. A zavarodottság mély morajlása hallatszott az őr felől. - Hát, ha így teszitek fel a kérdést, akkor azt hiszem... - Okos ifjú -bátorította Ford. - Jól van, no! -A moraj folytatódott. Nos mi mást tehetnék? - Egyszerű -mondta Ford ragyogva, de lassan- hagyd abba az egészet. Mondd meg nekik folytatta- hogy nem csinálod tovább. Úgy érezte, hozzá kellene tennie valamit, egyelőre azonban úgy látszott, az őr elméjét az is leköti, hogy az eddigieket megeméssze. - Öööörrrrrmmmmmmmmmmmmmm.. -mondta az őr- öhm, ez nem hangzik valami jól. Ford érezte, hogy az alkalom kisiklik a kezéből. - Na, várj egy kicsit -mondta.- Ez még csak a kezdet, látod, ennél sokkal többről van szó, tudod. Ám az őr új fogást vett, és folytatta feladata elvégzését, azaz tovább ráncigálta foglyait a zsilip felé. Szemmel láthatólag elérzékenyült. - Nem, azt hiszem, ha nektek mindegy -mondta- akkor mégis inkább belöklek titeket ebbe a zsilipbe, aztán megyek, és a többi kiabálnivalómat elintézem. Ford számára egyáltalán nem volt mindegy. - Ugyan már... figyelj csak! -mondta kevésbé vidáman, kevésbé lassan. - Huhhhggggmmmmmm -mondta Arthur,alig ügyelve a hangsúlyokra. - Nehogy máris feladd -makacskodott Ford.- Még nem beszéltünk a zenéről meg a művészetekről meg egy csomó másról sem! Arrghhh! - Az ellenállás értelmetlen! -bömbölte az őr, aztán hozzátette:- Tudjátok, ha kitartó vagyok, előbb-utóbb akár üvöltörzsőrmesternek is kinevezhetnek, és hát nem nagyon keresnek olyan altiszteket, akik nem üvöltöznek, és nem taszigálják a népeket, úgyhogy inkább maradok annál, amihez értek. Elértek a zsiliphez. Az erős, súlyos acéllemezzel fedett nyíláshoz, melyet a hajó belső borításába vágtak. Az őr bekapcsolt valamit, és a nyílás feltárult. - Azért köszönöm, hogy érdeklődtetek irántam -mondta az őr.- Viszlát! Berepítette Fordot és Arthurt a nyílás mögötti kis kamrába. Arthur levegő után kapkodva hevert a padlón. Ford az ajtóhoz mászott, és vállát a becsukódó ajtónak vetette - eredménytelenül. - De hát figyelj! -üvöltötte az őrnek.- Egy egész ismeretlen világ vár rád! Mit szólsz például ehhez? -Kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen pici kultúradarabkába, ami eszébe jutott: Beethoven V. szimfóniájának első taktusaiba.- Da-da--da-dum! Semmit se kavar ez fel benned? - Nem -mondta az őr.- Egyáltalán nem. De majd megemlítem a nénikémnek. Ha mondott is még valamit, már nem hallatszott. A zsilip légmentesen bezáródott, s a motor halk zúgásán kívül semmi se szűrődött át hozzájuk. Csillogóra polírozott, hat négyzetméteres, henger alakú kamrában voltak.Ford lihegve körülnézett. - Okos kölyöknek tartottam -mondta, és hátát a fal görbületének vetette. Arthur még mindig ott feküdt a padló hajlatában, ahová az őr lökte. Nem nézett fel. Csak feküdt és lihegett. - Csapdába estünk, nem? - De igen -mondta Ford.- Csapdába estünk. - Nem sikerült kieszelned semmit? Mintha azt ígérted volna, hogy kigondolsz valamit. Lehet, hogy kigondoltál valamit, csak én nem vettem észre. - Hát persze hogy kigondoltam valamit -lihegte Ford. Arthur várakozásteljesen felpillantott. - Sajnos -folytatta Ford- amit kigondoltam, az többé-kevésbé feltételezi, hogy a vasajtó túlsó oldalán vagyunk. Ford belerúgott az ajtóba, amin most hajították őket keresztül. - Azért jó ötlet volt, nem? - Dehogynem, pompás. - Mi volt az? - Izé... Még nem értem rá, hogy kidolgozzam a részleteket. Most már ugye nem is érdemes? - Akkor... ööö, most mi lesz? -kérdezte Arthur. - Ó, ööö, nos, ez a zsilipajtó itt előttünk néhány pillanat múlva automatikusan kinyílik, mi nyilván kilökődünk a világűrbe, és megfulladunk. Ha jól teleszívod a tüdődet, akár harminc másodpercig is húzhatod az űrben... - mondta Ford. Kezeit a háta mögé dugta, felhúzta szemöldökét, s egy ősi betelgeusei harci himnuszt kezdett dúdolni. Arthur szemében hirtelen nagyon idegennek tűnt. - Hát ez az -mondta Arthur.- Meg fogunk halni. - Igen -mondta Ford-, azaz... nem! Várj egy cseppet! Keresztülvetődött a kamrán valamiért, ami Arthur látószögén kívül volt. - Mi ez a kapcsoló?! -kiáltotta. - Micsoda? Hol?! -kiáltotta Arthur, és megperdült. - Á, csak vicceltem -mondta Ford.- Tényleg mindjárt meghalunk. Megint nekivetette hátát a falnak, és tovább dúdolt. - Tudod -mondta Arthur-, valahányszor Vogon légzsilipekbe zárnak a Betelgeuséről származó pasasokkal, hogy kilökjenek a világűrbe, és megfulladjunk, nagyon szeretném, ha figyeltem volna arra, amit anyám mondott, amikor kicsi voltam. - Miért, mit mondott? - Nem tudom. Nem figyeltem. - Aha. Ford tovább dúdolt. Rémes -gondolta Arthur.- Oda lett Nelson Oszlopa, oda lett a hamburger, semmi más nem maradt, csak én és az a két szó, hogy jobbára ártalmatlan. Még egy másodperc, és csak a jobbára ártalmatlan marad. Pedig még tegnap is úgy tűnt, hogy simán forog a világ. Felberregett egy motor. A távozó levegő halk szisszenése fülsiketítő robajjá duzzadt, ahogy a külső zsilipkapu kitárult az üres feketeségre, melyet lehetetlenül ragyogó fénypontok tarkítottak. Ford és Arthur kiröpültek, mint a játékpuska dugója. 8. fejezet A GALAXIS Útikalauz szerfelett figyelemreméltó könyv. Az elmúlt számtalan év során számtalanszor megszerkesztette és átszerkesztette számtalan szerkesztőbizottság. A könyv rengeteg utazó és kutató közreműködésével készült. A bevezetés így kezdődik: "Az űr - nagy. Tényleg nagy. El se hinnéd milyen hatalmasan, terjedelmesen, észbontóan nagy. Úgy értem, az ember azt gondolná, a patikushoz hosszú az út, de ez csak egy szem mogyoró az űrhöz képest. Figyelj:.." és így tovább. Egy idő után persze megállapodik a stílus, s a könyv olyan dolgokat is közölni kezd, melyekre tényleg szükség van. Így például megtudjuk, hogy a mesésen szép Bethselamin bolygó immár annyira aggódik az évi tízmilliárd turista okozta kumulatív erózió miatt, hogy az étkezésekkel elfogyasztott, illetve az exkrementummal távozó súly közötti nettó különbséget a kilépéskor sebészeti úton eltávolítják a turista testéből, ezért aztán húsbavágóan fontos, hogy valahányszor meglátogatjuk ott az illemhelyet, mindig kérjünk elismervényt. A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy amikor a csillagok közötti mérhetetlen távolságok érzékeltetéséről van szó, nevezetesebb koponyák is elbizonytalanodnak, nemhogy az útikönyvek bevezetőinek szerzői. Egyesek így kezdik: Vegyünk mondjuk egy mogyorót Readingben és egy diót Johannesburgban... ..meg egyéb hasonlóan szédítő dolgokat javasolnak. Az igazság azonban az, hogy a csillagközi távolságok meghaladják az emberi képzelőerőt. A fény például oly gyorsan halad, hogy a legtöbb faj számára évezredeket vesz igénybe puszta mozgásának felismerése. Szóval még a fénynek is időbe telik, míg egyik csillagtól a másikig elér. A SOL csillagtól például nyolc perc alatt jut a fény oda, ahol azelőtt a Föld nevű bolygó volt, s további négy év, míg a Sol fénye a legközelebbi csillagszomszédjára, az Alfa Proximára vetődik. Ahhoz, hogy a fény a Galaxis túloldalára érjen, hogy például elérje Damogran bolygóját, ennél kissé tovább kell utaznia: ötszázezer évig. E távolságon a stoppos rekord valamivel kevesebb mint öt év, persze ilyen tempó mellett nem sok mindent lehet látni útközben. A GALAXIS Útikalauz arról is tájékoztat, hogy ha az ember jól teleszívja a tüdejét, akkor harminc másodpercig bírja ki az űr abszolút vákuumában. A könyv mindazonáltal azt is közli, hogy -tekintettel az űr észbontó méreteire- annak esélye, hogy az embert ez alatt a harminc másodperc alatt egy másik űrhajó felszedi: kettő a kétszázhatvanhétezer-hétszázkilencedik hatványon az eggyel szemben. Meghökkentően döbbenetes egybeesés következtében ugyanennyi annak az fislingtowni lakásnak a telefonszáma, ahol Arthur pompás házibulin vett részt valamikor. Ott találkozott egy remek lánnyal, akivel egyáltalán nem tudott zöldágra vergődni - a lány meglépett egy hívatlan vendéggel. A Föld, az islingtowni lakás és a telefon megsemmisültek ugyan, némi vigaszt azonban meríthetünk abból a tényből hogy egyszer volt létük, ha szerényen is, felidéztetett, midőn huszonkilenc másodperccel később Fordot és Arthurt megmentették. 9. fejezet Egy számítógép riadtan csörgött magában, amint érzékelte, hogy az egyik zsilip minden látható ok nélkül kinyílik és becsukódik. Nem is történhetett volna okkal - az Ok aznap házon kívül vacsorázott. A Galaxis kilyukadt. A lyuk szélessége a másodperc elenyésző töredéke, hosszúságánál a centiméter elenyésző töredéke volt, s egyik végétől a másikig jó pár millió fényév volt a távolság. Amikor bezárult, hatalmas halom papírkalap és ünnepi léggömb hullott ki belőle, és szóródott szét a világmindenségben. Egyméteres piackutatók hét főnyi csapata is kihullott belőle, és mind meghaltak, részben oxigénhiánytól, részben a meglepetéstől... Kétszázharminckilencezer puhára sütött tükörtojás is kihullott belőle, és a Pansel-rendszerhez tartozó Poghril bolygó éhínség sújtotta területein materializálódott hatalmas, kocsonyásan rezgő kupac formájában. Poghril teljes népessége éhen pusztult, kivéve azt a túlélőt, aki néhány héttel később koleszterinmérgezésben halt meg. A lyuklét deltaaránya a lehető legvalószínűtlenebb módon verődött oda-vissza a térben. Közben súlyosan roncsolt egy véletlenszerűen összeverődött atomcsoportocskát, mely a múlt mély sötétjében sodródott az űr steril ürességén át. A roncsolás következtében az atomok a lehető legszokatlanabbul valószínűtlen módon kapcsolódtak össze. A létrejött egységek egykettőre megtanulták, hogyan másolják le önmagukat (éppen ez volt bennük oly rendkívüli), és súlyos bajok okozóivá váltak minden bolygón, ahová elsodródtak. Így keletkezett az élet a világegyetemben. Az Események öt vad őrvénye kavargóan viharzott át az ésszerűtlenségen, és felböfögött egy járdát. Ott feküdt rajta Ford Prefect és Arthur Dent, mind a ketten tikácsoltak, mint a félig megfulladt halak. - Na ugye! -Ford levegő után kapkodott, és négykézláb mászva tapogatózott a járda után, mely az Ismeretlenség Harmadik Kiterjedésén száguldott keresztül. - Megígértem, hogy kigondolok valamit! - Ó, hogyne -mondta Arthur.- Hogyne. - Nagyszerű ötlet volt tőlem -kérkedett Ford- hogy találjak egy erre járó űrhajót, és megmentessem vele mindkettőnket. A valódi mindenség émelyítően elhajlott alóluk. Számos utánzat szállongott a nyomában, sorjában, mint a hegyi kecskék. Az idő kivirágzott, az anyag összezsugorodott. A legmagasabb prímszám halkan kifejlődött az egyik zugban, és mindörökre elrejtőzött. - Ugyan, hagyd már -mondta Arthur.- Csillagászati nagyságú valószínűtlenség szólt az ötleted ellen. - Ne szóld le. Bevált. - Miféle hajón vagyunk? -kérdezte Arthur, miközben az örökkévalóság verme ásított alattuk. - Nem tudom -felelte Ford.- Még nem nyitottam ki a szememet. - Még én se -mondta Arthur. A világmindenség felpattant, megdermedt, megborzongott, és szétfröccsent néhány váratlan irányba. Kinyitották a szemüket, és meglehetős döbbenettel néztek körül. - Te magas ég! -kiáltotta Arthur.- Ez pont olyan, mint a parti strand Southendnél! - Igazán megnyugtattál -mondta Ford. - Miért? - Már azt hittem, megbolondultam. - Lehet, hogy megbolondultál. Lehet, hogy csak képzelted, hogy mondtam. Ford ezen eltöprengett. - Hát akkor mondtad vagy sem?- kérdezte. - Azt hiszem, mondtam -felelte Arthur. - Lehet, hogy mindketten megbolondultunk. - Persze -vélekedett Arthur.- Ha mindent egybevetünk, meg kellett bolondulnunk, hogy azt higgyük, ez itt Southend. - Azt hiszed, hogy ez itt Southend? - Hát persze. - Én is. - Akkor mindketten megbolondultunk. - Szép napunk van hozzá -közölte egy arra járó őrűlt. - Ki volt ez? -kérdezte Arthur. - Kire gondolsz? Az ötfejű pasasra azzal a sós heringet termő bodzabokorral? - Igen. - Nem tudom. Akárki. - Aha. Mindketten a járdán ültek, és feszélyezetten figyelték, amint hatalmas kisgyerekek ugrándoznak nehézkesen a homokban, és vadlovak vágtatnak keresztül az égen, hogy gondoskodjanak a vasbeton rácselemek utánpótlásáról a Bizonytalan Területeken. - Tudod -mondta Arthur zavartan köhintve-, ha ez Southend, valami nagyon nem stimmel rajta... - Arra gondolsz, hogy a tenger mozdulatlanul áll, míg az épületek föl-le hullámzanak? -firtatta Ford. - Igen, ez nekem is feltűnt. Valójában -tette hozzá, amint Southend, hatalmas pukkanással hatfelé hasadt, és részei kicsapongó bujasággal pörögtek és táncoltak egymás körül szédítő sebességgel- az egésszel nagyon nem stimmel valami. Fúvósok és vonósok vadul jódlizó hangja szűrődött át a szél süvítésén, forró fánkok pattantak ki az útból darabonként tíz pennyért, ocsmány halak viharzottak alá az égből, Arthur és Ford úgy döntött tehát, hogy elszelelnek. Hangok vaskos falain, archaikus gondolatok hegyein, szalonzene völgyein, ócska cipők gyülekezetein és vacak teniszütőkön nyomakodtak át, míg hirtelen egy lány hangját hallották. A hang teljesen normálisnak tűnt, holott azt mondta: - Kettő a százezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken. Ford leszánkázott egy fénysugáron, és vadul forgolódott, hogy meglelje a hang forrását, de semmit se látott, amiben komolyan hihetett volna. - Mi volt ez a hang?! -kiabált Arthur. - Nem tudom! -üvöltött Ford.- Nem tudom. Valószínűségi mérőszámnak hangzott. - Valószínűség? Miről beszélsz? - Valószínűség. Olyasmi, tudod, mint a kettő az egyhez, három az egyhez, öt a néggyel szemben. Azt mondta, hogy kettő a százezredik hatványon az eggyel szemben. Ez ugyebár eléggé nagy valószínűtlenséget jelent. Fejük felett figyelmeztetés nélkül felborult egy kád, benne egymillió gallon puding. - Mit jelentsen ez?! -kiáltotta Arthur. - Mi, a puding? - Nem, a valószínűtlenség mérőszáma. - Nem tudom. Fogalmam sincs. Azt hiszem, valami űrhajófélén vagyunk. - Csak abban reménykedhetek -mondta Arthur-, hogy nem ez az első osztályú szakasz. Kitüremkedések jelentek meg a tér-idő szövedékében. Csúnya, nagy kitüremkedések. - Haaaauuuúrrrghhh -közölte Arthur, míg teste megpuhult, és váratlan irányokba hajladozott. Southend elolvadt, úgy látszik, a csillagok örvénylenek... pormacska. ...a lábaim elsóvárogtak a naplementébe... a bal karom is oda lett... Rémisztő gondolat csapott belé: - A fenébe is! Hogyan állítsam be a kvarcórámat? Elkeseredetten forgatta szemeit Ford felé. - Ford! Mindjárt pingvinné változol. Kérlek, hagyd abba. Ismét megszólalt a hang - Kettő a hetvenötezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken. Ford dühödten körbetotyogott a medencéjében. - Hej, kicsoda vagy? -hápogta.- Hol vagy? Mi történik itt, és hogy lehet megállítani? - Kérem, lazítsanak -mondta a hang kedvesen, mintha csak a stewardess nyugtatná az utasokat a repülőgépen, melynek csak egy szárnya maradt, és két motorja közül az egyik lángol- nyugodjanak meg, teljes biztonságban vannak. - Nem ez a lényeg! -háborgott Ford.- A lényeg az, hogy én a teljes biztonságban pingvinné változtam; a kollégámnak pedig mindjárt elfogynak a végtagjai! - Minden oké, már visszakaptam őket -mondta Arthur. - Kettő az ötvenezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken - mondta a hang. - Az igazat megvallva -tunődött Arthur-, kicsit hosszabbak, mint amilyeneknek szeretem őket, de... - Nem gondolod -rikoltozott Ford szárnyaló dühében-, hogy némi magyarázat azért elkelne? A hang megköszörülte a torkát. Óriási pilótakeksz vánszorgott a messzeségbe. - Isten hozta önöket - mondta a hang- az Arany Szív űrhajón! A hang folytatta:- Kérem, ne rémüljenek meg attól, amit maguk körül látnak vagy hallanak. Elkerülhetetlen, hogy bizonyos kellemetlen kezdeti tüneteket érezzenek, mivel az a valószínűtlenségi szint, melyen megmentettük Önöket a biztos haláltól, igen magas volt: kettő a kétszázhatvanezredik hatványon az eggyel szemben, talán még magasabb. Jelenleg a hajó valószínűtlenségi állapotának szintje kettő a huszonötezredik hatványon az eggyel szemben, csökkenő. Azonnal visszatérünk a normális állapotokhoz, mihelyst bizonyosak leszünk abban, hogy mi is a normális. Köszönöm. Kettő a húszezredik hatványon az eggyel szemben, és csökken. A hang kikapcsolt. Ford és Arthur egy pici, rózsaszínű világítókamrában voltak. Ford magánkívül volt az izgalomtól. - Arthur! -mondta.- Ez fantasztikus! A Végtelen Valószínűtlenség Hajtóerejével működtetett űrhajó szedett fel bennünket! Hihetetlen! Korábban is hallottam a rémhíreket. Hivatalosan cáfolták őket, de úgy látszik, mégis megcsinálták. Megépítették a Valószínűtlenségi Hajtóművet! Arthur, ez... ez... Arthur! - Mi baj? Arthur teljes testével a kabin ajtajának feszült, igyekezett szorosan bezárni, de az ajtó rosszul illeszkedett. Vékony, szőrös kezecskék nyomakodtak keresztül a résen, ujjaik tintafoltosak voltak. Vékony hangocskák csattogtak bolond módra. Arthur felnézett. - Ford! -mondta.- Végtelen sok majom van odakint, és meg akarják beszélni velünk azt a Hamlet szövegkönyvet, amit kidolgoztak! 10. fejezet A Végtelen Valószínűtlenség Hajtóműve csodálatos új eszköz, mellyel roppant csillagközi távolságok a másodperc elenyészo része alatt áthidalhatók, és még csak arra az unalmas piszmogásra sincs szükség a hiperűrben. Véletlen szerencse folytán fedezték fel, és a Galaktikus Kormány damograni kutatócsoportja fejlesztette kormányozható meghajtássá. A felfedezés rövid története a következő: Természetesen réges-rég ismert volt az elv, mellyel véges valószínűtlenségek generálhatók. Ehhez csak arra van szükség, hogy egy Szupra-mütyűr 57-Szub-Mezon Agy logikai áramköreit egy atomi vektor-plotterhez kapcsoljuk, miközben az utóbbit valamilyen erélyes Brown-mozgás Generátorba merítjük (például egy csésze forró, illatos teába). Gyakorta fel is használták ezeket a generátorokat arra, hogy a házibulikon felolvasszák a kezdeti fagyos hangulatot, például úgy, hogy a háziasszony fehérneműjének molekuláit arra késztették, hogy szimultán ugorjanak egy lábnyit balra, összhangban a Határozatlansági Elvvel. Tekintélyes fizikusok egész sora jelentette ki, hogy nem állják az ilyesmit - részint mert ez a tudomány lealacsonyítása, főként viszont, mert őket nem hívták meg azokra a bulikra. A kitartó kudarcsorozatot sem állhatták, mely azirányú erőfeszítéseiket kísérte, hogy olyan gépeket konstruáljanak, mellyel végtelen valószínűtlenségi mező lenne generálható. Az ezzel felszerelt csillaghajó a legtávolabbi csillagok közötti észbénító távolságokon röpdöshetne. Végül ki kellett jelenteniük, hogy az ilyen gép megépítése virtuális lehetetlenség. Aztán az egyik diák, akit valamelyik nap egyedül hagytak, hogy egy különösen rosszul sikerült buli után söpörje fel a labort, azon kapta magát, hogy így gondolkodik: - Ha -okoskodott- egy ilyen gép megépítése virtuális lehetetlenség, akkor szükségképpen véges a lehetetlensége. Ezért ahhoz, hogy egy ilyen gépet építsek, ki kell számolnom, mennyire valószínűtlen az építése. Ezt a számot be kell táplálnom a véges valószínűtlenségi generátorba, friss csésze nagyon forró teát kell töltenem neki... és be is kapcsolhatom. Meg is tette,és meglepődve észlelte, hogy sikerült a semmiből megcsinálnia a hőn áhított és rég keresett Végtelen Valószínűtlenség Generátort. Még jobban meglepődött, amikor közvetlenül azután, hogy a Galaktikus Intézet neki ítélte a Rendkívüli Okosság Díját, tekintélyes fizikusokból összeverődött, dühöngő csőcselék meglincselte, mert rájöttek, hogy legkevésbé az okos mikulásokat állhatják.