11 . fejezet Az Arany Szív Valószínűtlenség-biztos vezérlőfülkéje éppen úgy nézett ki, mint bármely más teljesen hagyományos űrhajóé, csak éppen ragyogóan tiszta volt, lévén vadonatúj. A műszerfal előtti székek némelyikéről még le se vették a műanyag huzatot. A kabin majdnem mindenütt fehér volt, négyszögletes és akkora, mint egy kisebb étterem. Valójában nem is volt teljesen négyszögletes: a két hosszú fal enyhe, párhuzamos ívben elhajlott, a kabin összes sarka és szöglete izgalmasan erőteljes alakokat körvonalazott. Az igazsághoz tartozik, hogy sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lett volna, ha teljesen közönséges, háromdimenziós, szögletes kabint építenek, viszont akkor oda lett volna a tervezők öröme. A kabin mindenesetre izgatóan célszerűnek látszott, a videoernyőkkel a műszerek körül, a vezérlőrendszer paneljeivel a homorú falon és a domború falba illesztett, hosszú számítógéppultokkal. Az egyik sarokban magába roskadva üldögélt egy robot, csillogó-villogó acélfejét csillogó-villogó acéltérdei közé lógatva. Ez is eléggé új volt, de dacára gyönyörű konstrukciójának és csillogásának, olyan benyomást keltett, mintha többé-kevésbé humanoid testrészei nem tartoznának igazán össze. Persze teljesen összetartoztak, de volt valami a robot testtartásában, ami azt sugallta, hogy összébb is tartozhatnának. Zaphod Beeblebrox idegesen járkált fel s alá a kabinban, kezeit időnként végigfuttatta a különféle csillogó műszereken, és izgatottan vihogott. Trillian egy rakás műszer fölött görnyedt, és jelzéseiket figyelte. A hajó fedélzeti hírközlő rendszere mindenhová eljuttatta a hangját. - három az egyhez...kettő...egy...valószínűségi...faktor egy az egyhez. Normális állapot. Ismétlem, normális állapot. Trillian kikapcsolta a mikrofonját, aztán elmosolyodott, visszakapcsolta és beleszólt: - Ha tehát még mindig van valami, amivel nem tudnak megbirkózni, az az önök magánügye. Kérem, várjanak nyugodtan, hamarosan önökért küldünk. Zaphod bosszúsan kitört: - Trillian, kik ezek? Trillian szembefordult vele, és vállat vont. - Csak két pasas, akiket mintha a puszta űrből szedtünk volna fel - felelte. - ZZ9 Plurális Alfa Szekció. - Igen, hogyne; nagyon kedves gondolat volt, Trillian - sopánkodott Zaphod. - Mégis biztos vagy benne, hogy bölcsen cselekedtél az adott körülmények között? Úgy értem, itt menekülünk meg minden, mostanra már biztos nyakunkon a fél galaktikus rendőrség, erre megállunk, hogy felszedjünk holmi stopposokat. Jó, tíz pontból tíz a tiéd a gesztusért, viszont néhány millió pont levonás jár a józan ész hiányáért. Bosszúsan dobolt ujjaival a vezérlőpulton. Trillian nyugodtan odább tolta a kezét, még mielőtt Zaphod megérinthetett volna valami igazán fontosat. Bármilyen tulajdonságokat vonultatott is fel Zaphod - lendületességet, virtuskodást, önhittséget -, műszaki szempontból tehetségtelen volt. Képes volt arra, hogy kiszámíthatatlan taglejtésével bármikor felrobbantsa a hajót. Trillian mindinkább gyanította, hogy Zaphod élete azért olyan vad és sikeres, mert bármit tett is, soha semminek nem értette a valódi jelentőségét. - Zaphod -magyarázta türelmesen.- Védtelenül lebegtek a nyílt űrben... nem kívántad volna, hogy meghaljanak, ugye? - Hát, izé... talán nem... Nem mint olyant... de azért... - Ne mint olyant? Nem a halálukat, mint olyant? Hanem? Trillian félrehajtotta a fejét. - Hanem például felszedhette volna őket valaki más, kicsit később. - Egy másodperccel később mindketten halottak lettek volna. - Na ugye. Ha tehát vettél volna magadnak annyi fáradságot, hogy jobban meggondold, akkor a probléma meg is oldódott volna magától. - Boldog lennél, ha hagytad volna meghalni őket? - Hát, nem éppen boldog, mint olyan, de - Egyébként mindegy. -Trillian visszafordult a műszerekhez.- Nem én szedtem fel őket. - Mit akarsz ezzel? Hát ki? - A hajó. - He? - A hajó. Magától. - He? - Valószínűtlenségi üzemmódban. - De hát ez hihetetlen! - Ó, nem, Zaphod! Csupán nagyon-nagyon valószínűtlen. - Öööö, igen... - Figyelj! -Trillian megveregette Zaphod karját. - Ne aggódj az idegenek miatt. Csak két fickó, azt hiszem, Leküldöm értük a robotot. Hej, Marvin! A robot feje a sarokban hirtelen felemelkedett, aztán alig észrevehető himbálódzásba fogott. Marvin oly keservesen tápászkodott fel, mintha öt fonttal nehezebb lenne a súlyánál. külső szemlélő számára heroikusnak tűnő erőfeszítéssel átvonszolta magát a szobán. Megállt Trillian előtt, és keresztülnézett a lány bal vállán. - Azt hiszem, tudnotok kell, hogy nagyon lehangolt vagyok -mondta. Hangja halk volt és reményvesztett. - Uramisten! -nyögött fel Zaphod, és egy székbe csuklott. - Nos -mondta Trillian vidám és együttérző hangon- most legalább elfoglalhatod valamivel az agyadat. - Reménytelen -dünnyögte Marvin.- Kivételesen nagy agyam van. - Marvin! -figyelmeztette Trillian. - Jól van, na -mondta Marvin.- Mit kell tennem? - Menj a kettes számú bejárati zsiliphez, és hozd ide a két idegent. Felügyelet alatt. Marvin egy mikroszekundumnyi késlekedéssel a hangszín és hanglejtés finoman mérlegelt mikromodulációjával - tehát anélkül, hogy a sértődésre konkrét alapot szolgáltatott volna - mélységes megvetését és borzadályát fejezte ki minden iránt, ami emberi. - Ennyi az egész? - Igen mondta Trillian határozottan. - Nem lesz sok örömöm benne -monta Marvin. Zaphod felpattant a székéből. - Nem azt kérték tőled, hogy élvezd -ordította- csak azt, hogy csináld meg, világos?! - Jó -Marvin hangja kongott, mint hatalmas repedt harang:- Jó, megcsinálom. - Pompás -csattant Zaphod hangja- remek... köszönjük... Marvin megfordult, és ráemelte csúcsára fordított háromszög alakú, vörös szemeit. - Egyáltalán nem keserítelek el titeket, ugye? -kérdezte tompán. - Ó, dehogy, Marvin -trillázott Trillian-, minden rendben... - Nem szeretném, ha azt kellene hinnem, hogy elkeserítlek benneteket. - Sose aggódj emiatt -folytatódott a trilla- csak viselkedj természetesen, úgy, ahogy jólesik, és minden rendben lesz. - Biztos vagy benne, hogy semmi baj? -ellenőrizte Marvin. - Hát persze, Marvin -duruzsolta Trillian.- Minden rendben, igazán... hozzátartozik az élethez. Marvin elektronikus pillantást lövellt feléje. - Még hogy az élet -mondta.- Ne is beszélj nekem az életről! Reménytelenül sarkon fordult, és kivonszolta magát a kabinból. Az ajtó elégedett hümmögést hallatott, és becsukódott mögötte. - Nem hiszem, hogy sokáig elviselem még ezt a robotot, Zaphod -morogta Trillian. Az Encyclopaedia Galactica szerint a robot olyan mechanikai berendezés, melyet az ember munkájának elvégzésére terveztek. A Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege szerint a robot "A Te Műanyag Haverod, Akivel Pompásan Érzed Magad". A GALAXiS Útikalauz szerint a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutató részlege "eszetlen semmirekellők csűrhéje, akiket elsőként állít majd falhoz a forradalom", a szócikket egy lábjegyzet egészíti ki, mely szerint a szerkesztők szívesen látnák azok pályázatait, akik robotikai tudósítói állás iránt érdeklődnek. Érdekes módon az Encyclopaedia Galactica egyik kiadása, mely szerencsés véletlen folytán az idő egy elhajlásán át az ezer évvel későbbi jövőből idecsúszott, úgy jellemzi a Szíriusz Kibernetikai Társaság piackutatási részlegét mint "eszetlen semmirekellők csűrhéjét, akiket elsőként állított falhoz a forradalom". 12 . fejezet A rózsaszín kamra utolsót pislogott, a majmok egy megértőbb dimenzióba távoztak. Ford és Arthur a hajó beszállási körletében találták magukat. Csinos volt. - Szerintem ez a hajó vadonatúj -mondta Ford.. - Honnan tudod? -kérdezte Arthur.- Van valami különleges műszered a fém életkorának a mérésére? - Nem. De találtam egy prospektust. Itt hevert a földön. "Az öné lehet a Világegyetem" badarság. Ó! Ide nézz, igazam volt! -Ford az egyik oldalra bökött, és Arthur elé tartotta.- Azt mondja: "Szenzációs siker a Valószínűtlenségi Fizikában. Mihelyst eléri a hajtómű a Végtelen Valószínűtlenséget, a hajó egyszerre halad át a világmindenség összes pontján. Váljék a többi nagyhatalom irigységének céltáblájává." - Hűha ez nagymenőknek való játékszer! Ford izgatottan böngészte végig a technikai paramétereket. Időnként elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől. Száműzetésének ideje alatt szemlátomást sokat haladt előre a galaktikus asztrotechnológia. Arthur rövid ideig figyelt, mivel azonban Ford szavainak legnagyobb részét egyáltalán nem értette, szabadjára engedte gondolatait, miközben ujjaival szórakozottan simogatta egy számítógép felfoghatatlanul bonyolult kezelőpultjának szélét. Aztán oda se figyelve kinyújtotta a kezét, és megnyomott egy hívogatóan nagy, vörös gombot az egyik közeli műszerfalon. A kijelzőn a következő szöveg gyulladt ki: Kérem, ne nyomja meg még egyszer ezt a gombot. Arthur összerázkódott. - Figyelj csak -mondta Ford, még mindig belemerülve a prospektusba.- Ezek itt csuda nagyra vannak a hajó kibernetikájával. A Szíriusz kibernetikai Társaság robotjainak és computereinek új generációja, a vadonatúj VESZ-rendszerrel ellátva. - VESZ-rendszer? Mi az? -kérdezte Arthur. - A prospektus szerint Valódi Egyedi Személyiség. - Ó! -mondta Arthur.- Rémesen hangzik. Megszólalt mögöttük egy hang: - Az is. -A hang halk volt és reménytelen, s finom, csilingelő zajjal párosult. Hátrafordultak: siralmas acélembert láttak, amint görnyedten ácsorog az ajtóban. - Micsoda? -kérdezték. - Rémes -folytatta Marvin.- Az egész, ahogy van. Abszolúte rémes. Jobb, ha nem is beszéltek róla. Nézzétek ezt az ajtót -mondta, és belépett rajta. Iróniaáramkörei átvették a hangmodulátorok vezérlését, ahogy a prospektus modorát utánozta. - E csillaghajó összes ajtaja vidám és napsütötte természettel van megáldva. Örömükre szolgál, ha kinyílhatnak önnek, s megelégedésükre, ha a jól végzett munka tudatával becsukódhatnak. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, csakugyan elégedett sóhajt hallatott. - Hummmmmmmmmmmiummmmmmm ahhh -mondta. Marvin hideg gyűlölettel szemlélte az ajtót,miközben logikai áramkörei undorodva karattyoltak, s azzal a lehetőséggel játszottak, hogy fizikai eszközökhöz folyamodnak vele szemben. Más áramkörök is beleszóltak: Minek vesződni vele? Mi értelme? Semmi sem éri meg, hogy odafigyeljünk rá. További áramkörök azzal szórakoztak, hogy az ajtónak és a humanoidok agysejtjeinek a molekuláris összetételét elemezték. A sikerre való tekintettel mindjárt a hidrogénemisszió szintjét is megmérték az űr környező köbparszekjében, aztán unottan kikapcsoltak. Sírógörcs rázta meg a robot testét, ahogy visszafordult. - Gyertek -hüppögte.- Azt a parancsot kaptam, hogy kísérjelek fel benneteket a parancsnoki hídra. 13. fejezet Marvin a folyosón vánszorgott, egyre csak nyavalyogva... - és persze ott az a szörnyű fájdalom végig a bal oldali diódáim mentén... - Tán csak nem? -Arthur mogorván bandukolt Marvin mellett. - Csakugyan? - De még mennyire -bizonygatta Marvin.- Persze rengetegszer kértem, hogy cseréljék ki őket, de ki figyel oda? - Meg tudom érteni. Ford felől bizonytalan füttyögés és hümmögés hallatszott. - Ej, ej, ej -mondogatta magának.- Zaphod Beeblebrox... Marvin hirtelen megállt, és felemelte a kezét. - Nyilván sejtitek, mi jön most? - Ugyan mi? -morogta Arthur anélkül, hogy komolyan tudni akarta volna. - Még egy afféle ajtóhoz érkeztünk. Ott meredt előttük a folyosó oldalfalába mélyített tolóajtó. Marvin bizalmatlanul méregette. - Nos? -mondta Ford türelmetlenül.- Bemegyünk? - Bemegyünk? -utánozta Marvin.- Bemegyünk. Ez visz a parancsnoki hídra. Ide kellett kísérjelek titeket. Nem csodálkoznék, ha ez lenne mára a legnagyobb szellemi erőfeszítést igénylő feladat számomra. Lassan, gyűlölködve, a zsákmányt becserkésző vadász lépteivel osont az ajtó felé. Az felpattant. - Köszönöm -lelkesedett- hogy boldoggá tettél egy egyszerű ajtót! Marvin mellvértje mélyéről kihallatszott a fogaskerekek csikorgása. - Vicces -intonálta gyászosan- hogy amikor azt hinnéd, ennél rosszabbra már nem is fordulhatnának a dolgok, hirtelen mégis megteszik. Keresztülvergődött az ajtón, maga mögött hagyva Arthurt és Fordot, akik értetlenül meredtek egymásra, és a vállukat vonogatták. Kihallatszott Marvin hangja. - Azt hiszem, látni akarjátok az idegeneket -mondta.- Hagyjátok, hogy egy sarokban rozsdásodjak tovább, vagy essek szét itt álltó helyemben? - Jó, jó, csak vezesd be őket, Marvin, légy szíves -mondta egy hang. Arthur döbbenten látta, hogy Ford nevet. - Mi a fene?... - Csst! -mondta Ford.- Gyerünk befelé. Belépett a hídra. Arthur bizalmatlanul követte. Meghökkenten észlelte, hogy a bent ülő személy lábait egy számítógépkonzolon nyugtatva hintázik a székén, bal kezével a jobb oldali fejének a fogait piszkálva. A fogpiszkálás teljesen lefoglalta a jobb oldali fejet, a bal oldali viszont vigyorgott, szélesen, hanyagul, gondtalanul. Egyre nőtt azoknak a dolgoknak a száma, melyek láttán Arthur nem hitt a szemének. Álla leesett, és úgy maradt. A különös figura lustán intett Fordnak, s a nemtörődömség összes eszközét felvonultatva, így szólt: - Helló, Ford! Hogy vagy? Jó, hogy be tudtál ugrani. Ford nem akart alulmaradni. - Zaphod -mondta a mélységes hidegvér lusta hanghordozásával- örülök, hogy láthatlak. Remekül nézel ki, tetszik a toldalékkarod is. Szép hajót loptál. Arthur szeme majd kiugrott az üregéből. - Szóval te ismered ezt a pasast? -kérdezte, dühösen rázva ujját Zaphod felé. - Még hogy ismerem-e! -kiáltott Ford.- Hiszen ő... -Megállt, és úgy döntött, inkább fordítva kezdi a bemutatást.- ő, Zaphod, ez az egyik barátom, Arthur Dent. Megmentettem, amikor a bolygója felrobbant. - Ó, hogyne -mondta Zaphod.- Helló, Arthur, örülök, hogy megúsztad. -Jobb oldali feje felpillantott.- Szevasztok! -és visszatért fogai piszkálásához. Ford folytatta: - Arthur, ez itt másod-unokatestvérem, Zaphod Beeb... - Mi már találkoztunk -vágott közbe Arthur élesen. Amikor az autópálya belső sávjában száguldozol, s egyik erőlködő autó a másik után marad el melletted, úgyhogy egészen meg vagy elégedve magaddal, ám véletlenül négyesből hármas helyett hátramenetbe kapcsolsz, mire a motorod zilált állapotban távozik a motorháztetővel együtt, akkor zökkensz ki a kerékvágásból annyira, mint Ford e megjegyzés hallatán. - Öööö... micsoda? - nyögte. - Már találkoztunk. Zaphod meglepetésében összerándult, és erősen beledöfött az ínyébe. - Hee. ööö... tényleg? Hej... ööö... Ford mérgesen villogó szemmel fordult Arthurhoz. Most, hogy ismét otthon érezte magát, hirtelen bánni kezdte, hogy felvállalta ezt a koloncot, ezt a tudatlan ősembert, aki körülbelül annyit tudott a Galaxis ügyeiről, mint egy ilfordi szúnyog a pekingi életről. - Hogyhogy már találkoztatok? Ez itt Zaphod Beeblebrox a Betelgeuse-ről, nem holmi rohadék Martin Smith Croydonból! -Bánom is én! -mondta Arthur hidegen.- Már találkoztunk, ugye, Zaphod Beeblebrox... vagy szólítsam inkább... Philnek? - Micsoda?! -harsogta Ford. - Jobb, ha emlékeztetsz még -mondta Zaphod.- Fajok tekintetében szörnyen rossz a memóriám. - Egy bulin találkoztunk -szögezte le Arthur. - Hogyne, persze. Én mindenesetre kétlem -mondta Zaphod. - Arthur, állítsd le magad! -követelte Ford. Arthur nem hagyta magát megfélemlíteni. - Hat hónapja. A Földön... Angliában... Zaphod szorosra zárt ajkakkal mosolygott, és a fejét rázta. - London -makacskodott Arthur.- Islington. - Ja -felelte Zaphod némi röstelkedő meglepődéssel.- Az a buli. Ez teljesen tisztességtelen volt Forddal szemben. Kapkodta a tekintetét Arthur és Zaphod között. - Mi? -fordult Zaphodhoz.- Csak nem azt akarod állítani, hogy te is jártál azon a nyomorult kis bolygón? -Ó, nem, dehogy -mondta Zaphod lendületesen. - Persze lehet, hogy éppen csak beugrottam oda, útban valahová... - De hiszen én tizenöt évre ottragadtam - Azt én persze nem tudhattam, ugye. - Mit kerestél ott? - Csak körülnéztem erre-arra... - Beállított a bulira, pedig senki sem hívta! -Arthur hangja remegett a méregtől.- Jelmezbál volt. - Mi más is lehetett volna? -jegyezte meg Ford. - Ott volt egy lány -makacskodott Arthur.- Jó, persze ma már mindegy. Úgyis elfüstölt az egész... - Abbahagyhatnád már a duzzogást a miatt a nyomorult bolygó miatt -mondta Ford. - Ki volt a hölgy? - Valaki. Igaz, nem vittem nála túl sokra. Egész este próbálkoztam. Azért az a lány nem volt akárki. Gyönyörű, elbűvölő, elsöprően intelligens... végre odáig jutok, hogy beszélgethetek vele, nyomom neki vadul a sódert, amikor ez a te barátod odafurakodik, és azt mondja: Hej, kislány, nem untat ez a pasas? Mért nem velem beszélgetsz inkább? Egy másik bolygóról jöttem. Sose láttam többé a lányt. - Zaphood! -kiáltott fel Ford. -Igen -mondta Arthur. Rábámult, és azon igyekezett, hogy ne lássék túl ostobának.- Akkor még csak két karja volt meg egy feje, és Philnek nevezte magát, de... - ...de el kell ismerned, hogy tényleg egy másik bolygóról jött - szólt közbe Trillian a híd túlsó oldaláról. Barátságosan rámosolygott Arthurra; aki ettől úgy érezte, mintha egy tonna tégla zúdulna rá. A lány visszafordult a hajó vezérlőműszereihez. Néhány másodperc szünet következett, majd Arthur teljesen összekuszálódott gondolatai közül kimászott néhány szó. - Tricia Mc Millan? -hebegte.- Mi a fenét csinálsz te itt? - Amit te. Stoppoltam. Mi mást tehettem volna a matematikai és asztrofizikai doktorátusaimmal? Vagy ez, vagy a hétfői sorbanállás a munkanélküli-segélyért. - Végtelen mínusz egy -lelkendezett a computer.- A Valószínűtlenségi összeg ezzel teljes. Zaphod fejei megnézték egymást, aztán Fordot, Arthurt, végül Trilliant is. - Trillian -kérdezte-, gyakran kell számítanunk ilyesmire Valószínűtlenségi üzemmódban? - Nagyon valószínű -felelte Trillian. 14. fejezet Az Arany Szív csöndesen suhant át az űr egén, ezúttal a hagyományos fotonhajtóművet használva. Négyfős személyzete meglehetősen feszélyezetten vette tudomásul, hogy nem saját akaratuk s még csak nem is a véletlenek összjátéka hozta össze őket, hanem a fizika valamely különleges perverziója - mintha csak az emberi kapcsolatok is azoknak a törvényeknek engedelmeskednének, amelyek az atomok és molekulák kapcsolatait megszabják. A hajó mesterséges éjszakájának beálltával mind a négyen megkönnyebbülten vonultak vissza kabinjaikba, és megpróbálták rendezni gondolataikat. Trillian nem tudott aludni. A heverőn üldögélt, és azt a kalitkát bámulta, mely a Földhöz fűződő utolsó és egyetlen kapcsolatát tartalmazta - két fehér egeret, melyeket Zaphod csak hosszas könyörgésre engedett fel a hajóra. Triliian korábban is el volt készülve rá, hogy többé nem látja a Földet, most azonban idegesítette, hogy nem zavarja a bolygó pusztulása. Az eset távolinak és valószínűtlennek tűnt, és Trilliannak semmi alkalomhoz illő nem jutott eszébe. Nézte, hogyan futkosnak az egerek a kalitkában, hogyan szaladnak körbekörbe a kis műanyag taposómalomban, mígnem az egész figyelmét lekötötték. Aztán megrázta magát, és visszament a parancsnoki hídra, hogy tovább lesse az apró, villogó fényeket és számokat, melyek az űrön átsurranó hajó útvonalát mutatták. Trillian szerette volna, ha tudja, mire próbál erőnek erejével nem gondolni. Zaphod nem tudott aludni. Ő is szerette volna, ha tudja, miről nem engedi önmagát gondolkodni. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig volt egy olyan érzése, hogy nincs is egészen jelen. Az esetek többségében félretolta ezt a gondolatot, és nem törődött vele, Ford Prefect és Arthur Dent hirtelen megérkezése azonban felzaklatta. Az eseménysor mintha rendszert alkotott volna, melyet nem tudott áttekinteni. Ford nem tudott aludni. Túl izgatott volt attól hogy végre ismét úton van. A tizenöt évnyi idő, melyet voltaképpen börtönben töltött, letelt, éppen amikor már kezdte feladni a reményt. Remek hecc, hogy egy darabig Zaphoddal kóborolhat, noha érzett valamit a másod-unokatestvére körül, amit nem tudott igazán kitapintani. Már az a tény is meglepte, hogy a Galaxis Elnöke lett; még inkább a mód, ahogy megvált a poszttól. Vajon volt-e rá magyarázat? Zaphodtól fölösleges volna megkérdezni, neki szemlátomást sose volt magyarázatra szüksége, ha tett valamit, művészi fokra fejlesztette a szeszélyeskedést. Az életben mindennek a rendkívüli lángelme és a naiv tehetetlenség keverékével esett neki, és gyakran alig lehetett megállapítani a különbséget. Arthur aludt. Borzasztóan fáradt volt. Zaphod ajtaján kopogtattak. Az ajtó kinyílt. - Zaphod?... - Tessék? Trillian alakja látszott a fény ovális hátterében. - Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestél. - Hej, tényleg? Ford lemondott az alvásról. fülkéje sarkában számítógép-képernyő és billentyűzet állt. Odaült, és egy darabig azzal kísérletezett, hogy új szócikket írjon az ÚTIKALAUZ számára a Vogonokról, de semmi se jutott az eszébe, ami eléggé vitriolos lett volna, úgyhogy feladta, és köpenybe burkolózva felment a parancsnoki hídra nézelődni. Odaérve meglepve látta, hogy két izgatott alak görnyed a műszerek fölé. - Látod? Mindjárt pályára állunk -hallotta Trilliant.- Van ott egy bolygó. Pontosan az általad megjósolt koordinátákon. Zaphod zajt hallott és felnézett. - Ford -sziszegte.- Gyere, ezt nézd meg! Ford ment és megnézte. A képernyőn számsorok villogtak. - Felismered ezeket a galaktikus koordinátákat? -kérdezte Zaphod. - Nem. - Segítek. Computer! - Helló az egész népségnek! -lelkendezett a computer.- Jó kis társaság kezd összeverődni nemde? - Fogd be a szád -mondta Zaphod- és kapcsold be a képernyőket! A világítás elhalványult. A képernyőre meredő négy szempárban villództak a konzolok apró fénypontjai. A képernyők teljesen üresek voltak. - Ráismersz? -suttogta Zaphod. Ford a homlokát ráncolta. - Ööö, nem. - Mit látsz? - Semmit. - Ráérsz? - Miről beszélsz? - A Lófej Ködben vagyunk. Egyetlen hatalmas, sötét porfelhő. - Ezt kellett volna felismernem az üres képernyőről? - Az egész Galaxisban sehol se láthatsz üres képernyőt, csak egy sötét köd belsejében. - Remek érvelés. Zaphod felnevetett. Nyilvánvalóan roppantul, csaknem gyermetegen izgatott volt. - Ez fantasztikus! Nem is lehet igaz! - Mi olyan pompás abban, ha belegabalyodunk egy porfelhőbe? - Mit gondolsz; mit találunk itt? -sürgette Zaphod. - Semmit. - Csillagot? Bolygót? - Egyiket se. - Computer! -kiáltotta Zaphod.- Egyetlen szó nélkül forgasd el száznyolcvan fokkal a látószöget. Pár pillanatig mi se történt, aztán a hatalmas képernyő felső szélén ragyogó pont jelent meg. Kistányér méretű vörös csillag kúszott át a képmezőn, sarkában egy másikkal - egy bináns rendszer. Végül óriási félhold csúszott a képernyőre: vörös ragyogás, mely koromfeketévé mélyűlt a bolygó éjszakai oldalán. - Megtaláltam! -Zaphod diadalmasan verte öklével a konzolt.- Megtaláltam! Ford hökkenten bámult. - Mit? - Ez itt -mondta Zaphod- a valaha létezett legvalószínűtlenebb bolygó. 15. fejezet (Részlet a GALAXIS Útikalauzból, 634 784. oldal, S/a Szekció. Tétel: Magrathea) Messze-messze, az ősi idők ködében, az előző Galaktikus Birodalom nagy és dicső napjaiban az élet vad volt, dús és jobbára adómentes. Hatalmas csillaghajók rótták megszokott útjukat a különös napok között, kalandot és hasznot remélve a galaktikus űr legtávolabbi zugaiban is. Akkoriban a lelkek még merészek voltak, a tétek magasak, a férfi valódi férfi volt, asszony volt az asszony, s az Alfa Centauri kis szőrös lényei is szőrös lények voltak az Alfa Centauriról. És mindnyájan bátran szembenéztek az ismeretlen rettenetekkel, hogy gigászi hőstetteket hajtsanak végre, meg hogy merészen véget vessenek a végtelennek. Így forrt össze a Birodalom. Rengetegen gyűjtöttek mesés vagyont, és ez teljesen természetes volt. Nem kellett szégyenkezni miatta, hiszen valójában senki sem szűkölködött. Vagy legalábbis senki, aki számított. A leggazdagabb és legsikeresebb kereskedők élete persze mind bosszantóbbá és unalmasabbá vált, szerintük elsősorban azoknak a bolygóknak a hibájából, amelyeken letelepedtek. Egyik se felelt meg tökéletesen: emitt az időjárást nem tartották egészen kielégítőnek a délután késői óráiban, amott félórával hosszabbnak érezték a napot az ideálisnál, másutt a tenger színe rózsaszín volt ugyan, de éppen a legrosszabb árnyalat. Így teremtődtek meg a legmegdöbbentőbb iparág létrejöttének feltételei: az egyedi építésű luxusbolygógyártásé. Ennek az iparágnak Magrathea bolygó volt a főhadiszállása, ahol a hiperűrmérnökök álombolygókat gyártottak a fehér lyukakon beszipkázott anyagból, aranybolygókat, platinabolygókat, lágygumibolygókat, rengeteg földrengéssel. Mindezt szerető kézzel úgy formálták meg, hogy kielégítsék a Galaxis leggazdagabb lakóinak immár oly természetesen szigorú követelményeit. E vállalkozás oly sikeresnek bizonyult, hogy hamarosan Magrathea vált minden idők leggazdagabb bolygójává, és a Galaxis fennmaradó része szánalmas szegénységben tengődött. A rendszer megtört, a Birodalom összeomlott. Hosszú és barátságtalan csend telepedett az éhes bolygók milliárdjaira, melyet csak a tudósok tollainak percegése tört meg. Éjt nappá téve dolgoztak önelégült kis tanulmányaikon, melyek a tervezésen alapuló gazdaságpolitika előnyeit taglalták. Magának Magratheának nyoma veszett. Hamarosan még az emléke is tovatűnt a legendák ködében. A mai felvilágosodott időben persze senki sem hisz belőlük egy szót sem. 16. fejezet Arthur vita hangjaira ébredt. Felment a parancsnoki hídra. Ford két kézzel magyarázott. - Elment az eszed, Zaphod! -harsogta éppen.- Magrathea csak mítosz. Tündérmese. Ezt mesélik a szülők a gyerekeiknek, ha azt akarják, hogy közgazdász legyen belőlük. Magrathea... - ...az a bolygó, amely körül keringünk -makacskodott Zaphod. - Nézd -mondta Ford- hogy te személy szerint mi körül keringsz, ahhoz semmi közöm. De ami a hajót illeti... - Computer! -kiáltotta Zaphod. - Ó,ne... - Helló mindenkinek! Itt Eddie beszél, a ti kis fedélzeti computeretek. Pompásan érzem magam, barátocskáim, s egyetlen kacagó kéjhömpöly lesz számomra bármelyik program, amit csak kedvetek van lefuttatni rajtam. Arthur kérdőn pillantott Trillianra. Az intett neki, hogy bejöhet, de maradjon csöndben. - Computer -szólt Zaphod- ismertesd újra a röppályánkat. - Kész örömmel, haverok -csacsogott a computer.- Háromszáz mérföld magasságú pályán keringünk Magrathea legendás bolygója körül. - Semmit sem bizonyít! -csattant fel Ford.- Erről a computerről még azt se hiszem, hogy a testsúlyomat meg tudná mérni. - Nem gond -lelkendezett a computer, és ontotta magából a lyukszalagot.- Ha kívánod, akár a személyiségzavaraidat is feltérképezem, tíz értékes jegy pontossággal. Trillian félbeszakította: - Zaphod, minden percben a bolygó nappali oldala fölé érhetünk, akárminek bizonyuljon is. - Hej, mit akarsz ezzel mondani? A bolygó ugyebár pont ott volt,ahol megjósoltam, nem? - Elismerem, van ott egy bolygó. Nem is vitatkozom veled. Egyébként se tudnám megkülönböztetni Magratheát a többi hideg kődarabtól. Itt mindenesetre hajnalodik, ha kíváncsiak vagytok rá. - Oké, oké -mormogta Zaphod- mindent a szemnek. Computer! - Helló mindenkinek! Mit tehetek... - Csönd! Mutasd meg még egyszer a bolygót. A sötét, alaktalan tömeg ismét betöltötte a képernyőket. Figyelték az alattuk lassan forgó bolygó felszínét. Kis ideig csöndben várakoztak, csak Zaphod ficánkolt a türelmetlenségtől. - Átszeljük az éjszakai oldalt -mondta fojtott hangon. A bolygó forgott tovább.- A felszín háromszáz mérföldre van alattunk -folytatta Zaphod. Érezte a pillanat nagyszerűségét, és szerette volna megteremteni az alkalomhoz illő ünnepélyes hangulatot. Magrathea! Nagyon bosszantotta, hogy Ford nem hisz neki. Magrathea! - Néhány másodperc múlva -folytatta- elénk kell tárulnia... íme! A pillanat önmagáért beszélt. Még a legedzettebb csillagcsavargó is beleborzong, ha az űrből szemlélheti a virradat látványos színjátékát. A kettős napfelkelte azonban egyike a Galaxis csodáinak. Vakító fénysugár döfte át a tömör feketeséget. Lassan kúszott felfelé, keskeny holdsarlóvá terült s másodperceken belül megjelent a két nap, a fény kemencéi, melyek fehér tűzzel árasztották el a látóhatárt. Éles színek dárdái hasították a vékony levegőréteget. - A hajnal tüzei... -lehelte Zaphod.- A két ikercsillag, Soulianis és Rahm... - Vagy akármi -mondta Ford csöndesen. - Soulianis és Rahm -erősködött Zaphod. A napok beleragyogtak az űr feketeségébe. Halk, kísérteties zene lebegett végig a hídon: Marvin zümmögött gúnyosan, mert annyira gyűlölte az embereket. Miközben a lenyűgöző fényjátékot szemlélte, Fordban is pezsgett az izgalom, bár ezt csupán az ismeretlen bolygó látványa idézte elő. Fordot az ismeretlen bolygók látványa mindig felizgatta. Kissé bosszankodott, hogy Zaphodnak nevetséges fantazmagóriákkal kell a valóságot fűszereznie, hogy élvezni tudja. Gyermetegnek tartotta a Magratheával kapcsolatos cirkuszt. Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét? Arthur számára az egész Magrathea-história értelmetlen volt. Tájékoztatásért Trillianhoz osont. - Csak azt tudom, amit Zaphod mondott -suttogta Trillian.- Úgy látszik, hogy Magrathea valami ősi legendaféle, amiben senki se hisz igazán. Olyan, mint Atlantisz volt a földön, csak éppen a legendák szerint Magratheán bolygókat gyártottak. Arthur a képernyőre pislogott. Érezte, hogy elmulasztott valami nagyon fontosat. Egyszer csak rájött, hogy mit. - Van tea ezen az űrhajón? -kérdezte. Ahogy az Arany Szív előrehaladt a pályáján, mind több és több vált láthatóvá a bolygó felszínéből. A napok magasan álltak az égen, a hajnal tűzijátéka véget ért. A közönséges nappali fényben a bolygó felszíne kietlen volt és visszataszító: szürke, poros és elmosódott. Hideg és élettelen, mint egy kripta. A távoli horizont mentén időről időre biztató formák tűntek fel - szakadékok, talán hegyek, esetleg éppen városok -mire azonban közel értek, a vonalak eltűntek, és továbbra se látszott semmi. Az idő múlása és a vékony, áporodott levegőréteg sok-sok évszázados mozgása megtette a magáét a bolygó felszínén. Egy biztos: nagyon öreg égitest volt. Még Fordot is megszállta a kétely, ahogy a tovahaladó szürke tájképet figyelte. Aggasztotta a hihetetlenül hosszú idő, amely mintha a csontjaiba költözött volna. Megköszörülte a torkát. - Még ha fel is tételezzük, hogy ez a... - Ez az - mondta Zaphod. - Noha nem ez az -folytatta Ford- akkor is, mihez kezdesz vele? Nincs ott semmi. - A felszínen nincs is - jegyezte meg Zaphod. - Jó, tegyük fel. Olybá veszem, hogy nem csupán az ipari régészet érdekel. Miért jöttél ide? Zaphod egyik feje elbámészkodott. A másik körülnézett, hogy lássa, min mereng az egyik, de nem lett okosabb. -Hát -vetette oda Zaphod könnyedén- részint kíváncsiságból, részint kalandvágyból, de leginkább azt hiszem, a pénz és a világhír miatt... Ford szúrósan nézte. Mindjobban meg volt győződve arról, hogy Zaphodnak fogalma sincs róla, mit keres itt. - Nem szeretem ennek a bolygónak a kinézetét -szólalt meg borzongva Trillian. - Ugyan, oda se figyelj! -nyugtatta Zaphod.- Az előző Galaktikus Birodalom fele gazdagsága ott rejtőzik valahol, hát csak megengedhetik maguknak, hogy slamposan nézzenek ki. Baromság, gondolta Ford. Még ha föl is tételezzük, hogy ez itt valami ősi, rég elporladt civilizáció otthona, még ha föl is tételezünk egy sor egyéb hasonló képtelenséget, akkor is elképzelhetetlen, hogy mindmáig értékálló formában mesés vagyonokat tárolhassanak odalent. Megvonta a vállát. - Ez csupán egy halott bolygó -jelentette ki. - Belehalok a feszültségbe -zsémbelt Arthur. A stressz és az idegfeszültség ma már a Galaxis minden részében komoly probléma. Szerény eszközeinkkel támogatni kívánván a helyzet súlyosbodásának megelőzését célzó erőfeszítéseket, a következő néhány tényt előre felfedjük. A szóban forgó planéta valóban a legendás Magrathea. Az életveszélyes rakétatámadás, melyet az ősrégi automatikus védelmi rendszer csakhamar elindít, mindössze három kávéscsésze és egy egérketrec széttörését, valamint egy felkar véraláfutásos zúzódását okozza majd, ezenkívül hozzájárul egy cserép petúnia, továbbá egy ártatlan ámbráscet teljes mértékben időszerűtlen létrejöttéhez és hirtelen halálához. A rejtély és izgalom maradékainak megőrzése érdekében nem nyújtunk felvilágosítást a tekintetben, hogy kinek a felkarja szenvedte a zúzódást. E tényt biztonsággal fenntarthatjuk a feszültség forrásaként, mivel az égvilágon semmi jelentősége sincs. 17. fejezet Noha rázósnak indult a reggel, Arthur kezdte összeszedni magát az előző nap okozta sokkos állapotból. Rábukkant a hajó egyik Táp-o-Matájára. A géptől kapott műanyag pohár olyan folyadékkal volt tele, mely csaknem mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött a teától. A gép nagyon érdekesen működött. Az Ital feliratú gomb benyomására a készülék villámgyors, mégis roppant részletes vizsgálatnak vetette alá vendége ízlelőbimbóit, spektroszkópiásan analizálta a metabolizmusát, s idegpályáin parányi kísérleti jelzéseket küldött végig az agy ízlelőcentrumába, hogy megtudja, mi fog ízleni. Valójában senki se tudta, hogy a Táp-o-Mata mindezt miért csinálja, hiszen a felszolgált folyadék íze mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött a teáétól. A Táp-o-Matát a Szíriusz Kibernetikai Társaság tervezte és gyártotta. A Társaság máris megnyitotta irdatlan panaszfelvevő irodáit a Szíriusz Tau Csillagrendszer elsö három bolygójának valamennyi nagyobb földterületén. Arthur megitta a folyadékot, és felfrissült tőle. A képernyőkre pillantott, s nézte, amint a szürke pusztaság újabb néhány száz mérföldje elsiklik alattuk. Egyszerre rájött, hogy akár fel is teheti a kérdést, mely oly régóta izgatja. - Biztonságos ez a bolygó? -tudakolta. - Magrathea ötmillió éve halott -mondta Zaphod. - Hát persze hogy biztonságos. Mostanra már a kísértetek is letelepedtek, és családot alapítottak. Ekkor különös, megmagyarázhatatlan hang reszkettette meg a hidat: távoli fanfár hangja, üres, hajlékony, testetlen hang. A fanfár egy hasonlóképpen üres, hajlékony és testetlen emberi hang bevezetéseképp szolgált. A hang ezt mondta: -Legyetek üdvözölve... Valaki a halott bolygóról beszélt hozzájuk! - Computer! -ordított Zaphod. - Helló mindenkinek! - Mi a fészkes foton ez? - Ó, csak valami ötmillió éves magnófelvétel, amit most nekünk sugároznak. - Egy micsoda? Rádióadás? - Csst! -mondta Ford.- Folytatódik. A hang öreg volt, udvarias, csaknem elbűvölő; de lehetetlen volt nem kihallani belőle a bujkáló fenyegetést. - Magnófelvételre rögzített üzenetet hallanak -mondta- mivel pillanatnyilag sajnos nem állhatunk rendelkezésükre. Magrathea kereskedelmi tanácsa hálás önöknek nagybecsű látogatásukért... - Az ősi Magrathea képviselője beszél! -kiáltott Zaphod. - Jó, jó -szólt Ford. - ...Sajnálattal kell azonban közölnünk, hogy a bolygó átmenetileg teljes egészében visszavonult az üzlettől. Köszönjük. Ha óhajtják, közöljék nevüket és annak a bolygónak a címét, ahol elérhetjük önöket. Kérem, beszéljenek, amikor a búgójelet hallják. Rövid búgás következett, utána csönd. - Meg akarnak szabadulni tőlünk -állapította meg Trillian idegesen. - Mit tegyünk? - Ez csak egy felvétel -heveskedett Zaphod.- Tovább megyünk. Világos, computer? - Világos -jelentette a computer, és soron kívüli lökést adott a hajónak. Várakoztak. Néhány másodperc múlva ismét megszólalt a fanfár, majd a hang: - Biztosíthatjuk önöket: mihelyst ügyfeleink újra megengedhetik maguknak, hogy válogassanak a korszerű geográfia legválasztékosabb kínálatából ismét visszatérünk az üzleti életbe, s erről hirdetéseket teszünk közzé az összes divatos lapban és színes mellékletben. -A hang egyre barátságtalanabbá vált.- Addig is hálásan köszönjük ügyfeleink érdeklődését, és felkérjük őket, hogy távozzanak. Most rögtön! Arthur társai ideges arcára pillantott. - Talán jobb lenne, ha indulnánk, nem? -indítványozta. - Csst! -mondta Zaphod.- Az égvilágon semmitől se kell félni. - Akkor miért olyan feszült mindenki? - Mert kíváncsiak, azért! -kiáltotta Zaphod.- Computer, a légkörbe ereszkedést megkezdeni, landolásra felkészülni! A fanfár ezúttal csak jelképes volt, a hang pedig egyértelműen hideg: - Végtelenül megtisztelő az a makacs érdeklődés, melyet bolygónk iránt táplálnak. Hadd biztosítsuk önöket arról, hogy a távirányítású rakéták, melyek az önök hajója felé tartanak, részét képezik annak a különleges ellátásnak, melyet csakis leglelkesebb ügyfeleink részére tartunk fenn. A nukleáris robbanófejek csupán mellékes, udvariassági kérdésnek minősítendők. Örömmel tekintünk majd az önök divatigényei elébe egy elkövetkező élet során... köszönjük. A hang kikapcsolt. - Ó! -lehelte Trillian. - Ööö... -nyögte Arthur. - Nos? -kérdezte Ford, - Ide figyeljetek -mondta Zaphod.- Mikor fogjátok már fel? Ez csupán egy magnószalagon rögzített üzenet. Több millió éves. Nem érvényes ránk, világos? - És a rakéták? -szólalt meg Trillian. - Rakéták? Ne kacagtass! Ford megkocogtatta Zaphod vállát, és a hátsó ernyőre mutatott. Tisztán látszott, amint a messzeségben két ezüst nyílhegy halad a hajó felé. A nagyítást megváltoztatva az is kitűnt hogy két tömören valóságos rakéta süvít át az égen. Rajtaütésszerű megjelenésük ijesztő volt. - Azt hiszem, fölöttébb ügyesen céloznak ránk -állapította meg Ford. Zaphod döbbenten bámulta a rakétákat. - Hej, ez óriási! -mondta.- Valaki odalent meg akar ölni minket! - Óriási -hagyta helyben Arthur. - Hát nem látjátok, mit jelent ez? - De igen. Mind meghalunk. - Jó, de azonkívül. - Azonkívül? - Azt jelenti, hogy jó úton járunk! - Milyen gyorsan tudunk letérni róla? A rakéták képe másodpercről másodpercre nőtt a képernyőn. Közvetlen követőpályára álltak, már semmi más nem látszott belőlük, csak a robbanófejek. - Merő kíváncsiságból kérdezem -szólt Trillian- mit szándékozunk tenni? -Csak ne izélj -mondta Zaphod. -Ez minden?! -üvöltött Arthur. -Nem, emellett... ööö... menekülő manővereket is végrehajtunk! -Hirtelen Zaphodot is elfogta a pánik. - Computer, miféle menekülő manővereket hajthatunk végre? - Ööö, semmiféléket, attól tartok, emberek -mondta a computer. - ...vagy valamit... -dadogta Zaphod.- Ööö... -Mintha eldugult volna az irányítórendszerem -magyarázta a computer vidáman.- A becsapódásig mínusz negyvenöt másodperc. Csak hívjatok bátran Eddie-nek, ha ez valakit megnyugtat. Zaphod határozott eréllyel egyszerre próbált menekülni a legkülönbözőbb irányokba. - Helyes! -mondta:- Öööö...Kézi irányítással kell vezetni a hajót. - Tudod vezetni? -kérdezte Ford barátságosan. - Nem. És te? - Nem. - Hát te, Trillian? - Nem. - Nagyszerű! -nyugtázta Zaphod.- Majd együtt csináljuk. - És én se -mondta Arthur, mert úgy érezte, hogy kiközösítik. - Magamtól is gondoltam -jegyezte meg Zaphod. - Oké, computer, teljes kézi vezérlést akarok. - A tiéd -jelentette a computer. Kitárult néhány hatalmas asztallap. Egyik vezérlőpult a másik után pattant ki belőlük. A személyzetre záporesőként hullott a poliuretánhab golyócska és a celofángombóc - ezeket a konzolokat még sose használták. Zaphod vadul bámulta őket. - Oké, Ford -mondta.- Teljes gőzzel hátra és tíz fok jobbra...vagy ilyesmi... - Sok szerencsét, emberek -ciripelte a computer- mínusz harminc másodperc... Ford a vezérlőpultokra vetette magát. Alig néhány kar tűnt ismerősnek a számára, mindenesetre sorban megrántotta őket. A hajó rázkódott és sikoltott, mert a vezérlési rakétahajtóművek egyszerre próbálták tolni minden irányba. Ford felengedte a billentyűk felét, mire a hajó feszes ívben visszafordult, egyenesen a rakéták felé. A gyorsulás másodperceken át odaszorította őket, s mozdulatlanságra kárhoztatva kapkodtak levegő után. Zaphod heroikus elkeseredettséggel küszködött, míg végül erősen belerúgott egy kis emeltyűbe, mely az irányítási rendszer részét képezte. Az emeltyű letörött. A hajó éles fordulattal fölfelé száguldott. Az egész legénység a kabin hátoldalára zuhant. Ford GALAXIS Útikalauza a vezérlőpult másik részének ütközött, ennek következtében egyrészt az Útikalauz azonnal magyarázni kezdte az esetleges érdeklődőknek, hogy mely módszerek váltak be leginkább az antareánus törpepapagáj kicsempészésére Antares bolygójáról (az antareánus törpepapagáj pálcikára tűzött garatmandulája viszolyogtató, ám roppant keresett koktélalkotó különlegesség, s nagyon gazdag hülyék hatalmas összegeket hajlandók fizetni értük, hogy más nagyon gazdag hülyéket elkápráztassanak), másrészt pedig a hajó úgy zuhant alá az égből, mint egy kődarab. Természetesen e pillanatok valamelyikében szenvedte a személyzet egyik tagjának felső karja azt a bizonyos véraláfutásos zúzódást. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert -amint azt már korábban felfedtük a személyzet egyéb vonatkozásokban sértetlenül ússza meg a rakétatámadást, és a halált hozó rakéták végül is nem találják el a hajót. A személyzet biztonsága tökéletesen garantált. - Mínusz húsz másodperc a becsapódásig, fiúk -lelkendezett a computer. - Akkor kapcsold vissza az istenverte gépeket. -ordított rá Zaphod. - Hogyne, haver, persze -mondta a computer. A gépek átható robajjal működésbe léptek, s a hajó a zuhanásból elegáns ívben egyenesre váltott, s újfent irányt vett a rakéták felé. A computer dalolni kezdett. - Jó az álmodozás -dünnyögte orrhangon- egy édes csók után... Zaphod sikoltva követelte, hogy hallgasson, de parancsa elveszett a zenebonában, melyet természetesen a közeledő megsemmisülésnek tulajdonítottak. - ...jó a percnyi varázs -zengte Eddie. Amikor a hajó kiegyenesítette röptét, átfordult fejjel lefelé, így utasainak a mennyezeten hasalva semmi esélyük se volt arra, hogy akármelyik vezérlőgombot elérjék. - Kell is néha tán... -zümmögte Eddie. A hajó felé száguldó rakéták egyre jobban betöltötték a képernyőt. - ...Ketten elrepülünk... Hihetetlenül szerencsés véletlen folytán azonban a rakéták még nem igazították röppályájukat az összevissza botladozó hajóéhoz, ezért közvetlenül alatta zúgtak el. - ...Ezen az éjszakán...módosított becsapódási idő tizenöt másodperc, apuskáim... mindent elfeledünk... A rakéták sikoltó ívben körülfordultak, és újfent a hajó után vetették magukat. - Ez az! -Arthur le nem vette szemét a rakétákról. - Egész biztos meghalunk, ugye? - Legalább ne emlegesd! -kiabált Ford. - Meghalunk, vagy nem halunk meg? - Meghalunk. - ...Álmodunk csupán... -dalolta Eddie. Egy gondolat villant át Arthur fején. Nagy keservesen felállt. - Miért nem kapcsolja be valaki ezt a Valószínűtlenségi Hajtóműdolgot? -kérdezte.- Azt talán elérjük. - Elment az eszed?! -mondta Zaphod.- Megfelelő programozás nélkül bármi megtörténhet! - És mit számít az már?! -kiáltotta Arthur. - ...Elviszlek álmaim vonatán... -turbékolta Eddie. Arthur elvergődött az egyik izgalmasan köpcös kontúröntvényhez, ahol a fal görbülete a mennyezettel találkozott. - ...oda, hol sohase jártál... - Tudja valaki, hogy miért ne kapcsolhatná be Arthur a Valószínűtlenségi Hajtóművet?... -kiáltotta Trillian. - ...Pálmafák, ligetek...öt másodperc a becsapódásig, nagyszerű volt, hogy megismerhettük egymást, srácok, ég áldjon...csábító dala vár! - Azt kérdeztem -üvöltötte Trillian-, hogy tudja-e valaki... A következő pillanatban vakító fény és fülsiketítő zaj észveszejtő robbanása tört rájuk. 18. fejezet És az ezt követő pillanatban az Arany Szív megkapóan áttervezett belsővel, de egyébként teljesen normálisan folytatta útját. A kabin kissé megnőtt. Falai a kék és zöld legfinomabb pasztellárnyalataiban pompáztak. A helyiség közepén csigalépcső állt, anélkül, hogy valahová is vezetett volna. Páfrányok és sárga virágok omlottak végig rajta, mint a vízesés. A mellette álló napóra állványa adott otthont a központi számítógépterminálnak. A zseniálisan elhelyezett tükrök és fényforrások azt az illúziót keltették, mintha az ember télikertben állna, mely a lehető legszebben gondozott kert széles sávjára néz. Körben a télikert falainál márványtetejű asztalok álltak mesterien megmunkált kovácsoltvas lábakon. Ha az ember a márványlapok fényesre csiszolt felületére nézett, láthatóvá váltak a műszerek bizonytalan körvonalai, s ha megérintette az asztalokat, keze alatt rögtön megjelentek a műszerek. Megfelelő szögből nézve a tükrök visszaverték a kívánt mérési és egyéb adatokat, bár egyáltalán nem derült ki, hogy honnan. Bámulatosan szép volt: Zaphod Beeblebrox kényelmesen elnyújtózott nádfonatú kerti székében, és így szólt: - Mi a fene történt? - Én csak azt mondtam -mondta Arthur egy kis halasmedence mellől- hogy itt ez a Valószínűtlenségi Hajtómű kapcsoló... -Odamutatott, ahol korábban a kapcsoló volt. Egy cserép pöttyös növény állt a helyén. - Hol vagyunk? -kérdezte Ford a csigalépcsőn üldögélve, kezében pompásan behűtött Pángalaktikus Gégepukkasztóval. - Ugyanott, ahol az előbb, azt hiszem -töprengett Trillian. A tükrök ugyanis egytől egyig Magrathea kiégett földjét mutatták, amint tovagördül alattuk. Zaphod felpattant. - Akkor mi lett a rakétákkal? - kérdezte. - Úgy látszik -szólalt meg bizonytalanul Ford- az egyik egy cserép petúniává, a másik egy nagy, meglepett képet vágó bálnává alakult. - A Valószínűtlenség Szintje -szólt közbe Eddie aki cseppet se változott- nyolcmillió-hétszázhatvan-hétezer-százhuszonegy az eggyel szemben. Zaphod Arthurra meredt. - Gondoltál erre, földlakó?!-förmedt rá. - Öööö... -hebegett Arthur.- Én csak... - Nagyon jó gondolat volt, mondhatom. Bekapcsolni a Valószínűtlenségi Hajtóművet, anélkül, hogy először aktiválnád a kabin védőernyőit. - Hej, kölyök, éppenséggel megmentetted az életünket, tudsz róla? - Ó! -szerénykedett Arthur.- Semmiség igazán. - Igen? -mondta Zaphod.- Akkor hát fátyolt rá! - Oké, computer, leszállunk. - De... - Azt mondtam, fátyol rá. Arra a tényre is a feledés fátyla borult, hogy minden valószínűségnek fittyet hányva, a számára idegen bolygó felszíne fölött néhány mérföldre hirtelen létre jött egy ámbráscet. S mivel a bálna számára ez a pozíció természetesen tarthatatlan, szegény ártatlannak alig maradt ideje arra, hogy elfogadja bálna voltát, hiszen máris el kellett fogadnia, hogy nem bálna többé. Íme gondolatainak teljes felvétele, létrejöttének pillanatától elhunytáig: ... Mi történik? Öööö... bocsánat, ki vagyok én? Helló? Mit keresek itt? Mit kezdjek az élettel? Mit értek azon, hogy ki vagyok én? Nyugi, szedd össze magad... Ó! Ez egy érdekes érzés, mi ez? Valami ásító, csiklandozó érzés a... a... talán jobb lesz, ha elkezdek neveket adni a dolgoknak, ha valamire vinni akarom azon a helyen, amelyet világnak nevezek, meg abban, amit ezentúl okfejtésnek hívok. Szóval legyen ez az érzés a gyomor nevű szervemben. Idáig rendben. Oooó, ez egyre erősebb. És hé, mi ez a fütyülő zajforrás? Elszáguldott amellett, amit mostantól a fejemnek nevezek. Talán hívhatom... szélnek! Jó ez a név? Megteszi... később talán jobbat is találok neki, ha már tudom, mire való... Nagyon fontos valami lehet, mert jó sok van belőle. Hej! Hát ez meg mi? Nevezzük... nevezzük faroknak... igen, farok. Hé! Hiszen ezzel pompásan lehet csapkodni! Hű! Hű! Remek érzés! Sokat nem változtat a dolgok menetén, de majd később kitalálom, mire jó. Nos, van-e már összefüggő képem a dolgokról? Nincs. Sebaj, hűha, ez aztán izgalmas, ennyi kitalálnivaló, ennyi élmény, ami mind rám vár, szédülök az izgalomtól! Vagy a széltől? Igazán sok van belőle, nem? És hű! Mi az ott, ami olyan sebesen rohan felém? Nagyon-nagyon sebesen. Olyan nagy és sima és kerek, valami nagy és laposan hangzó névre van szükség, mint... ööö... főőööö... föl... föld! Ez az. Ez jó név lesz. Föld! Vajon barátságos lesz-e hozzám? Hatalmas, nedves puffanás következett, aztán csönd. A cserép petúnia érdekes módon csupán egyvalamire gondolt esés közben: nem, többé ne! Sokan úgy vélik, ha pontosan ismernénk, miért éppen ezt gondolta a cserép petúnia, akkor sokkal többet tudnánk a világegyetem természetéről, mint így. 19. fejezet - Magunkkal visszük ezt a robotot? -kérdezte Ford, és undorral pillantott Marvinra, aki esetlenül, görnyedten ácsorgott a sarokban egy kis pálma alatt. Zaphod felpillantott a tükörernyőkről, melyek a kiégett táj panorámáját mutatták. Az Arany Szív talajt ért. - Ó, a Paranoid Android -mondta.- Igen, visszük. - Vajon mire jó egy mániás-depressziós robot? - És még ti hiszitek azt, hogy problémáitok vannak? -kárált Marvin, mintha csak frissen elfoglalt koporsójához szólna.- Mit tennétek akkor, ha ti lennétek mániás-depressziós robotok? Ne is feleljetek. Ötvenezerszer intelligensebb vagyok nálatok, mégse tudom a választ. Fejfájást kapok, ha egyáltalán megpróbálok leereszkedni a ti szintetekre. Trillian kirontott a kabinjából. - Megszöktek a fehéregereim! -jelentette be feldúltan. Zaphod egyik arcát sem felhőzte el a mélységes aggodalom és együttérzés kifejezése. - Toll az egereid fülébe. Trillian döbbenten rámeredt és eltűnt. Lehet, hogy a megjegyzése nagyobb port kavart volna, ha általánosan ismert lett volna az a tény, hogy az emberi lények csupán a harmadik legintelligensebb létforma képviselői voltak a Földön, nem pedig ahogy a legtöbb pártatlan megfigyelő gondolta - a másodikéi. - Jó napot, fiúk! A hang furcsán ismerősnek tetszett, vagy talán mégsem. Anyáskodó volt. Akkor szólalt meg, amikor a személyzet épp a zsiliphez ért, amely a bolygó felszínére nyílott. Meglepetten néztek össze. - Csak a computer -magyarázta Zaphod.- Rájöttem, hogy szükség esetén akad egy tartalék személyisége is. Gondoltam, hátha ez jobban beválik. - Most, hogy először léptek egy új, idegen bolygóra -folytatta Eddie új hangja- öltözzetek fel rétegesen, és lehetőleg ne ingereljétek a rusnya, gülüszemű szörnyeket. Zaphod türelmetlenül dobolt a zsilip ajtaján. - Ez nem jött össze -mondta.- Talán mégis jobban járnánk egy logarléccel. - Úgy?! -csattant fel a computer.- Ki volt ez? - Volnál szíves kinyitni azt az ajtót, computer? -Zaphod szerette volna megőrizni a hidegvérét. - Majd ha jelentkezik, aki az előbb beszélt - sürgette a computer, dühében bezárva néhány szinapszist. - Ó, istenem! -sóhajtotta Ford. Nekitámaszkodott egy válaszfalnak,és nekilátott, hogy elszámoljon tízig. Mélységes aggodalommal töltötte el a lehetőség, hogy értelmes lények egyszer csak elfelejtik, hogy kell ezt csinálni. Egyedül számlálással bizonyíthatja be az ember, hogy nem függ a számítógépektől. - Gyerünk! -mondta Eddie szigorúan. - Computer... -kezdte Zaphod. - Várok -szakította félbe Eddie.- Ha kell, egész nap. - Computer! -mondta Zaphod. Először valami fölényesen meggyőző érvet keresett, hogy levegye a lábáról, aztán úgy döntött, jobb, ha nem versenyez vele a saját területén.- Ha nem nyitod fel a kijáratot ebben a minutumban, nagybaltával programozom át az adattáraidat. Világos? Eddie döbbenten elhallgatott, hogy ezt megeméssze. Ford csöndesen számolt tovább. Computerrel ennél erőszakosabb dolgot nem is művelhetünk. Mintha egy emberi lénynek ezt hajtogatnánk: Vér... vér... vér... vér... Végül Eddie csendesen megszólalt: - Viszonyunk finomítása, úgy látom, további kölcsönös erőfeszítéseket igényel. - A zsilip feltárult. Jeges szél mart beléjük. Fázósan összehúzták magukat, és a rámpán leléptek Magrathea holt porába. - Tudom, sírás lesz a vége! -kiáltott Eddie utánuk, és becsukta a zsilipet. Pár perccel később ismét ki kellett nyitnia, majd becsuknia. Olyan parancsnak engedelmeskedett, amely teljesen váratlanul érte. 20. fejezet Öt fáradt alak kóborolt a sivár tájon, mély helyenként unalmasan szürke volt, másutt unalmasan barna, a többi ennyire sem érdekes. Mint egy kiszáradt, porlepte mocsár, melyből minden vegetáció kipusztult. Nagyon fáztak. Zaphodot szemlátomást nyomasztotta a látvány. Eltávolodott a többiektől, és hamarosan eltűnt egy kisebb emelkedő mögött. Arthurt csaknem hanyatt vágta a metsző szél és a torkába hatoló dohos, hideg levegő. Leginkább mégis az vágta hanyatt, ami a fejében járt. - Fantasztikus... -motyogta. Saját szavai csörögtek a fülében. A vékony levegőrétegben gyorsan elhalt a hang. - Kietlen zug, ha engem kérdezel -mondta Ford. - Több örömöt leltem volna egy macska vackában. Percről percre dühösebb lett. Várja az egész Galaxis, benne a rengeteg csillagrendszer meg az összes bolygó. Egyiken vadabb és izgalmasabb az élet, mint a másikon, és akkor tizenöt évnyi száműzetés után pont egy ilyen szemétdombra kell érkeznie. Sehol egy hotdog-bódé. Ford lehajolt és fölemelt egy rögöt, de semmit se talált alatta, amiért érdemes lett volna sok ezer fényévet utaznia. - Hát nem érted -magyarázta Arthur- most állok először egy igazi idegen bolygó felszínén... egy egész idegen világ!... Azért kár, hogy csak egy ilyen szemétdomb... Trillian fázósan húzta össze magát, megborzongott, és a homlokát ráncolta. Esküdni mert volna rá, hogy apró, alig észrevehető mozgást lát a szeme sarkából. Mire odapillantott, csak a mozdulatlan hajót látta. Néhány másodperccel később megkönnyebbült, mert észrevette, hogy Zaphod az emelkedő pereméről sürgetően integet feléjük. Izgatott hangját is meghallották, de a vékony levegőben és az erős szélben nem értették a szavait. Ahogy feljutottak a meredély tetejére, látták, hogy kör alakú, körülbelül százötven méter átmérőjű kráter peremén állnak. A kráter falait piros és fekete rögök boritották. Megálltak, és megnézték az egyiket. Nedves volt és gumiszerű. Elborzadva állapították meg, hogy friss bálnahús. A kráter tetején Zaphod várt rájuk. - Nézzétek -mutatott a kráter belsejére. A középpontban a magányos ámbráscet szétrobbant teteme hevert. Szegény nem élt elég soká ahhoz, hogy elégedetlen lehessen a sorsával. A csöndet csak Trillian önkéntelen öklendezése zavarta meg. - Sok értelme nem volna, hogy eltemessük, ugye? -mormogta Arthur, és menten megbánta, hogy megszólalt. - Gyerünk -mondta Zaphod, és megindult lefelé. - Igen -mondta Zaphod.- Gyertek, mutatok valamit. - Innen is látjuk -szabadkozott Trillian. - Nem ezt -mondta Zaphod.- Valami mást. Gyerünk! Mindnyájan haboztak. - Gyertek már! -nógatta őket Zaphod.- Bejáratot találtam. - Ebbe? -Arthur elborzadt. - A bolygóba! Föld alatti átjáró. A becsapódó bálna szétverte a falat. Oda megyünk. Az elmúlt ötmillió évben senki se járt erre. Az idő legmélységesebb mélysége vár ránk... Marvin ismét gúnyos dudorászásba fogott. Zaphod hátba vágta. Marvin elhallgatott. Az undortól meg-megborzongva követték Zaphodot a kráter belső oldalán lefelé. Azon igyekeztek, hogy ne is lássák a gödör szerencsétlen alkotójának szórványait. - Élet -sóhajtotta Marvin gyászosan.- Akár gyűlöljük, akár nem, izgat bennünket, semmiképp se szeretni való. A föld beomlott a bálna becsapódási helyén. Aknák és átjáró vágatok hálózata tárult fel, bár többségüket a romok és a húsdarabok eltorlaszolták. Zaphod már hozzálátott, hogy utat nyisson az egyikbe, de Marvin gyorsabban haladt. Pállott levegő csapott ki a folyosó sötét mélyéből. A felkavart por elnyelte Zaphod lámpájának fényét. - A legendák szerint -mondta- a magratheaiak életük javát a föld alatt töltötték. - Miért? -kérdezte Arthur.- Túlnépesedett a felszín? Vagy elszennyeződött? - Nem hiszem -felelte Zaphod.- Inkább csak nem tetszett nekik. - Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? -kérdezte Trillian.- Egyszer már megtámadtak minket, ha elfelejtetted volna. - Figyelj, kölyök! Közlöm veled, hogy a bolygón élők teljes lélekszáma nulla plusz mi négyen, úgyhogy gyerünk csak befele. Öö... hej, földlakó... - Arthur -jegyezte meg Arthur. - Igen persze. Mondjuk, itt tudnád tartani ezt a robotot? Biztosítanátok az átjáró innenső végét vagy ilyesmi. Oké? - Biztosítani? Mitől? Most mondtad, hogy nincs itt senki. - Jó, persze, csak a biztonság kedvéért. - Melyikünkéért? A tiétekért vagy az enyémért? - Tehát rendben. Mehetünk. Zaphod bemászott az átjáróba, nyomában Trilliannal és Forddal. - Remélem, pocsékul érzitek majd magatokat -szólt utánuk panaszosan Arthur. - Ne aggódj -nyugtatta meg Marvin.- Úgy lesz. A többiek pillanatok alatt eltűntek a szemük elől. Arthur dühösen topogott jobbra-balra. Ráeszmélt, hogy egy bálnatemető nem igazán alkalmas arra, hogy tocsogjanak benne. Marvin szomorúan végigmérte, aztán kikapcsolta magát. Zaphod sietve menetelt az átjáróban. Pokolian ideges volt, ezt próbálta leplezni céltudatosnak tűnő csörtetése. Körbevillantott a lámpájával. A falakat sötét, hideg csempe borította. Enyészetbűzt lélegeztek. - Na, mit mondtam! -szólt.- Lakott bolygó. Magrathea. Továbbgázolt a padlót borító piszokban és szemétben. A látvány kísértetiesen emlékeztette Trilliant a londoni metróra, bár ez a hely kétségkívül nem volt olyan egyenletesen mocskos. A falak csempeborítását időről időre hatalmas mozaikok szakították meg: csillogó színekből kirakott, egyszerű, szögletes mintázatok. Trillian megállt, hogy alaposabban megnézze az egyiket, de nem sikerült értelmet belemagyaráznia. Szólt Zaphodnak: - Hej, mit gondolsz, mik ezek a furcsa szimbólumok? - Furcsa szimbólumok -mondta Zaphod, vissza se nézve. Trillian vállat vont, és utána eredt. Itt-ott egy-egy kis ajtó kisebb kamrákba nyílt a folyosó két oldalán. Ford észrevette, hogy a helyiségek tele vannak gazdátlan számítástechnikai felszereléssel. Az egyikbe beráncigálta Zaphodot. Trillian is utánuk ment. - Nézd -mondta Ford.- Azt mondod, ez itt Magrathea... - Bizony -mondta Zaphod.- A hang is megmondta, nem? - Jó, ez Magrathea... egyelőre elfogadom. Arról viszont még semmit se mondtál, hogy a fészkes fotonba tudtad megtalálni. Nem hinném, hogy fellapoztál egy csillagatlaszt. - Kutatás. Kormányarchívumok. Detektívmunka. Szerencsés találgatás. Egyszerű. - Aztán elloptad az Arany Szívet, hogy megkeresd? - Elloptam, hogy sok mindent megkeressek. - Sok mindent? -Ford meglepődött.- Mi mindent? - Nem tudom. - Tessék? - Nem tudom, mit keresek. - Miért nem? - Mert... mert... azt hiszem, azért, mert ha tudnám, mit keresek, akkor nem tudnám megkeresni. - Mondd, bolond vagy? - Ezt a lehetőséget még nem zártam ki -mondta Zaphod nyugodtan.- Csak annyit tudhatok magamról, amennyit az elmém jelenlegi állapotában ki tud bogozni. És az elmém jelenlegi állapota nem túl jó. Sokáig senki sem szólt. Ford Zaphodra bámult, és szívét eltöltötte az aggodalom. - Figyelj, öreg barátom, ha azt akarod, hogy...-kezdte Ford. - Nem, várj egy kicsit... elárulok valamit -mondta Zaphod.- Sokszor kapkodok összevissza. Eszembe jut egy ötlet, és hej, miért ne, megcsinálom. Eszembe jut, hogy megválasztatom magamat a Galaxis Elnökének, és úgy is lesz. Jó, persze végiggondolom, hogyan lehet a legjobban megcsinálni, amit akarok, de mindig bevág. Olyan, mintha a Galakticredit hitelkártyádat mindig elfogadnák, holott sose küldöd a csekkeket. És ha elgondolkodom...miért is akarok valamit megcsinálni... meg hogy is jöttem rá a megoldásra...akkor egyre erősebb bennem a vágy, hogy ne törjem a fejem ezen. Mint most is. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy egyáltalán beszélek róla. Zaphod elhallgatott. Csönd volt. Aztán összeráncolta a szemöldökét, és folytatta: - A múlt éjszaka is emiatt aggódtam. Azon, hogy az agyam egy része nyilván nem működik megfelelően. Olyan az egész, mintha tudtomon kívül valaki más használná az agyamat, hogy jó ötletei legyenek. Ebből következik az a lehetőség, hogy valaki elzárja előlem az agyam egy részét, hogy ne tudjam használni. Törtem a fejem, tudnám-e mindezt ellenőrizni. Lementem a hajó orvosi fülkéjébe, és rákapcsoltam egy tesztelő programra, amit a Galaktikus Kormány orvosi tisztviselői megcsináltattak, mielőtt elnökjelölésemet hivatalosan jóváhagyták. Semmi eredmény. Legalábbis semmi váratlan. A tesztek kimutatták, hogy okos vagyok, nagy képzelőerővel rendelkezem, felelőtlen vagyok, megbízhatatlan, feltunősködő, egyszóval semmi, amit ne tudtam volna eddig is. És semmi rendellenesség. Úgyhogy nekiláttam, és további teszteket ötöltem ki, teljesen véletlenszerűen. Semmi. Aztán megpróbáltam, hogy az egyik fejemről kapott eredményeket a másikra illesszem. Még mindig semmi. Aztán kapkodni kezdtem, mert úgy gondoltam, hogy az egész csupán paranoiás roham, és feladtam. Mielőtt elcsomagoltam volna, megnéztem az egymásra illesztett felvételeket zöld szűrőn át. Emlékszel rá gyerekkoromban is mindig babonás voltam a zöld színnel kapcsolatban, ugye? Merthogy kereskedelmi felderítő naszádokon szerettem volna pilóta lenni. Ford bólintott. - És ott volt -folytatta Zaphod.- Világosan, mint a nap. Egy-egy egész szekció mindkét agyam közepén, melyek csak önmagukkal álltak kapcsolatban. Valami gazfickó kiégette az összes szinapszist, és elektronikusan körbenyeste azt a két jókora darab szürkeállományt. Ford megrendülten bámulta. Trillian elfehéredett. - Valaki ezt tette veled? - suttogta Ford. - Igen. - Ki volt az? És miért? - Hogy miért? Csak találgatni tudok. De azt tudom, hogy ki volt az a gazember. - Tudod? Honnan? - Mert beleégette a monogramját az elroncsolt szinapszisokba. Otthagyta nekem, hadd lássam. Ford elszörnyedve meredt rá; érezte, hogy lúdbőrözik az egész teste. - Monogram? Az agyadba égetve? - Igen. - Miféle monogram, az ég szerelmére?! Zaphod csöndben nézte egy darabig. Aztán elfordult. - Z.B. - mondta halkan. E pillanatban becsapódott mögöttük az acélajtó, és gáz ömlött a kamrába. - Majd, később elmondom - fuldoklott Zaphod. Mindhárman elájultak.