11 . fejezet


    Az  Arany Szív Valószínűtlenség-biztos vezérlőfülkéje éppen úgy nézett
    ki,   mint  bármely  más  teljesen  hagyományos  űrhajóé,  csak  éppen
    ragyogóan  tiszta  volt,  lévén  vadonatúj.  A műszerfal előtti székek
    némelyikéről  még  le  se  vették  a  műanyag huzatot. A kabin majdnem
    mindenütt  fehér  volt,  négyszögletes  és  akkora,  mint  egy  kisebb
    étterem.  Valójában  nem  is volt teljesen négyszögletes: a két hosszú
    fal  enyhe,  párhuzamos  ívben  elhajlott,  a  kabin  összes  sarka és
    szöglete  izgalmasan  erőteljes  alakokat körvonalazott. Az igazsághoz
    tartozik,  hogy  sokkal  egyszerűbb  és  kézenfekvőbb  lett  volna, ha
    teljesen   közönséges,   háromdimenziós,  szögletes  kabint  építenek,
    viszont  akkor  oda  lett volna a tervezők öröme. A kabin mindenesetre
    izgatóan  célszerűnek  látszott,  a videoernyőkkel a műszerek körül, a
    vezérlőrendszer   paneljeivel  a  homorú  falon  és  a  domború  falba
    illesztett,  hosszú  számítógéppultokkal.  Az  egyik  sarokban  magába
    roskadva    üldögélt    egy    robot,    csillogó-villogó    acélfejét
    csillogó-villogó  acéltérdei  közé  lógatva.  Ez is eléggé új volt, de
    dacára  gyönyörű  konstrukciójának  és  csillogásának, olyan benyomást
    keltett,  mintha  többé-kevésbé  humanoid  testrészei  nem tartoznának
    igazán  össze.  Persze teljesen összetartoztak, de volt valami a robot
    testtartásában,  ami  azt  sugallta,  hogy  összébb is tartozhatnának.
    Zaphod  Beeblebrox  idegesen  járkált  fel  s  alá  a kabinban, kezeit
    időnként  végigfuttatta a különféle csillogó műszereken, és izgatottan
    vihogott.  Trillian  egy  rakás műszer fölött görnyedt, és jelzéseiket
    figyelte.  A hajó fedélzeti hírközlő rendszere mindenhová eljuttatta a
    hangját.

    -   három   az  egyhez...kettő...egy...valószínűségi...faktor  egy  az
    egyhez. Normális állapot. Ismétlem, normális állapot.
    Trillian    kikapcsolta    a    mikrofonját,    aztán   elmosolyodott,
    visszakapcsolta és beleszólt:
    - Ha tehát még mindig van valami, amivel nem tudnak megbirkózni, az az
    önök magánügye. Kérem, várjanak nyugodtan, hamarosan önökért küldünk.
    Zaphod bosszúsan kitört:
    - Trillian, kik ezek?
    Trillian szembefordult vele, és vállat vont.
    -  Csak  két  pasas, akiket mintha a puszta űrből szedtünk volna fel -
    felelte.
    - ZZ9 Plurális Alfa Szekció.
    -  Igen,  hogyne;  nagyon kedves gondolat volt, Trillian - sopánkodott
    Zaphod.
    -   Mégis  biztos  vagy  benne,  hogy  bölcsen  cselekedtél  az  adott
    körülmények között? Úgy értem, itt menekülünk meg minden, mostanra már
    biztos  nyakunkon  a  fél  galaktikus  rendőrség, erre megállunk, hogy
    felszedjünk   holmi   stopposokat.   Jó,  tíz  pontból  tíz  a  tiéd a
    gesztusért,  viszont  néhány  millió  pont  levonás  jár  a  józan ész
    hiányáért.

    Bosszúsan  dobolt  ujjaival  a vezérlőpulton. Trillian nyugodtan odább
    tolta  a  kezét, még mielőtt Zaphod megérinthetett volna valami igazán
    fontosat.   Bármilyen  tulajdonságokat  vonultatott  is  fel  Zaphod -
    lendületességet,  virtuskodást,  önhittséget  -,  műszaki  szempontból
    tehetségtelen   volt.   Képes   volt   arra,   hogy   kiszámíthatatlan
    taglejtésével  bármikor  felrobbantsa  a  hajót.  Trillian  mindinkább
    gyanította,  hogy Zaphod élete azért olyan vad és sikeres, mert bármit
    tett is, soha semminek nem értette a valódi jelentőségét.

    - Zaphod -magyarázta türelmesen.- Védtelenül lebegtek a nyílt űrben...
    nem kívántad volna, hogy meghaljanak, ugye?
    - Hát, izé... talán nem... Nem mint olyant... de azért...
    -  Ne  mint  olyant?  Nem  a  halálukat,  mint olyant? Hanem? Trillian
    félrehajtotta a fejét.
    - Hanem például felszedhette volna őket valaki más, kicsit később.
    - Egy másodperccel később mindketten halottak lettek volna.
    -  Na  ugye.  Ha  tehát  vettél  volna magadnak annyi fáradságot, hogy
    jobban meggondold, akkor a probléma meg is oldódott volna magától.
    - Boldog lennél, ha hagytad volna meghalni őket?
    - Hát, nem éppen boldog, mint olyan, de
    -  Egyébként  mindegy.  -Trillian visszafordult a műszerekhez.- Nem én
    szedtem fel őket.
    - Mit akarsz ezzel? Hát ki?
    - A hajó.
    - He?
    - A hajó. Magától.
    - He?
    - Valószínűtlenségi üzemmódban.
    - De hát ez hihetetlen!
    - Ó, nem, Zaphod! Csupán nagyon-nagyon valószínűtlen.
    - Öööö, igen...
    - Figyelj! -Trillian megveregette Zaphod karját.
    -  Ne  aggódj  az idegenek miatt. Csak két fickó, azt hiszem, Leküldöm
    értük a robotot. Hej, Marvin!

    A robot feje a sarokban hirtelen felemelkedett, aztán alig észrevehető
    himbálódzásba  fogott.  Marvin oly keservesen tápászkodott fel, mintha
    öt   fonttal   nehezebb  lenne  a  súlyánál.  külső  szemlélő  számára
    heroikusnak  tűnő  erőfeszítéssel  átvonszolta magát a szobán. Megállt
    Trillian előtt, és keresztülnézett a lány bal vállán.

    -  Azt  hiszem,  tudnotok  kell, hogy nagyon lehangolt vagyok -mondta.
    Hangja halk volt és reményvesztett.
    - Uramisten! -nyögött fel Zaphod, és egy székbe csuklott.
    -  Nos  -mondta  Trillian  vidám  és  együttérző hangon- most legalább
    elfoglalhatod valamivel az agyadat.
    - Reménytelen -dünnyögte Marvin.- Kivételesen nagy agyam van.
    - Marvin! -figyelmeztette Trillian.
    - Jól van, na -mondta Marvin.- Mit kell tennem?
    -  Menj  a kettes számú bejárati zsiliphez, és hozd ide a két idegent.
    Felügyelet alatt.

    Marvin  egy  mikroszekundumnyi  késlekedéssel a hangszín és hanglejtés
    finoman   mérlegelt   mikromodulációjával   -  tehát  anélkül,  hogy a
    sértődésre  konkrét  alapot szolgáltatott volna - mélységes megvetését
    és borzadályát fejezte ki minden iránt, ami emberi.

    - Ennyi az egész?
    - Igen mondta Trillian határozottan.
    - Nem lesz sok örömöm benne -monta Marvin.
    Zaphod felpattant a székéből.
    - Nem azt kérték tőled, hogy élvezd -ordította- csak azt, hogy csináld
    meg, világos?!
    -  Jó  -Marvin  hangja  kongott,  mint  hatalmas  repedt  harang:- Jó,
    megcsinálom.
    - Pompás -csattant Zaphod hangja- remek... köszönjük...
    Marvin   megfordult,   és   ráemelte   csúcsára   fordított  háromszög
    alakú, vörös szemeit.
    - Egyáltalán nem keserítelek el titeket, ugye? -kérdezte tompán.
    - Ó, dehogy, Marvin -trillázott Trillian-, minden rendben...
    - Nem szeretném, ha azt kellene hinnem, hogy elkeserítlek benneteket.
    -   Sose   aggódj   emiatt  -folytatódott  a  trilla-  csak  viselkedj
    természetesen, úgy, ahogy jólesik, és minden rendben lesz.
    - Biztos vagy benne, hogy semmi baj? -ellenőrizte Marvin.
    -  Hát persze, Marvin -duruzsolta Trillian.- Minden rendben, igazán...
    hozzátartozik az élethez.
    Marvin elektronikus pillantást lövellt feléje.
    - Még hogy az élet -mondta.- Ne is beszélj nekem az életről!
    Reménytelenül sarkon fordult, és kivonszolta magát a kabinból. Az ajtó
    elégedett hümmögést hallatott, és becsukódott mögötte.
    - Nem hiszem, hogy sokáig elviselem még ezt a robotot, Zaphod -morogta
    Trillian.

    Az   Encyclopaedia   Galactica   szerint   a  robot  olyan  mechanikai
    berendezés,   melyet  az  ember  munkájának  elvégzésére  terveztek. A
    Szíriusz  Kibernetikai Társaság piackutató részlege szerint a robot "A
    Te Műanyag Haverod, Akivel Pompásan Érzed Magad".
    A   GALAXiS   Útikalauz   szerint  a  Szíriusz  Kibernetikai  Társaság
    piackutató  részlege "eszetlen semmirekellők csűrhéje, akiket elsőként
    állít  majd  falhoz a forradalom", a szócikket egy lábjegyzet egészíti
    ki,  mely szerint a szerkesztők szívesen látnák azok pályázatait, akik
    robotikai   tudósítói   állás  iránt  érdeklődnek.  Érdekes  módon  az
    Encyclopaedia   Galactica  egyik  kiadása,  mely  szerencsés  véletlen
    folytán  az  idő  egy  elhajlásán  át  az  ezer  évvel későbbi jövőből
    idecsúszott,   úgy   jellemzi   a   Szíriusz   Kibernetikai   Társaság
    piackutatási  részlegét mint "eszetlen semmirekellők csűrhéjét, akiket
    elsőként állított falhoz a forradalom".


    12 . fejezet


    A rózsaszín kamra utolsót pislogott, a majmok egy megértőbb dimenzióba
    távoztak.  Ford  és  Arthur  a  hajó  beszállási  körletében  találták
    magukat. Csinos volt.
    - Szerintem ez a hajó vadonatúj -mondta Ford..
    -  Honnan  tudod?  -kérdezte Arthur.- Van valami különleges műszered a
    fém életkorának a mérésére?
    - Nem. De találtam egy prospektust. Itt hevert a földön. "Az öné lehet
    a  Világegyetem"  badarság.  Ó!  Ide nézz, igazam volt! -Ford az egyik
    oldalra bökött, és Arthur elé tartotta.- Azt mondja: "Szenzációs siker
    a  Valószínűtlenségi  Fizikában.  Mihelyst  eléri a hajtómű a Végtelen
    Valószínűtlenséget,  a hajó egyszerre halad át a világmindenség összes
    pontján. Váljék a többi nagyhatalom irigységének céltáblájává."
    - Hűha ez nagymenőknek való játékszer!

    Ford  izgatottan  böngészte  végig a technikai paramétereket. Időnként
    elakadt  a  lélegzete  a  megdöbbenéstől.  Száműzetésének  ideje alatt
    szemlátomást sokat haladt előre a galaktikus asztrotechnológia. Arthur
    rövid  ideig  figyelt,  mivel azonban Ford szavainak legnagyobb részét
    egyáltalán  nem  értette,  szabadjára  engedte  gondolatait,  miközben
    ujjaival   szórakozottan  simogatta  egy  számítógép  felfoghatatlanul
    bonyolult  kezelőpultjának szélét. Aztán oda se figyelve kinyújtotta a
    kezét,  és  megnyomott  egy  hívogatóan  nagy,  vörös  gombot az egyik
    közeli  műszerfalon. A kijelzőn a következő szöveg gyulladt ki: Kérem,
    ne nyomja meg még egyszer ezt a gombot. Arthur összerázkódott.

    -  Figyelj  csak -mondta Ford, még mindig belemerülve a prospektusba.-
    Ezek  itt  csuda  nagyra  vannak  a  hajó kibernetikájával. A Szíriusz
    kibernetikai  Társaság  robotjainak és computereinek új generációja, a
    vadonatúj VESZ-rendszerrel ellátva.
    - VESZ-rendszer? Mi az? -kérdezte Arthur.
    - A prospektus szerint Valódi Egyedi Személyiség.
    - Ó! -mondta Arthur.- Rémesen hangzik.
    Megszólalt mögöttük egy hang:
    -  Az is. -A hang halk volt és reménytelen, s finom, csilingelő zajjal
    párosult. Hátrafordultak: siralmas acélembert láttak, amint görnyedten
    ácsorog az ajtóban.
    - Micsoda? -kérdezték.
    -  Rémes  -folytatta  Marvin.-  Az  egész, ahogy van. Abszolúte rémes.
    Jobb,  ha  nem  is  beszéltek  róla. Nézzétek ezt az ajtót -mondta, és
    belépett rajta. Iróniaáramkörei átvették a hangmodulátorok vezérlését,
    ahogy a prospektus modorát utánozta.
    -  E  csillaghajó  összes  ajtaja vidám és napsütötte természettel van
    megáldva.  Örömükre szolgál, ha kinyílhatnak önnek, s megelégedésükre,
    ha a jól végzett munka tudatával becsukódhatnak.
    Ahogy   az   ajtó  becsukódott  mögötte,  csakugyan  elégedett  sóhajt
    hallatott.
    - Hummmmmmmmmmmiummmmmmm ahhh -mondta.

    Marvin hideg gyűlölettel szemlélte az ajtót,miközben logikai áramkörei
    undorodva  karattyoltak,  s  azzal  a  lehetőséggel  játszottak,  hogy
    fizikai   eszközökhöz  folyamodnak  vele  szemben.  Más  áramkörök  is
    beleszóltak:  Minek vesződni vele? Mi értelme? Semmi sem éri meg, hogy
    odafigyeljünk rá. További áramkörök azzal szórakoztak, hogy az ajtónak
    és  a humanoidok agysejtjeinek a molekuláris összetételét elemezték. A
    sikerre  való  tekintettel  mindjárt  a  hidrogénemisszió  szintjét is
    megmérték  az űr környező köbparszekjében, aztán unottan kikapcsoltak.
    Sírógörcs rázta meg a robot testét, ahogy visszafordult.

    -  Gyertek  -hüppögte.-  Azt  a  parancsot kaptam, hogy kísérjelek fel
    benneteket a parancsnoki hídra.


    13. fejezet


    Marvin  a  folyosón vánszorgott, egyre csak nyavalyogva... - és persze
    ott az a szörnyű fájdalom végig a bal oldali diódáim mentén...
    - Tán csak nem? -Arthur mogorván bandukolt Marvin mellett.
    - Csakugyan?
    -  De  még  mennyire -bizonygatta Marvin.- Persze rengetegszer kértem,
    hogy cseréljék ki őket, de ki figyel oda?
    - Meg tudom érteni.
    Ford felől bizonytalan füttyögés és hümmögés hallatszott.
    - Ej, ej, ej -mondogatta magának.- Zaphod Beeblebrox...
    Marvin hirtelen megállt, és felemelte a kezét.
    - Nyilván sejtitek, mi jön most?
    - Ugyan mi? -morogta Arthur anélkül, hogy komolyan tudni akarta volna.
    - Még egy afféle ajtóhoz érkeztünk.
    Ott  meredt  előttük  a folyosó oldalfalába mélyített tolóajtó. Marvin
    bizalmatlanul méregette.
    - Nos? -mondta Ford türelmetlenül.- Bemegyünk?
    -  Bemegyünk?  -utánozta  Marvin.-  Bemegyünk.  Ez  visz a parancsnoki
    hídra.  Ide  kellett kísérjelek titeket. Nem csodálkoznék, ha ez lenne
    mára  a  legnagyobb  szellemi  erőfeszítést  igénylő feladat számomra.
    Lassan, gyűlölködve, a zsákmányt becserkésző vadász lépteivel osont az
    ajtó felé. Az felpattant.
    - Köszönöm -lelkesedett- hogy boldoggá tettél egy egyszerű ajtót!
    Marvin mellvértje mélyéről kihallatszott a fogaskerekek csikorgása.
    -   Vicces   -intonálta  gyászosan-  hogy  amikor  azt  hinnéd,  ennél
    rosszabbra   már  nem  is  fordulhatnának  a  dolgok,  hirtelen  mégis
    megteszik.
    Keresztülvergődött  az  ajtón,  maga  mögött hagyva Arthurt és Fordot,
    akik   értetlenül   meredtek   egymásra,  és  a  vállukat  vonogatták.
    Kihallatszott Marvin hangja.
    - Azt  hiszem, látni akarjátok az idegeneket -mondta.- Hagyjátok, hogy
    egy sarokban rozsdásodjak tovább, vagy essek szét itt álltó helyemben?
    - Jó, jó, csak vezesd be őket, Marvin, légy szíves -mondta egy hang.
    Arthur döbbenten látta, hogy Ford nevet.
    - Mi a fene?...
    - Csst! -mondta Ford.- Gyerünk befelé.

    Belépett a hídra. Arthur bizalmatlanul követte. Meghökkenten észlelte,
    hogy  a  bent  ülő  személy  lábait  egy  számítógépkonzolon nyugtatva
    hintázik  a  székén,  bal  kezével  a  jobb  oldali  fejének  a fogait
    piszkálva.  A  fogpiszkálás teljesen lefoglalta a jobb oldali fejet, a
    bal  oldali viszont vigyorgott, szélesen, hanyagul, gondtalanul. Egyre
    nőtt  azoknak  a  dolgoknak  a  száma, melyek láttán Arthur nem hitt a
    szemének.  Álla  leesett,  és  úgy  maradt.  A  különös  figura lustán
    intett  Fordnak,  s a nemtörődömség összes eszközét felvonultatva, így
    szólt:

    - Helló, Ford! Hogy vagy? Jó, hogy be tudtál ugrani.
    Ford nem akart alulmaradni.
    -  Zaphod -mondta a mélységes hidegvér lusta hanghordozásával- örülök,
    hogy  láthatlak.  Remekül  nézel  ki, tetszik a toldalékkarod is. Szép
    hajót loptál.
    Arthur szeme majd kiugrott az üregéből.
    -  Szóval  te  ismered  ezt  a  pasast? -kérdezte, dühösen rázva ujját
    Zaphod felé.
    -  Még  hogy  ismerem-e! -kiáltott Ford.- Hiszen ő... -Megállt, és úgy
    döntött,  inkább  fordítva kezdi a bemutatást.- ő, Zaphod, ez az egyik
    barátom, Arthur Dent. Megmentettem, amikor a bolygója felrobbant.
    -  Ó,  hogyne  -mondta Zaphod.- Helló, Arthur, örülök, hogy megúsztad.
    -Jobb  oldali  feje  felpillantott.-  Szevasztok! -és visszatért fogai
    piszkálásához.
    Ford folytatta:
    - Arthur, ez itt másod-unokatestvérem, Zaphod Beeb...
    - Mi már találkoztunk -vágott közbe Arthur élesen.

    Amikor  az autópálya belső sávjában száguldozol, s egyik erőlködő autó
    a  másik  után  marad  el melletted, úgyhogy egészen meg vagy elégedve
    magaddal,   ám   véletlenül   négyesből  hármas  helyett  hátramenetbe
    kapcsolsz,  mire a motorod zilált állapotban távozik a motorháztetővel
    együtt,  akkor  zökkensz  ki  a  kerékvágásból  annyira,  mint  Ford e
    megjegyzés hallatán.

    - Öööö... micsoda? - nyögte.
    - Már találkoztunk.
    Zaphod meglepetésében összerándult, és erősen beledöfött az ínyébe.
    - Hee. ööö... tényleg? Hej... ööö...

    Ford  mérgesen  villogó  szemmel  fordult  Arthurhoz. Most, hogy ismét
    otthon  érezte  magát,  hirtelen  bánni kezdte, hogy felvállalta ezt a
    koloncot,  ezt  a  tudatlan  ősembert,  aki körülbelül annyit tudott a
    Galaxis ügyeiről, mint egy ilfordi szúnyog a pekingi életről.

    -   Hogyhogy   már   találkoztatok?   Ez   itt   Zaphod   Beeblebrox a
    Betelgeuse-ről, nem holmi rohadék Martin Smith Croydonból!
    -Bánom  is én! -mondta Arthur hidegen.- Már találkoztunk, ugye, Zaphod
    Beeblebrox... vagy szólítsam inkább... Philnek?
    - Micsoda?! -harsogta Ford.
    -  Jobb,  ha  emlékeztetsz  még  -mondta  Zaphod.-  Fajok tekintetében
    szörnyen rossz a memóriám.
    - Egy bulin találkoztunk -szögezte le Arthur.
    - Hogyne, persze. Én mindenesetre kétlem -mondta Zaphod.
    - Arthur, állítsd le magad! -követelte Ford.
    Arthur nem hagyta magát megfélemlíteni.
    - Hat hónapja. A Földön... Angliában...
    Zaphod szorosra zárt ajkakkal mosolygott, és a fejét rázta.
    - London -makacskodott Arthur.- Islington.
    - Ja -felelte Zaphod némi röstelkedő meglepődéssel.- Az a buli.
    Ez   teljesen   tisztességtelen   volt   Forddal  szemben.  Kapkodta a
    tekintetét Arthur és Zaphod között.
    - Mi?  -fordult  Zaphodhoz.-  Csak nem azt akarod állítani, hogy te is
    jártál azon a nyomorult kis bolygón?
    -Ó, nem, dehogy -mondta Zaphod lendületesen.
    - Persze lehet, hogy éppen csak beugrottam oda, útban valahová...
    - De hiszen én tizenöt évre ottragadtam
    - Azt én persze nem tudhattam, ugye.
    - Mit kerestél ott?
    - Csak körülnéztem erre-arra...
    -  Beállított a bulira, pedig senki sem hívta! -Arthur hangja remegett
    a méregtől.- Jelmezbál volt.
    - Mi más is lehetett volna? -jegyezte meg Ford.
    -  Ott volt egy lány -makacskodott Arthur.- Jó, persze ma már mindegy.
    Úgyis elfüstölt az egész...
    -  Abbahagyhatnád  már  a  duzzogást  a miatt a nyomorult bolygó miatt
    -mondta Ford.
    - Ki volt a hölgy?
    -  Valaki.  Igaz,  nem vittem nála túl sokra. Egész este próbálkoztam.
    Azért  az  a  lány  nem  volt  akárki.  Gyönyörű,  elbűvölő, elsöprően
    intelligens...  végre  odáig  jutok,  hogy beszélgethetek vele, nyomom
    neki  vadul  a  sódert,  amikor  ez  a te barátod odafurakodik, és azt
    mondja: Hej, kislány, nem untat ez a pasas? Mért nem velem beszélgetsz
    inkább? Egy másik bolygóról jöttem. Sose láttam többé a lányt.
    - Zaphood! -kiáltott fel Ford.
    -Igen -mondta Arthur. Rábámult, és azon igyekezett, hogy ne lássék túl
    ostobának.-  Akkor  még  csak  két karja volt meg egy feje, és Philnek
    nevezte magát, de...
    -  ...de  el  kell  ismerned,  hogy tényleg egy másik bolygóról jött -
    szólt  közbe Trillian a híd túlsó oldaláról. Barátságosan rámosolygott
    Arthurra;  aki  ettől úgy érezte, mintha egy tonna tégla zúdulna rá. A
    lány  visszafordult a hajó vezérlőműszereihez. Néhány másodperc szünet
    következett,  majd  Arthur  teljesen összekuszálódott gondolatai közül
    kimászott néhány szó.
    - Tricia Mc Millan? -hebegte.- Mi a fenét csinálsz te itt?
    -  Amit  te.  Stoppoltam.  Mi  mást  tehettem  volna  a matematikai és
    asztrofizikai  doktorátusaimmal?  Vagy ez, vagy a hétfői sorbanállás a
    munkanélküli-segélyért.
    -  Végtelen  mínusz egy -lelkendezett a computer.- A Valószínűtlenségi
    összeg ezzel teljes.
    Zaphod fejei megnézték egymást, aztán Fordot, Arthurt, végül Trilliant
    is.
    -    Trillian   -kérdezte-,   gyakran   kell   számítanunk   ilyesmire
    Valószínűtlenségi üzemmódban?
    - Nagyon valószínű -felelte Trillian.


    14. fejezet


    Az  Arany  Szív  csöndesen suhant át az űr egén, ezúttal a hagyományos
    fotonhajtóművet    használva.    Négyfős    személyzete   meglehetősen
    feszélyezetten vette tudomásul, hogy nem saját akaratuk s még csak nem
    is  a  véletlenek összjátéka hozta össze őket, hanem a fizika valamely
    különleges  perverziója - mintha csak az emberi kapcsolatok is azoknak
    a  törvényeknek  engedelmeskednének,  amelyek  az  atomok és molekulák
    kapcsolatait  megszabják.  A  hajó mesterséges éjszakájának beálltával
    mind   a  négyen  megkönnyebbülten  vonultak  vissza  kabinjaikba,  és
    megpróbálták rendezni gondolataikat.

    Trillian  nem  tudott  aludni.  A  heverőn üldögélt, és azt a kalitkát
    bámulta,   mely  a  Földhöz  fűződő  utolsó  és  egyetlen  kapcsolatát
    tartalmazta   -   két  fehér  egeret,  melyeket  Zaphod  csak  hosszas
    könyörgésre  engedett  fel  a  hajóra.  Triliian  korábban  is el volt
    készülve   rá,   hogy   többé   nem   látja  a  Földet,  most  azonban
    idegesítette,  hogy nem zavarja a bolygó pusztulása. Az eset távolinak
    és  valószínűtlennek  tűnt,  és  Trilliannak semmi alkalomhoz illő nem
    jutott  eszébe. Nézte, hogyan futkosnak az egerek a kalitkában, hogyan
    szaladnak  körbekörbe  a  kis  műanyag taposómalomban, mígnem az egész
    figyelmét   lekötötték.   Aztán   megrázta   magát,   és  visszament a
    parancsnoki  hídra,  hogy  tovább  lesse  az apró, villogó fényeket és
    számokat,  melyek  az űrön átsurranó hajó útvonalát mutatták. Trillian
    szerette volna, ha tudja, mire próbál erőnek erejével nem gondolni.

    Zaphod  nem  tudott  aludni.  Ő is szerette volna, ha tudja, miről nem
    engedi  önmagát  gondolkodni.  Ameddig  csak  vissza tudott emlékezni,
    mindig  volt  egy olyan érzése, hogy nincs is egészen jelen. Az esetek
    többségében  félretolta  ezt  a gondolatot, és nem törődött vele, Ford
    Prefect  és  Arthur  Dent hirtelen megérkezése azonban felzaklatta. Az
    eseménysor   mintha   rendszert  alkotott  volna,  melyet  nem  tudott
    áttekinteni.

    Ford  nem tudott aludni. Túl izgatott volt attól hogy végre ismét úton
    van.  A  tizenöt  évnyi  idő,  melyet  voltaképpen  börtönben töltött,
    letelt,  éppen  amikor  már kezdte feladni a reményt. Remek hecc, hogy
    egy    darabig    Zaphoddal    kóborolhat,   noha   érzett   valamit a
    másod-unokatestvére  körül, amit nem tudott igazán kitapintani. Már az
    a  tény  is  meglepte,  hogy  a Galaxis Elnöke lett; még inkább a mód,
    ahogy  megvált  a  poszttól.  Vajon  volt-e  rá  magyarázat? Zaphodtól
    fölösleges volna megkérdezni, neki szemlátomást sose volt magyarázatra
    szüksége,    ha    tett    valamit,   művészi   fokra   fejlesztette a
    szeszélyeskedést. Az életben mindennek a rendkívüli lángelme és a naiv
    tehetetlenség   keverékével  esett  neki,  és  gyakran  alig  lehetett
    megállapítani a különbséget.

    Arthur aludt. Borzasztóan fáradt volt.

    Zaphod ajtaján kopogtattak. Az ajtó kinyílt.
    - Zaphod?...
    - Tessék?
    Trillian alakja látszott a fény ovális hátterében.
    - Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestél.
    - Hej, tényleg?

    Ford  lemondott  az  alvásról. fülkéje sarkában számítógép-képernyő és
    billentyűzet állt. Odaült, és egy darabig azzal kísérletezett, hogy új
    szócikket  írjon az ÚTIKALAUZ számára a Vogonokról, de semmi se jutott
    az  eszébe,  ami  eléggé  vitriolos  lett  volna,  úgyhogy feladta, és
    köpenybe burkolózva felment a parancsnoki hídra nézelődni.
    Odaérve  meglepve  látta,  hogy  két  izgatott alak görnyed a műszerek
    fölé.

    -  Látod?  Mindjárt  pályára  állunk -hallotta Trilliant.- Van ott egy
    bolygó. Pontosan az általad megjósolt koordinátákon.
    Zaphod zajt hallott és felnézett.
    - Ford -sziszegte.- Gyere, ezt nézd meg!
    Ford ment és megnézte. A képernyőn számsorok villogtak.
    - Felismered ezeket a galaktikus koordinátákat? -kérdezte Zaphod.
    - Nem.
    - Segítek. Computer!
    - Helló az egész népségnek! -lelkendezett a computer.- Jó kis társaság
    kezd összeverődni nemde?
    - Fogd be a szád -mondta Zaphod- és kapcsold be a képernyőket!
    A   világítás   elhalványult.  A  képernyőre  meredő  négy  szempárban
    villództak  a  konzolok  apró fénypontjai. A képernyők teljesen üresek
    voltak.
    - Ráismersz? -suttogta Zaphod.
    Ford a homlokát ráncolta.
    - Ööö, nem.
    - Mit látsz?
    - Semmit.
    - Ráérsz?
    - Miről beszélsz?
    - A Lófej Ködben vagyunk. Egyetlen hatalmas, sötét porfelhő.
    - Ezt kellett volna felismernem az üres képernyőről?
    - Az egész Galaxisban sehol se láthatsz üres képernyőt, csak egy sötét
    köd belsejében.
    - Remek érvelés.
    Zaphod   felnevetett.  Nyilvánvalóan  roppantul,  csaknem  gyermetegen
    izgatott volt.
    - Ez fantasztikus! Nem is lehet igaz!
    - Mi olyan pompás abban, ha belegabalyodunk egy porfelhőbe?
    - Mit gondolsz; mit találunk itt? -sürgette Zaphod.
    - Semmit.
    - Csillagot? Bolygót?
    - Egyiket se.
    -  Computer!  -kiáltotta  Zaphod.-  Egyetlen  szó  nélkül  forgasd  el
    száznyolcvan fokkal a látószöget.

    Pár  pillanatig  mi se történt, aztán a hatalmas képernyő felső szélén
    ragyogó  pont  jelent meg. Kistányér méretű vörös csillag kúszott át a
    képmezőn,  sarkában  egy  másikkal - egy bináns rendszer. Végül óriási
    félhold  csúszott  a  képernyőre:  vörös  ragyogás, mely koromfeketévé
    mélyűlt a bolygó éjszakai oldalán.

    -   Megtaláltam!   -Zaphod   diadalmasan  verte  öklével  a  konzolt.-
    Megtaláltam!
    Ford hökkenten bámult.
    - Mit?
    - Ez itt -mondta Zaphod- a valaha létezett legvalószínűtlenebb bolygó.


    15. fejezet


    (Részlet  a  GALAXIS Útikalauzból, 634 784. oldal, S/a Szekció. Tétel:
    Magrathea)

    Messze-messze, az ősi idők ködében, az előző Galaktikus Birodalom nagy
    és  dicső  napjaiban  az  élet  vad  volt,  dús  és jobbára adómentes.
    Hatalmas  csillaghajók  rótták  megszokott  útjukat  a  különös  napok
    között,  kalandot  és  hasznot  remélve  a  galaktikus űr legtávolabbi
    zugaiban  is. Akkoriban a lelkek még merészek voltak, a tétek magasak,
    a  férfi  valódi  férfi  volt,  asszony  volt  az  asszony,  s az Alfa
    Centauri   kis   szőrös   lényei  is  szőrös  lények  voltak  az  Alfa
    Centauriról.   És   mindnyájan   bátran   szembenéztek  az  ismeretlen
    rettenetekkel,  hogy  gigászi  hőstetteket  hajtsanak  végre, meg hogy
    merészen  véget  vessenek  a végtelennek. Így forrt össze a Birodalom.
    Rengetegen  gyűjtöttek mesés vagyont, és ez teljesen természetes volt.
    Nem   kellett   szégyenkezni   miatta,   hiszen  valójában  senki  sem
    szűkölködött.  Vagy legalábbis senki, aki számított. A leggazdagabb és
    legsikeresebb kereskedők élete persze mind bosszantóbbá és unalmasabbá
    vált, szerintük elsősorban azoknak a bolygóknak a hibájából, amelyeken
    letelepedtek.  Egyik se felelt meg tökéletesen: emitt az időjárást nem
    tartották   egészen   kielégítőnek  a  délután  késői  óráiban,  amott
    félórával  hosszabbnak  érezték a napot az ideálisnál, másutt a tenger
    színe  rózsaszín  volt  ugyan,  de  éppen  a legrosszabb árnyalat. Így
    teremtődtek meg a legmegdöbbentőbb iparág létrejöttének feltételei: az
    egyedi  építésű  luxusbolygógyártásé.  Ennek  az  iparágnak  Magrathea
    bolygó  volt  a  főhadiszállása,  ahol a hiperűrmérnökök álombolygókat
    gyártottak  a  fehér  lyukakon  beszipkázott anyagból, aranybolygókat,
    platinabolygókat,  lágygumibolygókat,  rengeteg földrengéssel. Mindezt
    szerető   kézzel   úgy  formálták  meg,  hogy  kielégítsék  a  Galaxis
    leggazdagabb  lakóinak immár oly természetesen szigorú követelményeit.
    E  vállalkozás oly sikeresnek bizonyult, hogy hamarosan Magrathea vált
    minden  idők  leggazdagabb  bolygójává,  és a Galaxis fennmaradó része
    szánalmas  szegénységben  tengődött.  A  rendszer megtört, a Birodalom
    összeomlott.  Hosszú és barátságtalan csend telepedett az éhes bolygók
    milliárdjaira, melyet csak a tudósok tollainak percegése tört meg. Éjt
    nappá téve dolgoztak önelégült kis tanulmányaikon, melyek a tervezésen
    alapuló  gazdaságpolitika  előnyeit  taglalták.  Magának  Magratheának
    nyoma veszett. Hamarosan még az emléke is tovatűnt a legendák ködében.
    A  mai  felvilágosodott  időben persze senki sem hisz belőlük egy szót
    sem.


    16. fejezet


    Arthur  vita  hangjaira  ébredt. Felment a parancsnoki hídra. Ford két
    kézzel magyarázott.
    -  Elment  az  eszed, Zaphod! -harsogta éppen.- Magrathea csak mítosz.
    Tündérmese.  Ezt mesélik a szülők a gyerekeiknek, ha azt akarják, hogy
    közgazdász legyen belőlük. Magrathea...
    - ...az a bolygó, amely körül keringünk -makacskodott Zaphod.
    -  Nézd -mondta Ford- hogy te személy szerint mi körül keringsz, ahhoz
    semmi közöm. De ami a hajót illeti...
    - Computer! -kiáltotta Zaphod.
    - Ó,ne...
    -   Helló   mindenkinek!   Itt   Eddie  beszél,  a  ti  kis  fedélzeti
    computeretek.  Pompásan  érzem  magam, barátocskáim, s egyetlen kacagó
    kéjhömpöly  lesz  számomra  bármelyik  program, amit csak kedvetek van
    lefuttatni rajtam.
    Arthur  kérdőn pillantott Trillianra. Az intett neki, hogy bejöhet, de
    maradjon csöndben.
    - Computer -szólt Zaphod- ismertesd újra a röppályánkat.
    -  Kész  örömmel,  haverok  -csacsogott a computer.- Háromszáz mérföld
    magasságú pályán keringünk Magrathea legendás bolygója körül.
    -  Semmit  sem  bizonyít! -csattant fel Ford.- Erről a computerről még
    azt se hiszem, hogy a testsúlyomat meg tudná mérni.
    -   Nem   gond   -lelkendezett   a   computer,  és  ontotta  magából a
    lyukszalagot.-   Ha   kívánod,   akár   a   személyiségzavaraidat   is
    feltérképezem, tíz értékes jegy pontossággal.
    Trillian félbeszakította:
    -  Zaphod,  minden  percben  a  bolygó  nappali  oldala fölé érhetünk,
    akárminek bizonyuljon is.
    -  Hej,  mit akarsz ezzel mondani? A bolygó ugyebár pont ott volt,ahol
    megjósoltam, nem?
    - Elismerem, van ott egy bolygó. Nem is vitatkozom veled. Egyébként se
    tudnám  megkülönböztetni  Magratheát  a  többi  hideg  kődarabtól. Itt
    mindenesetre hajnalodik, ha kíváncsiak vagytok rá.
    - Oké, oké -mormogta Zaphod- mindent a szemnek. Computer!
    - Helló mindenkinek! Mit tehetek...
    - Csönd! Mutasd meg még egyszer a bolygót.
    A  sötét, alaktalan tömeg ismét betöltötte a képernyőket. Figyelték az
    alattuk  lassan forgó bolygó felszínét. Kis ideig csöndben várakoztak,
    csak Zaphod ficánkolt a türelmetlenségtől.
    -  Átszeljük  az  éjszakai  oldalt  -mondta  fojtott  hangon. A bolygó
    forgott tovább.- A felszín háromszáz mérföldre van alattunk -folytatta
    Zaphod.
    Érezte  a  pillanat  nagyszerűségét, és szerette volna megteremteni az
    alkalomhoz illő ünnepélyes hangulatot. Magrathea! Nagyon bosszantotta,
    hogy Ford nem hisz neki. Magrathea!
    - Néhány másodperc múlva -folytatta- elénk kell tárulnia... íme!
    A  pillanat  önmagáért  beszélt. Még a legedzettebb csillagcsavargó is
    beleborzong, ha az űrből szemlélheti a virradat látványos színjátékát.
    A  kettős  napfelkelte  azonban  egyike  a  Galaxis  csodáinak. Vakító
    fénysugár  döfte  át  a  tömör  feketeséget.  Lassan  kúszott felfelé,
    keskeny  holdsarlóvá terült s másodperceken belül megjelent a két nap,
    a fény kemencéi, melyek fehér tűzzel árasztották el a látóhatárt. Éles
    színek dárdái hasították a vékony levegőréteget.
    -  A hajnal tüzei... -lehelte Zaphod.- A két ikercsillag, Soulianis és
    Rahm...
    - Vagy akármi -mondta Ford csöndesen.
    - Soulianis és Rahm -erősködött Zaphod.
    A  napok  beleragyogtak  az  űr  feketeségébe.  Halk, kísérteties zene
    lebegett  végig  a  hídon:  Marvin  zümmögött  gúnyosan,  mert annyira
    gyűlölte  az  embereket.  Miközben  a lenyűgöző fényjátékot szemlélte,
    Fordban  is  pezsgett  az izgalom, bár ezt csupán az ismeretlen bolygó
    látványa  idézte  elő.  Fordot  az  ismeretlen bolygók látványa mindig
    felizgatta.    Kissé    bosszankodott,   hogy   Zaphodnak   nevetséges
    fantazmagóriákkal  kell  a  valóságot fűszereznie, hogy élvezni tudja.
    Gyermetegnek  tartotta  a Magratheával kapcsolatos cirkuszt. Nem elég,
    ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?
    Arthur   számára   az   egész   Magrathea-história  értelmetlen  volt.
    Tájékoztatásért Trillianhoz osont.
    -  Csak  azt  tudom,  amit  Zaphod  mondott  -suttogta  Trillian.- Úgy
    látszik,  hogy  Magrathea valami ősi legendaféle, amiben senki se hisz
    igazán.  Olyan,  mint  Atlantisz  volt a földön, csak éppen a legendák
    szerint Magratheán bolygókat gyártottak.
    Arthur a képernyőre pislogott. Érezte, hogy elmulasztott valami nagyon
    fontosat. Egyszer csak rájött, hogy mit.
    - Van tea ezen az űrhajón? -kérdezte.
    Ahogy  az  Arany  Szív  előrehaladt a pályáján, mind több és több vált
    láthatóvá  a  bolygó  felszínéből.  A  napok magasan álltak az égen, a
    hajnal  tűzijátéka  véget  ért.  A közönséges nappali fényben a bolygó
    felszíne  kietlen  volt és visszataszító: szürke, poros és elmosódott.
    Hideg  és  élettelen, mint egy kripta. A távoli horizont mentén időről
    időre  biztató  formák  tűntek fel - szakadékok, talán hegyek, esetleg
    éppen  városok  -mire  azonban  közel  értek,  a  vonalak eltűntek, és
    továbbra  se  látszott  semmi.  Az  idő  múlása és a vékony, áporodott
    levegőréteg  sok-sok  évszázados  mozgása  megtette  a magáét a bolygó
    felszínén.  Egy  biztos:  nagyon  öreg  égitest  volt.  Még  Fordot is
    megszállta  a  kétely,  ahogy  a  tovahaladó szürke tájképet figyelte.
    Aggasztotta  a  hihetetlenül  hosszú  idő,  amely  mintha a csontjaiba
    költözött volna. Megköszörülte a torkát.
    - Még ha fel is tételezzük, hogy ez a...
    - Ez az - mondta Zaphod.
    -  Noha nem ez az -folytatta Ford- akkor is, mihez kezdesz vele? Nincs
    ott semmi.
    - A felszínen nincs is - jegyezte meg Zaphod.
    -  Jó,  tegyük  fel.  Olybá  veszem, hogy nem csupán az ipari régészet
    érdekel. Miért jöttél ide?
    Zaphod egyik feje elbámészkodott. A másik körülnézett, hogy lássa, min
    mereng az egyik, de nem lett okosabb.
    -Hát  -vetette  oda  Zaphod könnyedén- részint kíváncsiságból, részint
    kalandvágyból, de leginkább azt hiszem, a pénz és a világhír miatt...
    Ford   szúrósan  nézte.  Mindjobban  meg  volt  győződve  arról,  hogy
    Zaphodnak fogalma sincs róla, mit keres itt.
    -  Nem  szeretem  ennek a bolygónak a kinézetét -szólalt meg borzongva
    Trillian.
    -  Ugyan,  oda  se  figyelj!  -nyugtatta  Zaphod.- Az előző Galaktikus
    Birodalom fele gazdagsága ott rejtőzik valahol, hát csak megengedhetik
    maguknak, hogy slamposan nézzenek ki.
    Baromság,  gondolta Ford. Még ha föl is tételezzük, hogy ez itt valami
    ősi,  rég  elporladt civilizáció otthona, még ha föl is tételezünk egy
    sor  egyéb  hasonló  képtelenséget,  akkor  is  elképzelhetetlen, hogy
    mindmáig  értékálló  formában  mesés vagyonokat tárolhassanak odalent.
    Megvonta a vállát.
    - Ez csupán egy halott bolygó -jelentette ki.
    - Belehalok a feszültségbe -zsémbelt Arthur.
    A stressz és az idegfeszültség ma már a Galaxis minden részében komoly
    probléma.   Szerény   eszközeinkkel   támogatni   kívánván  a  helyzet
    súlyosbodásának  megelőzését célzó erőfeszítéseket, a következő néhány
    tényt  előre  felfedjük.  A  szóban  forgó  planéta valóban a legendás
    Magrathea.   Az   életveszélyes   rakétatámadás,   melyet   az  ősrégi
    automatikus   védelmi  rendszer  csakhamar  elindít,  mindössze  három
    kávéscsésze   és  egy  egérketrec  széttörését,  valamint  egy  felkar
    véraláfutásos  zúzódását  okozza majd, ezenkívül hozzájárul egy cserép
    petúnia,  továbbá egy ártatlan ámbráscet teljes mértékben időszerűtlen
    létrejöttéhez és hirtelen halálához. A rejtély és izgalom maradékainak
    megőrzése  érdekében  nem nyújtunk felvilágosítást a tekintetben, hogy
    kinek   a   felkarja   szenvedte  a  zúzódást.  E  tényt  biztonsággal
    fenntarthatjuk  a  feszültség  forrásaként,  mivel  az égvilágon semmi
    jelentősége sincs.


    17. fejezet


    Noha  rázósnak  indult  a  reggel,  Arthur kezdte összeszedni magát az
    előző   nap   okozta   sokkos   állapotból.  Rábukkant  a  hajó  egyik
    Táp-o-Matájára.  A  géptől kapott műanyag pohár olyan folyadékkal volt
    tele, mely csaknem mindenben, ám mégsem teljes egészében különbözött a
    teától.  A  gép  nagyon  érdekesen  működött.  Az  Ital  feliratú gomb
    benyomására   a   készülék   villámgyors,   mégis   roppant  részletes
    vizsgálatnak  vetette  alá  vendége  ízlelőbimbóit,  spektroszkópiásan
    analizálta   a   metabolizmusát,   s   idegpályáin  parányi  kísérleti
    jelzéseket  küldött  végig  az agy ízlelőcentrumába, hogy megtudja, mi
    fog  ízleni. Valójában senki se tudta, hogy a Táp-o-Mata mindezt miért
    csinálja,  hiszen  a  felszolgált  folyadék  íze  mindenben, ám mégsem
    teljes  egészében  különbözött  a  teáétól.  A  Táp-o-Matát a Szíriusz
    Kibernetikai   Társaság   tervezte  és  gyártotta.  A  Társaság  máris
    megnyitotta    irdatlan   panaszfelvevő   irodáit   a   Szíriusz   Tau
    Csillagrendszer    elsö    három    bolygójának   valamennyi   nagyobb
    földterületén.  Arthur  megitta  a  folyadékot, és felfrissült tőle. A
    képernyőkre pillantott, s nézte, amint a szürke pusztaság újabb néhány
    száz  mérföldje  elsiklik  alattuk. Egyszerre rájött, hogy akár fel is
    teheti a kérdést, mely oly régóta izgatja.

    - Biztonságos ez a bolygó? -tudakolta.
    - Magrathea ötmillió éve halott -mondta Zaphod.
    -   Hát   persze  hogy  biztonságos.  Mostanra  már  a  kísértetek  is
    letelepedtek,     és     családot    alapítottak.
    Ekkor  különös,  megmagyarázhatatlan  hang  reszkettette  meg a hidat:
    távoli  fanfár  hangja,  üres, hajlékony, testetlen hang. A fanfár egy
    hasonlóképpen  üres, hajlékony és testetlen emberi hang bevezetéseképp
    szolgált. A hang ezt mondta:
    -Legyetek üdvözölve...
    Valaki a halott bolygóról beszélt hozzájuk!
    - Computer! -ordított Zaphod.
    - Helló mindenkinek!
    - Mi a fészkes foton ez?
    -  Ó,  csak  valami  ötmillió  éves  magnófelvétel,  amit  most nekünk
    sugároznak.
    - Egy micsoda? Rádióadás?
    - Csst! -mondta Ford.- Folytatódik.
    A  hang  öreg volt, udvarias, csaknem elbűvölő; de lehetetlen volt nem
    kihallani belőle a bujkáló fenyegetést.
    -   Magnófelvételre   rögzített   üzenetet   hallanak  -mondta-  mivel
    pillanatnyilag   sajnos   nem   állhatunk  rendelkezésükre.  Magrathea
    kereskedelmi tanácsa hálás önöknek nagybecsű látogatásukért...
    - Az ősi Magrathea képviselője beszél! -kiáltott Zaphod.
    - Jó, jó -szólt Ford.
    -  ...Sajnálattal  kell  azonban  közölnünk, hogy a bolygó átmenetileg
    teljes  egészében  visszavonult  az  üzlettől. Köszönjük. Ha óhajtják,
    közöljék nevüket és annak a bolygónak a címét, ahol elérhetjük önöket.
    Kérem, beszéljenek, amikor a búgójelet hallják.
    Rövid búgás következett, utána csönd.
    - Meg akarnak szabadulni tőlünk -állapította meg Trillian idegesen.
    - Mit tegyünk?
    -  Ez csak egy felvétel -heveskedett Zaphod.- Tovább megyünk. Világos,
    computer?
    -  Világos  -jelentette  a  computer,  és  soron kívüli lökést adott a
    hajónak.
    Várakoztak. Néhány  másodperc múlva  ismét megszólalt a fanfár, majd a
    hang:
    -   Biztosíthatjuk  önöket:  mihelyst  ügyfeleink  újra  megengedhetik
    maguknak,  hogy  válogassanak  a  korszerű geográfia legválasztékosabb
    kínálatából  ismét visszatérünk az üzleti életbe, s erről hirdetéseket
    teszünk közzé az összes divatos lapban és színes mellékletben. -A hang
    egyre  barátságtalanabbá  vált.- Addig is hálásan köszönjük ügyfeleink
    érdeklődését, és felkérjük őket, hogy távozzanak. Most rögtön!
    Arthur társai ideges arcára pillantott.
    - Talán jobb lenne, ha indulnánk, nem? -indítványozta.
    - Csst! -mondta Zaphod.- Az égvilágon semmitől se kell félni.
    - Akkor miért olyan feszült mindenki?
    -  Mert  kíváncsiak,  azért!  -kiáltotta Zaphod.- Computer, a légkörbe
    ereszkedést megkezdeni, landolásra felkészülni!
    A fanfár ezúttal csak jelképes volt, a hang pedig egyértelműen hideg:
    - Végtelenül megtisztelő az a makacs érdeklődés, melyet bolygónk iránt
    táplálnak.   Hadd  biztosítsuk  önöket  arról,  hogy  a  távirányítású
    rakéták,  melyek  az önök hajója felé tartanak, részét képezik annak a
    különleges  ellátásnak,  melyet csakis leglelkesebb ügyfeleink részére
    tartunk  fenn.  A nukleáris robbanófejek csupán mellékes, udvariassági
    kérdésnek  minősítendők.  Örömmel  tekintünk majd az önök divatigényei
    elébe egy elkövetkező élet során... köszönjük.
    A hang kikapcsolt.
    - Ó! -lehelte Trillian.
    - Ööö... -nyögte Arthur.
    - Nos? -kérdezte Ford,
    -  Ide  figyeljetek -mondta Zaphod.- Mikor fogjátok már fel? Ez csupán
    egy  magnószalagon  rögzített  üzenet.  Több millió éves. Nem érvényes
    ránk, világos?
    - És a rakéták? -szólalt meg Trillian.
    - Rakéták? Ne kacagtass!
    Ford megkocogtatta Zaphod vállát, és a hátsó ernyőre mutatott. Tisztán
    látszott, amint a messzeségben két ezüst nyílhegy halad a hajó felé. A
    nagyítást  megváltoztatva  az  is  kitűnt  hogy  két tömören valóságos
    rakéta süvít át az égen. Rajtaütésszerű megjelenésük ijesztő volt.
    - Azt hiszem, fölöttébb ügyesen céloznak ránk -állapította meg Ford.
    Zaphod döbbenten bámulta a rakétákat.
    - Hej, ez óriási! -mondta.- Valaki odalent meg akar ölni minket!
    - Óriási -hagyta helyben Arthur.
    - Hát nem látjátok, mit jelent ez?
    - De igen. Mind meghalunk.
    - Jó, de azonkívül.
    - Azonkívül?
    - Azt jelenti, hogy jó úton járunk!
    - Milyen gyorsan tudunk letérni róla?
    A  rakéták  képe  másodpercről másodpercre nőtt a képernyőn. Közvetlen
    követőpályára  álltak,  már  semmi  más  nem  látszott belőlük, csak a
    robbanófejek.
    -  Merő  kíváncsiságból  kérdezem  -szólt  Trillian-  mit szándékozunk
    tenni?
    -Csak ne izélj -mondta Zaphod.
    -Ez minden?! -üvöltött Arthur.
    -Nem,   emellett...   ööö...  menekülő  manővereket  is  végrehajtunk!
    -Hirtelen Zaphodot is elfogta a pánik.
    - Computer, miféle menekülő manővereket hajthatunk végre?
    - Ööö, semmiféléket, attól tartok, emberek -mondta a computer.
    - ...vagy valamit... -dadogta Zaphod.- Ööö...
    -Mintha  eldugult  volna  az irányítórendszerem -magyarázta a computer
    vidáman.-  A  becsapódásig  mínusz  negyvenöt másodperc. Csak hívjatok
    bátran Eddie-nek, ha ez valakit megnyugtat.
    Zaphod    határozott    eréllyel    egyszerre    próbált   menekülni a
    legkülönbözőbb irányokba.
    - Helyes! -mondta:- Öööö...Kézi irányítással kell vezetni a hajót.
    - Tudod vezetni? -kérdezte Ford barátságosan.
    - Nem. És te?
    - Nem.
    - Hát te, Trillian?
    - Nem.
    - Nagyszerű! -nyugtázta Zaphod.- Majd együtt csináljuk.
    - És én se -mondta Arthur, mert úgy érezte, hogy kiközösítik.
    - Magamtól is gondoltam -jegyezte meg Zaphod.
    - Oké, computer, teljes kézi vezérlést akarok.
    - A tiéd -jelentette a computer.
    Kitárult  néhány  hatalmas  asztallap.  Egyik vezérlőpult a másik után
    pattant    ki   belőlük.   A   személyzetre   záporesőként   hullott a
    poliuretánhab  golyócska  és a celofángombóc - ezeket a konzolokat még
    sose használták. Zaphod vadul bámulta őket.
    -  Oké,  Ford  -mondta.-  Teljes gőzzel hátra és tíz fok jobbra...vagy
    ilyesmi...
    -  Sok  szerencsét,  emberek  -ciripelte  a  computer-  mínusz harminc
    másodperc...

    Ford  a vezérlőpultokra vetette magát. Alig néhány kar tűnt ismerősnek
    a  számára,  mindenesetre sorban megrántotta őket. A hajó rázkódott és
    sikoltott, mert a vezérlési rakétahajtóművek egyszerre próbálták tolni
    minden irányba. Ford felengedte a billentyűk felét, mire a hajó feszes
    ívben   visszafordult,   egyenesen   a   rakéták   felé.  A  gyorsulás
    másodperceken  át  odaszorította  őket, s mozdulatlanságra kárhoztatva
    kapkodtak  levegő után. Zaphod heroikus elkeseredettséggel küszködött,
    míg  végül  erősen  belerúgott  egy  kis emeltyűbe, mely az irányítási
    rendszer   részét   képezte.   Az   emeltyű   letörött.  A  hajó  éles
    fordulattal fölfelé száguldott. Az egész legénység a kabin hátoldalára
    zuhant. Ford GALAXIS Útikalauza a vezérlőpult másik részének ütközött,
    ennek következtében egyrészt az Útikalauz azonnal magyarázni kezdte az
    esetleges  érdeklődőknek,  hogy  mely módszerek váltak be leginkább az
    antareánus   törpepapagáj   kicsempészésére  Antares  bolygójáról  (az
    antareánus törpepapagáj pálcikára tűzött garatmandulája viszolyogtató,
    ám roppant keresett koktélalkotó különlegesség, s nagyon gazdag hülyék
    hatalmas  összegeket  hajlandók  fizetni értük, hogy más nagyon gazdag
    hülyéket  elkápráztassanak),  másrészt  pedig a hajó úgy zuhant alá az
    égből,  mint  egy  kődarab. Természetesen  e pillanatok valamelyikében
    szenvedte  a  személyzet  egyik  tagjának  felső  karja azt a bizonyos
    véraláfutásos  zúzódást. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert
    -amint  azt  már korábban felfedtük a személyzet egyéb vonatkozásokban
    sértetlenül ússza meg a rakétatámadást, és a halált hozó rakéták végül
    is  nem  találják  el  a  hajót.  A  személyzet biztonsága tökéletesen
    garantált.

    - Mínusz húsz másodperc a becsapódásig, fiúk -lelkendezett a computer.
    - Akkor kapcsold vissza az istenverte gépeket. -ordított rá Zaphod.
    - Hogyne, haver, persze -mondta a computer.

    A  gépek  átható  robajjal  működésbe  léptek,  s  a hajó a zuhanásból
    elegáns  ívben egyenesre váltott, s újfent irányt vett a rakéták felé.
    A computer dalolni kezdett.

    - Jó az álmodozás -dünnyögte orrhangon- egy édes csók után...
    Zaphod  sikoltva  követelte,  hogy hallgasson, de parancsa elveszett a
    zenebonában,   melyet   természetesen   a   közeledő  megsemmisülésnek
    tulajdonítottak.
    - ...jó a percnyi varázs -zengte Eddie.
    Amikor  a  hajó  kiegyenesítette  röptét, átfordult fejjel lefelé, így
    utasainak  a  mennyezeten  hasalva  semmi  esélyük  se volt arra, hogy
    akármelyik vezérlőgombot elérjék.
    - Kell is néha tán... -zümmögte Eddie.
    A hajó felé száguldó rakéták egyre jobban betöltötték a képernyőt.
    - ...Ketten elrepülünk...
    Hihetetlenül  szerencsés  véletlen  folytán  azonban a rakéták még nem
    igazították  röppályájukat  az  összevissza  botladozó hajóéhoz, ezért
    közvetlenül alatta zúgtak el.
    -  ...Ezen az éjszakán...módosított becsapódási idő tizenöt másodperc,
    apuskáim... mindent elfeledünk...
    A rakéták sikoltó ívben körülfordultak, és újfent a hajó után vetették
    magukat.
    - Ez az! -Arthur le nem vette szemét a rakétákról.
    - Egész biztos meghalunk, ugye?
    - Legalább ne emlegesd! -kiabált Ford.
    - Meghalunk, vagy nem halunk meg?
    - Meghalunk.
    - ...Álmodunk csupán... -dalolta Eddie.
    Egy gondolat villant át Arthur fején. Nagy keservesen felállt.
    - Miért nem kapcsolja be valaki ezt a Valószínűtlenségi Hajtóműdolgot?
    -kérdezte.- Azt talán elérjük.
    -  Elment  az  eszed?!  -mondta  Zaphod.- Megfelelő programozás nélkül
    bármi megtörténhet!
    - És mit számít az már?! -kiáltotta Arthur.
    - ...Elviszlek álmaim vonatán... -turbékolta Eddie.
    Arthur elvergődött az egyik izgalmasan köpcös kontúröntvényhez, ahol a
    fal görbülete a mennyezettel találkozott.
    - ...oda, hol sohase jártál...
    -   Tudja   valaki,   hogy   miért   ne   kapcsolhatná   be   Arthur a
    Valószínűtlenségi Hajtóművet?... -kiáltotta Trillian.
    -  ...Pálmafák, ligetek...öt másodperc a becsapódásig, nagyszerű volt,
    hogy megismerhettük egymást, srácok, ég áldjon...csábító dala vár!
    - Azt kérdeztem -üvöltötte Trillian-, hogy tudja-e valaki...
    A  következő  pillanatban  vakító  fény és fülsiketítő zaj észveszejtő
    robbanása tört rájuk.


    18. fejezet


    És  az  ezt  követő  pillanatban  az  Arany Szív megkapóan áttervezett
    belsővel,  de  egyébként  teljesen normálisan folytatta útját. A kabin
    kissé  megnőtt.  Falai a kék és zöld legfinomabb pasztellárnyalataiban
    pompáztak. A helyiség közepén csigalépcső állt, anélkül, hogy valahová
    is  vezetett  volna.  Páfrányok és sárga virágok omlottak végig rajta,
    mint  a  vízesés.  A  mellette  álló  napóra  állványa adott otthont a
    központi  számítógépterminálnak.  A  zseniálisan elhelyezett tükrök és
    fényforrások  azt  az  illúziót keltették, mintha az ember télikertben
    állna,  mely  a  lehető  legszebben gondozott kert széles sávjára néz.
    Körben  a  télikert  falainál  márványtetejű asztalok álltak mesterien
    megmunkált  kovácsoltvas  lábakon. Ha az ember a márványlapok fényesre
    csiszolt  felületére  nézett,  láthatóvá váltak a műszerek bizonytalan
    körvonalai,  s  ha  megérintette  az  asztalokat,  keze  alatt  rögtön
    megjelentek  a műszerek. Megfelelő szögből nézve a tükrök visszaverték
    a  kívánt mérési és egyéb adatokat, bár egyáltalán nem derült ki, hogy
    honnan.   Bámulatosan   szép   volt:   Zaphod  Beeblebrox  kényelmesen
    elnyújtózott nádfonatú kerti székében, és így szólt:

    - Mi a fene történt?
    - Én csak azt mondtam -mondta Arthur egy kis halasmedence mellől- hogy
    itt  ez  a  Valószínűtlenségi  Hajtómű  kapcsoló... -Odamutatott, ahol
    korábban a kapcsoló volt. Egy cserép pöttyös növény állt a helyén.
    -  Hol  vagyunk?  -kérdezte  Ford  a  csigalépcsőn  üldögélve, kezében
    pompásan behűtött Pángalaktikus Gégepukkasztóval.
    -  Ugyanott,  ahol az előbb, azt hiszem -töprengett Trillian. A tükrök
    ugyanis   egytől  egyig  Magrathea  kiégett  földjét  mutatták,  amint
    tovagördül alattuk.
    Zaphod felpattant.
    - Akkor mi lett a rakétákkal? - kérdezte.
    -  Úgy  látszik  -szólalt  meg bizonytalanul Ford- az egyik egy cserép
    petúniává, a másik egy nagy, meglepett képet vágó bálnává alakult.
    -  A  Valószínűtlenség  Szintje  -szólt  közbe  Eddie  aki  cseppet se
    változott-  nyolcmillió-hétszázhatvan-hétezer-százhuszonegy  az eggyel
    szemben.
    Zaphod Arthurra meredt.
    - Gondoltál erre, földlakó?!-förmedt rá.
    - Öööö... -hebegett Arthur.- Én csak...
    -  Nagyon jó gondolat volt, mondhatom. Bekapcsolni a Valószínűtlenségi
    Hajtóművet, anélkül, hogy először aktiválnád a kabin védőernyőit.
    - Hej, kölyök, éppenséggel megmentetted az életünket, tudsz róla?
    - Ó! -szerénykedett Arthur.- Semmiség igazán.
    - Igen? -mondta Zaphod.- Akkor hát fátyolt rá!
    - Oké, computer, leszállunk.
    - De...
    - Azt mondtam, fátyol rá.
    Arra  a tényre is a feledés fátyla borult, hogy minden valószínűségnek
    fittyet  hányva,  a  számára  idegen  bolygó  felszíne  fölött  néhány
    mérföldre  hirtelen  létre jött egy ámbráscet. S mivel a bálna számára
    ez  a  pozíció  természetesen  tarthatatlan,  szegény ártatlannak alig
    maradt  ideje  arra,  hogy  elfogadja  bálna  voltát,  hiszen máris el
    kellett  fogadnia,  hogy  nem  bálna  többé.  Íme gondolatainak teljes
    felvétele, létrejöttének pillanatától elhunytáig:

    ...  Mi  történik?  Öööö... bocsánat, ki vagyok én? Helló? Mit keresek
    itt? Mit kezdjek az élettel? Mit értek azon, hogy ki vagyok én? Nyugi,
    szedd  össze  magad...  Ó!  Ez egy érdekes érzés, mi ez? Valami ásító,
    csiklandozó  érzés a... a... talán jobb lesz, ha elkezdek neveket adni
    a  dolgoknak, ha valamire vinni akarom azon a helyen, amelyet világnak
    nevezek,  meg  abban, amit ezentúl okfejtésnek hívok. Szóval legyen ez
    az  érzés  a  gyomor  nevű  szervemben.  Idáig rendben. Oooó, ez egyre
    erősebb. És hé, mi ez a fütyülő zajforrás? Elszáguldott amellett, amit
    mostantól  a fejemnek nevezek. Talán hívhatom... szélnek! Jó ez a név?
    Megteszi...  később  talán  jobbat is találok neki, ha már tudom, mire
    való...  Nagyon  fontos valami lehet, mert jó sok van belőle. Hej! Hát
    ez  meg  mi?  Nevezzük... nevezzük faroknak... igen, farok. Hé! Hiszen
    ezzel  pompásan  lehet  csapkodni!  Hű!  Hű!  Remek  érzés!  Sokat nem
    változtat  a  dolgok  menetén, de majd később kitalálom, mire jó. Nos,
    van-e  már  összefüggő képem a dolgokról? Nincs. Sebaj, hűha, ez aztán
    izgalmas,  ennyi  kitalálnivaló,  ennyi  élmény,  ami  mind  rám  vár,
    szédülök  az  izgalomtól!  Vagy a széltől? Igazán sok van belőle, nem?
    És  hű!  Mi  az  ott,  ami  olyan  sebesen  rohan felém? Nagyon-nagyon
    sebesen.  Olyan  nagy  és sima és kerek, valami nagy és laposan hangzó
    névre  van szükség, mint... ööö... főőööö... föl... föld! Ez az. Ez jó
    név lesz. Föld! Vajon barátságos lesz-e hozzám?


    Hatalmas, nedves puffanás következett, aztán csönd.

    A cserép petúnia érdekes módon csupán egyvalamire gondolt esés közben:
    nem, többé ne! Sokan úgy vélik, ha pontosan ismernénk, miért éppen ezt
    gondolta  a cserép petúnia, akkor sokkal többet tudnánk a világegyetem
    természetéről, mint így.


    19. fejezet


    -  Magunkkal  visszük  ezt  a  robotot?  -kérdezte  Ford,  és undorral
    pillantott  Marvinra,  aki  esetlenül, görnyedten ácsorgott a sarokban
    egy kis pálma alatt.
    Zaphod   felpillantott   a   tükörernyőkről,   melyek  a  kiégett  táj
    panorámáját mutatták. Az Arany Szív talajt ért.
    - Ó, a Paranoid Android -mondta.- Igen, visszük.
    - Vajon mire jó egy mániás-depressziós robot?
    -  És  még  ti hiszitek azt, hogy problémáitok vannak? -kárált Marvin,
    mintha  csak  frissen  elfoglalt  koporsójához  szólna.-  Mit tennétek
    akkor,  ha  ti  lennétek mániás-depressziós robotok? Ne is feleljetek.
    Ötvenezerszer  intelligensebb  vagyok  nálatok, mégse tudom a választ.
    Fejfájást   kapok,   ha   egyáltalán  megpróbálok  leereszkedni  a  ti
    szintetekre.
    Trillian kirontott a kabinjából.
    - Megszöktek a fehéregereim! -jelentette be feldúltan.
    Zaphod   egyik   arcát  sem  felhőzte  el  a  mélységes  aggodalom  és
    együttérzés kifejezése.
    - Toll az egereid fülébe.
    Trillian  döbbenten  rámeredt  és  eltűnt.  Lehet,  hogy a megjegyzése
    nagyobb port kavart volna, ha általánosan ismert lett volna az a tény,
    hogy  az  emberi  lények  csupán a harmadik legintelligensebb létforma
    képviselői  voltak  a  Földön,  nem  pedig  ahogy  a legtöbb pártatlan
    megfigyelő gondolta - a másodikéi.

    - Jó napot, fiúk!
    A hang furcsán ismerősnek tetszett, vagy talán mégsem. Anyáskodó volt.
    Akkor  szólalt  meg,  amikor a személyzet épp a zsiliphez ért, amely a
    bolygó felszínére nyílott. Meglepetten néztek össze.
    -  Csak  a computer -magyarázta Zaphod.- Rájöttem, hogy szükség esetén
    akad egy tartalék személyisége is. Gondoltam, hátha ez jobban beválik.
    -  Most,  hogy először léptek egy új, idegen bolygóra -folytatta Eddie
    új  hangja-  öltözzetek  fel rétegesen, és lehetőleg ne ingereljétek a
    rusnya, gülüszemű szörnyeket.
    Zaphod türelmetlenül dobolt a zsilip ajtaján.
    -  Ez  nem  jött  össze  -mondta.-  Talán  mégis  jobban  járnánk  egy
    logarléccel.
    - Úgy?! -csattant fel a computer.- Ki volt ez?
    -  Volnál  szíves  kinyitni  azt  az ajtót, computer? -Zaphod szerette
    volna megőrizni a hidegvérét.
    -  Majd  ha  jelentkezik,  aki az előbb beszélt - sürgette a computer,
    dühében bezárva néhány szinapszist.
    -  Ó,  istenem! -sóhajtotta Ford. Nekitámaszkodott egy válaszfalnak,és
    nekilátott, hogy elszámoljon tízig. Mélységes aggodalommal töltötte el
    a  lehetőség,  hogy értelmes lények egyszer csak elfelejtik, hogy kell
    ezt csinálni. Egyedül számlálással bizonyíthatja be az ember, hogy nem
    függ a számítógépektől.
    - Gyerünk! -mondta Eddie szigorúan.
    - Computer... -kezdte Zaphod.
    - Várok -szakította félbe Eddie.- Ha kell, egész nap.
    -  Computer!  -mondta Zaphod. Először valami fölényesen meggyőző érvet
    keresett,  hogy  levegye  a  lábáról,  aztán úgy döntött, jobb, ha nem
    versenyez vele a saját területén.- Ha nem nyitod fel a kijáratot ebben
    a minutumban, nagybaltával programozom át az adattáraidat. Világos?
    Eddie  döbbenten  elhallgatott,  hogy  ezt  megeméssze. Ford csöndesen
    számolt   tovább.   Computerrel   ennél  erőszakosabb  dolgot  nem  is
    művelhetünk. Mintha egy emberi lénynek ezt hajtogatnánk: Vér... vér...
    vér... vér...
    Végül Eddie csendesen megszólalt:
    -  Viszonyunk finomítása, úgy látom, további kölcsönös erőfeszítéseket
    igényel.
    - A zsilip feltárult.
    Jeges  szél  mart  beléjük.  Fázósan  összehúzták magukat, és a rámpán
    leléptek Magrathea holt porába.
    -  Tudom,  sírás  lesz  a  vége! -kiáltott Eddie utánuk, és becsukta a
    zsilipet.
    Pár  perccel  később  ismét  ki kellett nyitnia, majd becsuknia. Olyan
    parancsnak engedelmeskedett, amely teljesen váratlanul érte.


    20. fejezet


    Öt  fáradt  alak  kóborolt  a  sivár  tájon, mély helyenként unalmasan
    szürke volt, másutt unalmasan barna, a többi ennyire sem érdekes. Mint
    egy kiszáradt,  porlepte  mocsár, melyből minden vegetáció kipusztult.
    Nagyon   fáztak.   Zaphodot   szemlátomást   nyomasztotta  a  látvány.
    Eltávolodott  a  többiektől,  és  hamarosan eltűnt egy kisebb emelkedő
    mögött.  Arthurt  csaknem  hanyatt  vágta  a  metsző szél és a torkába
    hatoló  dohos,  hideg  levegő. Leginkább mégis az vágta hanyatt, ami a
    fejében járt.
    -  Fantasztikus...  -motyogta.  Saját  szavai  csörögtek  a fülében. A
    vékony levegőrétegben gyorsan elhalt a hang.
    - Kietlen zug, ha engem kérdezel -mondta Ford.
    - Több örömöt leltem volna egy macska vackában.
    Percről percre dühösebb lett. Várja az egész Galaxis, benne a rengeteg
    csillagrendszer meg az összes bolygó. Egyiken vadabb és izgalmasabb az
    élet,  mint a másikon, és akkor tizenöt évnyi száműzetés után pont egy
    ilyen   szemétdombra   kell  érkeznie.  Sehol  egy  hotdog-bódé.  Ford
    lehajolt  és  fölemelt  egy  rögöt, de semmit se talált alatta, amiért
    érdemes lett volna sok ezer fényévet utaznia.
    -  Hát  nem  érted  -magyarázta  Arthur-  most állok először egy igazi
    idegen  bolygó felszínén... egy egész idegen világ!... Azért kár, hogy
    csak egy ilyen szemétdomb...
    Trillian  fázósan  húzta  össze  magát,  megborzongott,  és a homlokát
    ráncolta.  Esküdni  mert volna rá, hogy apró, alig észrevehető mozgást
    lát  a  szeme  sarkából.  Mire odapillantott, csak a mozdulatlan hajót
    látta.  Néhány  másodperccel  később  megkönnyebbült, mert észrevette,
    hogy  Zaphod az emelkedő pereméről sürgetően integet feléjük. Izgatott
    hangját  is meghallották, de a vékony levegőben és az erős szélben nem
    értették  a  szavait.  Ahogy  feljutottak a meredély tetejére, látták,
    hogy  kör  alakú,  körülbelül  százötven méter átmérőjű kráter peremén
    állnak.  A  kráter falait piros és fekete rögök boritották. Megálltak,
    és   megnézték  az  egyiket.  Nedves  volt  és  gumiszerű.  Elborzadva
    állapították  meg,  hogy  friss bálnahús. A kráter tetején Zaphod várt
    rájuk.
    - Nézzétek -mutatott a kráter belsejére.
    A középpontban a magányos ámbráscet szétrobbant teteme hevert. Szegény
    nem  élt  elég  soká  ahhoz,  hogy  elégedetlen lehessen a sorsával. A
    csöndet csak Trillian önkéntelen öklendezése zavarta meg.
    -  Sok  értelme nem volna, hogy eltemessük, ugye? -mormogta Arthur, és
    menten megbánta, hogy megszólalt.
    - Gyerünk -mondta Zaphod, és megindult lefelé.
    - Igen -mondta Zaphod.- Gyertek, mutatok valamit.
    - Innen is látjuk -szabadkozott Trillian.
    - Nem ezt -mondta Zaphod.- Valami mást. Gyerünk!
    Mindnyájan haboztak.
    - Gyertek már! -nógatta őket Zaphod.- Bejáratot találtam.
    - Ebbe? -Arthur elborzadt.
    - A bolygóba! Föld alatti átjáró. A becsapódó bálna szétverte a falat.
    Oda  megyünk.  Az  elmúlt  ötmillió  évben  senki se járt erre. Az idő
    legmélységesebb mélysége vár ránk...
    Marvin  ismét  gúnyos  dudorászásba fogott. Zaphod hátba vágta. Marvin
    elhallgatott.  Az undortól meg-megborzongva követték Zaphodot a kráter
    belső  oldalán  lefelé.  Azon  igyekeztek, hogy  ne  is lássák a gödör
    szerencsétlen alkotójának szórványait.
    -  Élet -sóhajtotta Marvin gyászosan.- Akár gyűlöljük, akár nem, izgat
    bennünket, semmiképp se szeretni való.
    A  föld  beomlott  a bálna becsapódási helyén. Aknák és átjáró vágatok
    hálózata   tárult  fel,  bár  többségüket  a  romok  és  a  húsdarabok
    eltorlaszolták.  Zaphod már hozzálátott, hogy utat nyisson az egyikbe,
    de Marvin gyorsabban haladt. Pállott levegő csapott ki a folyosó sötét
    mélyéből. A felkavart por elnyelte Zaphod lámpájának fényét.
    - A legendák szerint -mondta- a magratheaiak életük javát a föld alatt
    töltötték.
    -   Miért?   -kérdezte   Arthur.-   Túlnépesedett   a   felszín?  Vagy
    elszennyeződött?
    - Nem hiszem -felelte Zaphod.- Inkább csak nem tetszett nekik.
    -  Biztos  vagy  benne, hogy tudod, mit csinálsz? -kérdezte Trillian.-
    Egyszer már megtámadtak minket, ha elfelejtetted volna.
    - Figyelj, kölyök! Közlöm veled, hogy a bolygón élők teljes lélekszáma
    nulla  plusz  mi  négyen,  úgyhogy  gyerünk  csak  befele.  Öö... hej,
    földlakó...
    - Arthur -jegyezte meg Arthur.
    -   Igen   persze.   Mondjuk,   itt  tudnád  tartani  ezt  a  robotot?
    Biztosítanátok az átjáró innenső végét vagy ilyesmi. Oké?
    - Biztosítani? Mitől? Most mondtad, hogy nincs itt senki.
    - Jó, persze, csak a biztonság kedvéért.
    - Melyikünkéért? A tiétekért vagy az enyémért?
    - Tehát rendben. Mehetünk.
    Zaphod bemászott az átjáróba, nyomában Trilliannal és Forddal.
    -  Remélem,  pocsékul  érzitek majd magatokat -szólt utánuk panaszosan
    Arthur.
    - Ne aggódj -nyugtatta meg Marvin.- Úgy lesz.
    A  többiek  pillanatok  alatt  eltűntek  a szemük elől. Arthur dühösen
    topogott  jobbra-balra.  Ráeszmélt,  hogy  egy  bálnatemető nem igazán
    alkalmas  arra,  hogy  tocsogjanak benne. Marvin szomorúan végigmérte,
    aztán kikapcsolta magát.

    Zaphod  sietve  menetelt  az  átjáróban.  Pokolian  ideges  volt,  ezt
    próbálta  leplezni  céltudatosnak  tűnő  csörtetése. Körbevillantott a
    lámpájával.  A  falakat  sötét,  hideg  csempe borította. Enyészetbűzt
    lélegeztek.
    - Na, mit mondtam! -szólt.- Lakott bolygó. Magrathea.
    Továbbgázolt  a  padlót  borító  piszokban  és  szemétben.  A  látvány
    kísértetiesen  emlékeztette Trilliant a londoni metróra, bár ez a hely
    kétségkívül   nem   volt   olyan   egyenletesen   mocskos.   A   falak
    csempeborítását   időről  időre  hatalmas  mozaikok  szakították  meg:
    csillogó  színekből kirakott, egyszerű, szögletes mintázatok. Trillian
    megállt,  hogy  alaposabban  megnézze  az  egyiket,  de  nem  sikerült
    értelmet belemagyaráznia. Szólt Zaphodnak:
    - Hej, mit gondolsz, mik ezek a furcsa szimbólumok?
    - Furcsa szimbólumok -mondta Zaphod, vissza se nézve.
    Trillian  vállat vont, és utána eredt. Itt-ott egy-egy kis ajtó kisebb
    kamrákba   nyílt  a  folyosó  két  oldalán.  Ford  észrevette,  hogy a
    helyiségek  tele vannak gazdátlan számítástechnikai felszereléssel. Az
    egyikbe beráncigálta Zaphodot. Trillian is utánuk ment.
    - Nézd -mondta Ford.- Azt mondod, ez itt Magrathea...
    - Bizony -mondta Zaphod.- A hang is megmondta, nem?
    -  Jó, ez Magrathea... egyelőre elfogadom. Arról viszont még semmit se
    mondtál,  hogy  a  fészkes fotonba tudtad megtalálni. Nem hinném, hogy
    fellapoztál egy csillagatlaszt.
    -  Kutatás.  Kormányarchívumok.  Detektívmunka. Szerencsés találgatás.
    Egyszerű.
    - Aztán elloptad az Arany Szívet, hogy megkeresd?
    - Elloptam, hogy sok mindent megkeressek.
    - Sok mindent? -Ford meglepődött.- Mi mindent?
    - Nem tudom.
    - Tessék?
    - Nem tudom, mit keresek.
    - Miért nem?
    -  Mert...  mert...  azt  hiszem,  azért, mert ha tudnám, mit keresek,
    akkor nem tudnám megkeresni.
    - Mondd, bolond vagy?
    -  Ezt a lehetőséget még nem zártam ki -mondta Zaphod nyugodtan.- Csak
    annyit  tudhatok  magamról, amennyit az elmém jelenlegi állapotában ki
    tud bogozni. És az elmém jelenlegi állapota nem túl jó.
    Sokáig  senki sem szólt. Ford Zaphodra bámult, és szívét eltöltötte az
    aggodalom.
    - Figyelj, öreg barátom, ha azt akarod, hogy...-kezdte Ford.
    -  Nem,  várj  egy kicsit... elárulok valamit -mondta Zaphod.- Sokszor
    kapkodok  összevissza.  Eszembe  jut  egy  ötlet,  és  hej,  miért ne,
    megcsinálom.  Eszembe  jut,  hogy  megválasztatom  magamat  a  Galaxis
    Elnökének,  és  úgy  is lesz. Jó, persze végiggondolom, hogyan lehet a
    legjobban  megcsinálni,  amit akarok, de mindig bevág. Olyan, mintha a
    Galakticredit  hitelkártyádat  mindig elfogadnák, holott sose küldöd a
    csekkeket.    És    ha   elgondolkodom...miért   is   akarok   valamit
    megcsinálni...  meg  hogy  is  jöttem  rá  a  megoldásra...akkor egyre
    erősebb  bennem  a  vágy,  hogy  ne törjem a fejem ezen. Mint most is.
    Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy egyáltalán beszélek róla.
    Zaphod elhallgatott. Csönd volt. Aztán összeráncolta a szemöldökét, és
    folytatta:
    -  A  múlt  éjszaka  is emiatt aggódtam. Azon, hogy az agyam egy része
    nyilván nem működik megfelelően. Olyan az egész, mintha tudtomon kívül
    valaki  más  használná  az  agyamat,  hogy  jó ötletei legyenek. Ebből
    következik  az  a  lehetőség,  hogy valaki elzárja előlem az agyam egy
    részét,  hogy  ne  tudjam  használni. Törtem a fejem, tudnám-e mindezt
    ellenőrizni.  Lementem  a  hajó  orvosi fülkéjébe, és rákapcsoltam egy
    tesztelő  programra,  amit  a  Galaktikus  Kormány orvosi tisztviselői
    megcsináltattak,  mielőtt  elnökjelölésemet  hivatalosan  jóváhagyták.
    Semmi  eredmény. Legalábbis semmi váratlan. A tesztek kimutatták, hogy
    okos   vagyok,  nagy  képzelőerővel  rendelkezem,  felelőtlen  vagyok,
    megbízhatatlan,  feltunősködő,  egyszóval  semmi, amit ne tudtam volna
    eddig  is.  És  semmi  rendellenesség.  Úgyhogy nekiláttam, és további
    teszteket   ötöltem   ki,   teljesen   véletlenszerűen.  Semmi.  Aztán
    megpróbáltam,  hogy  az  egyik  fejemről kapott eredményeket a másikra
    illesszem.   Még  mindig  semmi.  Aztán  kapkodni  kezdtem,  mert  úgy
    gondoltam,  hogy az egész csupán paranoiás roham, és feladtam. Mielőtt
    elcsomagoltam  volna,  megnéztem  az  egymásra illesztett felvételeket
    zöld szűrőn át. Emlékszel rá gyerekkoromban is mindig babonás voltam a
    zöld  színnel  kapcsolatban,  ugye?  Merthogy  kereskedelmi  felderítő
    naszádokon szerettem volna pilóta lenni.
    Ford bólintott.
    - És ott volt -folytatta Zaphod.- Világosan, mint a nap. Egy-egy egész
    szekció   mindkét   agyam   közepén,  melyek  csak  önmagukkal  álltak
    kapcsolatban.  Valami  gazfickó  kiégette  az  összes  szinapszist, és
    elektronikusan körbenyeste azt a két jókora darab szürkeállományt.
    Ford megrendülten bámulta. Trillian elfehéredett.
    - Valaki ezt tette veled? - suttogta Ford.
    - Igen.
    - Ki volt az? És miért?
    -  Hogy  miért? Csak találgatni tudok. De azt tudom, hogy ki volt az a
    gazember.
    - Tudod? Honnan?
    -   Mert   beleégette  a  monogramját  az  elroncsolt  szinapszisokba.
    Otthagyta nekem, hadd lássam.
    Ford elszörnyedve meredt rá; érezte, hogy lúdbőrözik az egész teste.
    - Monogram? Az agyadba égetve?
    - Igen.
    - Miféle monogram, az ég szerelmére?!
    Zaphod csöndben nézte egy darabig. Aztán elfordult.
    - Z.B. - mondta halkan.
    E  pillanatban  becsapódott  mögöttük  az  acélajtó,  és  gáz ömlött a
    kamrába.
    - Majd, később elmondom - fuldoklott Zaphod.
    Mindhárman elájultak.