30. fejezet


    -  Hát  így  állunk  -mondta  Szlartibartfaszt,  miközben  erőtlen  és
    jelképes   próbálkozásokat   tett   a   műteremben  uralkodó  észbontó
    rendetlenség   mérséklésének   irányában.  Az  egyik  rakás  tetejéről
    felkapott  egy  papírlapot,  de  sehova  se  tudta  letenni,  így  hát
    visszatette   az  eredeti  kupac  tetejére,  amitől  a  kupac  azonnal
    ledőlt.
    -  Bölcs  Elme  megtervezte a Földet, mi megépítettük, ti meg laktatok
    rajta.
    -  És  a  Vogonok  öt perccel a program befejezése előtt szétrombolták
    -fűzte hozzá Arthur, nem minden keserűség nélkül.
    -  Igen -mondta az öregember, reményvesztett pillantását végighordozva
    a műtermen.
    - Tízmillió év tervezés és munka - sutty, füstbe ment! Tízmillió év...
    fel tudod egyáltalán fogni ezt a hatalmas időt, földlakó? Tízmillió év
    alatt  egyetlen  közönséges  kukacból  ötször is kifejlődhet egy egész
    galaktikus    civilizáció!   Kész.   -Elgondolkodott.-   Nesze   neked
    bürokrácia! -tette hozzá.
    -  Tudja  -Arthur  elmélázott- azért ez sok mindent megmagyaráz. Nekem
    például egész életemben volt egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem,
    hogy  történik  valami a világban, valami nagy, sőt baljós, csak éppen
    senki se hajlandó megmondani, hogy mi.
    -   Nem   -mondta   az   öregember-,  ez  csak  a  normális  paranoia.
    Mindnyájunknak van a világegyetemben.
    - Igen? Hát ha tényleg mindenkinek van -elmélkedett Arthur-akkor talán
    lehet is benne valami! Talán valahol az ismert világegyetemen túl. . .
    -  Talán.  Kit  izgat?  -mondta  Szlartibartfaszt,  még mielőtt Arthur
    felajzotta  volna  magát.-  Lehet,  hogy  öreg  vagyok  már  és fáradt
    -folytatta-, de mindig úgy véltem, képtelenül kicsiny az esélye annak,
    hogy  megtudjuk,  mi  történik  valójában. Nem tehetünk egyebet tehát,
    mint  fütyülünk  az  egészre,  és  igyekszünk  elfoglalni magunkat. Én
    például  partvonalakat tervezek. Díjat is kaptam Norvégiáért. Beletúrt
    az  egyik  hulladékhalomba, átlátszó műanyaggal borított dobozt húzott
    elő, rajta a nevével, benne Norvégia modelljével.
    -  Mi  értelme  ennek?  -mondta.-  Szerintem  semmi.  Egész  életemben
    fjordokat csináltam. Akkoriban jöttek divatba, erre nagydíjat kaptam.
    Egy  darabig  ide-oda  forgatta  a  díját,  aztán  hanyag  mozdulattal
    félrelökte. Arra azért ügyelt, hogy puhára essen.
    -  Ezen  a  pót-Földön,  amit most építünk, Afrikát bízták rám, én meg
    persze  újra  fjordokkal fogom megcsinálni, mert történetesen kedvelem
    őket,  s  mert  elég  ódivatú vagyok ahhoz, hogy úgy véljem, a fjordok
    kellemesen  barokk  jelleget  adnak  a  kontinenseknek.  Ezek  meg azt
    mondják,  a fjord nem elég egyenlítői. -Örömtelen nevetést hallatott.-
    Egyenlítői!   Mit  számít  az?  A  tudománynak  persze  számos  csodás
    eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az
    igazságot.
    - És legalább boldog?
    - Nem. Itt omlik össze az egész elmélet.
    - Kár -mondta Arthur együttérzően.- Pedig amúgy egész jó életstílusnak
    tűnt.
    Fehér fény villant fel a falon.
    -   Gyerünk  -mondta  Szlartibartfaszt.-  Az  egerek  hívatnak  téged.
    Bolygónkra  érkezésed meglehetős izgalmat okozott. Ahogy hallom, máris
    úgy    ünneplik,    mint    a   világegyetem   történetének   harmadik
    legvalószínűtlenebb eseményét.
    - Mi volt az első kettő?
    -  Ó,  csak sima egybeesés valószínuleg -vetette oda Szlartibartfaszt.
    Ajtót nyitott, s várakozóan nézett Arthurra.
    Arthur   még   egyszer   körülpillantott,  aztán  futólag  önmagát  is
    megvizsgálta.  Rendetlen,  átizzadt  ruhájában  csütörtök reggel még a
    sárban feküdt.
    - Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal -morogta magában.
    - Tessék? -kérdezte az öregember szelíden.
    - Ó, semmi -mondta Arthur.- Csak vicceltem.


    31. fejezet


    Természetesen  köztudott, hogy a fecsegés öl, mégis olykor lebecsüljük
    ezt  a  veszélyt.  Így például amint kimondta Arthur, hogy "Én is nagy
    gondban  vagyok  az  életstílusommal", szív alakú hézag nyílt a téridő
    folytonos  szerkezetében,  és a szavak messze-messze visszarepültek az
    időben.  Csaknem  végtelen  távolságot  szeltek  át  a térben, míg egy
    távoli  galaxishoz  értek,  ahol  különös és harcias lények rettenetes
    interstelláris  háború küszöbén álltak. Utoljára ült tárgyalóasztalhoz
    a  két  ellenséges  vezér.  Halálos csend ereszkedett közéjük, amint a
    VIhurgok    parancsnoka,    fekete,    gyémántokkal    kivert    harci
    rövidnadrágjában,   rezzenéstelenül  a  vele  szemben  guggoló,  zöld,
    édeskés  gőzfelhőbe  burkolózó  GaGugvuntt  vezérre meredt. Mivel háta
    mögött  a  csillogó űrcirkálók milliói alig várták, hogy szórhassák az
    elektromos  halált,  felszólította  az alávaló teremtményt, hogy vonja
    vissza,  amit  az  az  anyjáról  mondott.  A  lény  rezgett émelyítően
    forrongó gőzében. E pillanatban suhantak át a konferenciatermen Arthur
    szavai:  "Én  is  nagy  gondban  vagyok  az életstílusommal." Sajnos a
    mondat   a  VIhurgok  nyelvén  az  elképzelhető  legszörnyűbb  sértést
    jelentette,  melyre kizárólag egy több száz évig tartó háború nyújthat
    elégtételt. Idővel persze, miután a pár évezrednyi háború megtizedelte
    a  galaxisukat, a harcban álló felek rájöttek, hogy szörnyű félreértés
    áldozatai. A két szemben álló hadiflotta egykettőre napirendre tért az
    egyéb  nézeteltérések  felett,  hogy  nyugodtan  megindíthassák  közös
    támadásukat  a  mi  Galaxisunk  ellen, melyet időközben egyértelműen a
    sértő  megjegyzés  forrásaként azonosítottak. További hosszú évezredek
    teltek  el,  míg  a  félelmetes  harci  hajók  -  átszelvén a kozmikus
    ürességet  -  süvöltve  rázúdultak az első, elibük kerülő bolygóra. Ez
    történetesen  a Föld volt, ahol a méretarányok számításában elkövetett
    szarvashiba  következtében  az egyesült csatahajóflottát felnyalta egy
    arra  járó  kiskutya.  Akik az ok és okozat szövevényes kölcsönhatását
    tanulmányozzák  a világegyetemben azt állítják, hogy minduntalan ilyen
    dolgok  történnek  velünk,  de nem tehetünk ellenük semmit. - Ilyen az
    élet -mondják.

    Rövid  légikocsikázás  után Arthur és az öreg magratheánus egy ajtóhoz
    értek.   Otthagyták  a  kocsit,  és  bementek  a  váróterembe,  melyet
    üvegtetejű  asztalokkal  és  átlátszó  dobozokban elhelyezett díjakkal
    zsúfoltak  tele.  A  szoba  túloldalán egy ajtó fölött csaknem azonnal
    fény villant, mire beléptek.
    - Arthur, biztonságban vagy! -kiáltotta egy hang.
    - Igen? -mondta meglepetten Arthur.- Remek.
    A  gyér  világítás  miatt eltartott egy ideig, amíg észrevette Fordot,
    Trilliant  és  Zaphodot. Egzotikus fogásokkal, különleges édességekkel
    és bizarr gyümölcsökkel pompásan megterített kerek asztal körül ültek.
    Tömték a fejüket...
    - Mi történt veletek? -tudakolta Arthur.
    -  Az van -mondta Zaphod, és egész cubák grillezett izomnak esett neki
    -hogy   ezek   a   mi   kedves  vendéglátóink  elgázosítottak  minket,
    szétcsaptak   kissé   az   agyunkban,   meg   általában  eléggé  furán
    viselkedtek,  úgyhogy  most  kárpótlásul  meghívtak  erre  a finom kis
    ebédre.  Nesze  -mondta,  és ördögien bűzlő húsdarabot halászott ki az
    egyik  tálból- kóstold meg ezt a vegai orrszarvú-kotlettet. Isteni, ha
    történetesen szereted.
    - Vendéglátók? Miféle vendéglátók? Nem látok semmiféle...
    Apró hangocska szólalt meg:
    - Isten hozott, földi lény! Tarts velünk.
    Arthur körbepillantott, és döbbenten felkiáltott:
    - Fuj! Egerek az asztalon!
    Kínos  csend támadt. Mindenki rosszallóan nézett Arthurra, aki viszont
    két  fehér  egérre  meredt.  Az  állatkák konyakos pohárra emlékeztető
    üvegedényben üldögéltek az asztalon. Aztán Arthur is észbe kapott.
    - Ó, sajnálom, nem voltam egészen felkészülve...
    - Hadd mutassalak be -mondta Trillian:- Arthur, ő Benji egér.
    -  Helló! -intett az egyik egér. Az üvegpohár belső oldalán valamilyen
    érzékeny  kapcsolótábla lehetett, mert ahogy Benji egér végigsimította
    a bajszával, a pohár előreszökkent egy kicsit.
    - Ő pedig Frankie egér.
    - Örvendek a szerencsének! -A másik egér is előreszökkent.
    Arthur a száját tátotta.
    - De nem...
    -  De  igen  -mondta  Trillian.-  Ők  azok az egerek, akiket a Földről
    hoztam magammal.
    Egyenest  Arthur  szemébe nézett, s mintha icipicit lemondóan megvonta
    volna a vállát.
    - Közelebb adnád a reszelt arktureánus Megaszamár-húst? -kérdezte.
    Szlartibartfaszt udvariasan köhécselt.
    - Ööö... bocsánat.
    -  Jól  van,  Szlartibartfaszt,  köszönjük  -szólt Benji egér élesen.-
    Leléphetsz.
    - Ó... ööö... hogyne -mondta az öregember némileg meglepve.- Hát akkor
    megyek, és folytatom a fjordokat.
    -  Nos, ami azt illeti, már nem lesz szükség rá -mondta Frankie egér.-
    Nagyon  úgy  néz  ki,  hogy  nem  is  kell  az  az új Föld. -Rózsaszín
    szemecskéit forgatta.- Elvégre találtunk egy bennszülöttet, aki néhány
    másodperccel a katasztrófa előtt még a Földön volt.
    -   Micsoda?!   -kiáltott  fel  rémülten  Szlartibartfaszt.-  Ezt  nem
    mondhatjátok  komolyan!  Ezer gleccserem várja, hogy végiggördülhessen
    Afrikán!
    -   Akkor  síelj  rajtuk  egyet,  mielőtt  szétszeded  őket-tanácsolta
    fagyosan Frankie egér.
    -   Síelni!   -kiáltott   az  öregember.-  Azok  a  gleccserek  valódi
    műalkotások!    Elegánsan    megfaragott   szegélyvonalak, égre   törő
    jégcsúcsok,  fenségesen  mély  szakadékok!  A  legmagasabb  művészeten
    síelni... micsoda szentségtörő ötlet!
    -  Köszönjük,  Szlartibartfaszt -mondta Benji egér határozottan.- Majd
    szólítunk, ha kellesz.
    -  Igen, uram -felelte az öregember hidegen.- Nagyon köszönöm a díjat,
    ég  áldjon,  földlakó!  -fordult  Arthurhoz.-  Remélem, összejön az az
    életstílus.
    A  társaság  többi  tagjától  kurta bólintással búcsúzott, majd sarkon
    fordult, és szomorúan elhagyta a szobát.
    Arthur utána bámult. Nem tudta, mit is mondhatna.
    - Most pedig -szólt Benji egér- munkára!
    Ford és Zaphod koccintottak.
    - A munkára! -kiáltották.
    - Tessék? -mondta Benji egér.
    Ford körülnézett.
    - Bocsánat, azt hittem, pohárköszöntő jön.
    Az  egerek  türelmetlenül futkostak fel-alá üveg szállítójárműveikben.
    Aztán összeszedték magukat, és Benji előrébb hajtatott, hogy Arthurhoz
    szólhasson.
    -  Nos,  földi lény, helyzet a következő. Amint te is tudod, az utóbbi
    tízmillió  évben többé-kevésbé mi irányítottuk a bolygótokat, avégett,
    hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen dolgot, a Végső Kérdést.
    - Miért? -kérdezte Arthur élesen.
    -  Neem... erre már mi is gondoltunk -vágott közbe Frankie egér- nincs
    összhangban a válasszal. Miért? - ez így nem jó.
    - Negyvenkettő. Beláthatod, hogy nem stimmel.
    - Nem -mondta Arthur.- Úgy értem, miért csináltátok?
    -  Nos,  hogy  egészen  őszinte  legyek;  talán  csak megszokásból. És
    tulajdonképpen  ez  a  lényeg.  Már tele van a hócipőnk az egésszel, s
    hogy azok miatt a nyüves Vogonok miatt elölről kezdjük az egészet, hát
    a puszta lehetőségtől is kijön a sikongató lábrázás. Tiszta szerencse,
    hogy  Benji  meg  én  befejeztük  a  saját  feladatunkat,  és idejében
    elhagytuk  a  bolygót  egy  kis szabadságra, s hogy azóta szerencsésen
    visszamanipuláltuk  az  utunkat Magratheára a barátaid révén. -felelte
    Frankie.
    - Ó, értem már.
    -  Magrathea  az  összekötő  kapu  a  saját dimenziónkhoz -szólt közbe
    Benji.
    -  Ahonnan  -folytatta  a  rágcsálótárs- meglehetősen zsíros ajánlatot
    kaptunk  arra,  hogy  szerződjünk  el  pletykarovatához  és társalgási
    sorozatához.
    - Én is elfogadnám. Hát te, Ford? -kérdezte Zaphod.
    - De mennyire! Repülnék érte, mint a puskagolyó.
    Arthur rájuk pillantott, s azon tűnődött hova akarnak kilyukadni.
    - Ehhez azonban eredményre van szükségünk, ugye? -mondta Frankie.- Úgy
    értem,  elvileg  még  mindig  szükségünk  van  a Végső Kérdésre, ilyen
    vagy olyan formában.
    Zaphod Arthurhoz hajolt.
    -  Tudod  -mondta-  ha  csak  üldögélnek  ott  a  stúdióban,  és lazán
    megjegyzik,  hogy  megkapták  a  Választ  az Életre, a Mindenségre Meg
    Minden,  aztán  viszont  be kell ismerniük, hogy Negyvenkettő, akkor a
    műsor elég kurta lesz. Nem lenne eldolgozva a poén.
    - Valami jól hangzó szöveg kellene nekünk -sóhajtotta Benji.
    -  Jól  hangzó  szöveg? -tört ki Arthur.- Jól hangzó Végső Kérdés? Két
    egértől?
    Az egerek hátán felborzolódott a szőr.
    -  A  fészkes  fotonba  -cincogta Frankie.- Éljen az idealizmus meg az
    alapkutatás   méltósága  meg  az  igazság  keresése  is  az  ő  összes
    formájában,  mégis  eljön  a  pillanat,  amikor  megsejtjük,  hogy  ha
    egyáltalán  létezik  valódi  igazság, akkor az az, hogy a világegyetem
    teljes  multidimenziós végtelenségét nyilván egy csűrhe mániákus őrült
    igazgatja.  Ha  pedig  választhatok,  hogy  eltöltök-e újabb tízmillió
    évet  azzal,  hogy felfedezem ezt, vagy pedig egyszerűen felmarkolom a
    pénzt, és futás, hát akkor részemről inkább a testmozgás.
    - De hát... -Arthur legyintett.
    -   Hej,   földlakó,   ide   süss!   -szólalt   meg  Zaphod.-  Annak a
    computermátrixnak  az  utolsó generációs terméke vagy, igaz, és ott is
    voltál egészen addig, amíg a bolygód meg nem kapta a magáét, nemde?
    - Ööö...
    -  Az  agyad  tehát  a computerprogram utolsó előtti konfigurációjának
    szerves  része  -magyarázta Ford is. Úgy vélte, hogy ez igazán magától
    értetődő.
    - Világos? -sürgette Zaphod.
    -  Háát... -mondta bizonytalanul Arthur. Még soha életében nem érezte,
    hogy bárminek is a szerves része volna. Ez mindig is zavarta.
    -  Más  szavakkal  -mondta  Benji,  és  különleges hajtányát egyenesen
    Arthurhoz kormányozta- komoly az esélye annak, hogy a kérdés kódját az
    agyad kódja tartalmazza, úgyhogy meg akarjuk vásárolni tőled.
    - Mit, a kérdést? -tudakolta Arthur.
    -Igen -felelte Ford és Trillian egyszerre.
    - Tenger sok pénzért -tódította Zaphod.
    - Nem, nem -mondta Frankie egér-, nekünk az agy kell.
    - Micsoda!
    - Kinek hiányozna? -érdeklődött Benji.
    -  Mintha  azt  mondtátok  volna,  hogy  csak  leolvassátok  az agyát.
    Műszerrel. -Ford is megneheztelt.
    - Hát persze. Csak előbb ki kell vennünk. Előkészíteni.
    - Beáztatni -fűzte hozzá Benji.
    - Felkockázni.
    -  Köszönöm!  -kiabált Arthur. Feldöntötte székét, és rémülten hátrált
    az asztaltól.
    -  Hiszen  bármikor  pótolhatnánk  -nyugtatgatta  Benji-,  ha  már úgy
    odavagy érte.
    -  Hát  persze.  Kapsz  egy  elektronikus  agyat -biztatta Frankie.- A
    legegyszerűbb kis modell is megtenné.
    - A legegyszerűbb kis modell? -siránkozott Arthur.
    - Hát persze. -Zaphod arcán ördögi vigyor jelent meg.- Mást se kellene
    beprogramozni,  csak  azt,  hogy  "Micsoda" meg "Nem értem" meg "Hol a
    teám?" észre se vennénk, hogy nem igazi agy.
    - Micsoda?! -kiáltotta Arthur, és még messzebb hátrált.
    - Na ugye, mit mondtam! -Zaphod felüvöltött fájdalmában, mert Trillian
    belerúgott az asztal alatt.
    - Én észrevenném -bizonygatta Arthur.
    -  Dehogy  vennéd  észre  -legyintett  Frankie  egér-  a programod sem
    engedné.
    Ford az ajtóhoz lépdelt.
    -  Nézzétek,  rágcsálóim  -mondta-  sajnálom,  de szerintem nem kötünk
    boltot.
    - Márpedig jobb, ha kötünk.

    Az egérkórus cincogásából hirtelen minden kedvesség elpárolgott. A két
    üvegjármű  apró,  sikongató  csikordulással felröppent, s a levegőn át
    Arthur  felé  lendült,  aki  botladozva  hátrált,  mígnem beszorult az
    egyik   sarokba.   Tehetetlenségében   behunyta   a  szemét.  Trillian
    kétségbeesetten megragadta a karját, hogy az ajtó felé cibálja, Zaphod
    és  Ford közben a kilincset rángatták. Arthur azonban holt teher volt,
    mintha  csak  hipnotizálta  volna  a  levegőből  lecsapó kis rágcsálók
    látványa.  Trillian  sikoltozva sürgette, de Arthur csak tátogott. Még
    egy  rántás.  Ford és Zaphod kinyitotta az ajtót. Odakint meglehetősen
    csúf  fickók  kis  csoportja  várakozott,  föltehetőleg  ők lehettek a
    nehézfiúk  Magratheán.  Maguk is visszataszítóak voltak, és a kezükben
    tartott   orvosi   felszerelés  sem  tette  őket  vonzóbbá.  Támadásba
    lendültek.  A  következő  pillanatban  tehát Arthurnak lyukat vágnak a
    fejébe,  Trillian  képtelen  segíteni  neki,  Fordot és Zaphodot pedig
    mindjárt  lerohanja  néhány  orgyilkos,  akik  nemcsak súlycsoportban,
    hanem   fegyverzetben   is   felülmúlják   őket.   Mindent  egybevetve
    hallatlan   szerencse,  hogy  ebben  a  pillanatban  a  bolygó  összes
    riasztóberendezése fülsiketítő csörömpölésbe kezdett.


    32. fejezet


    -  Veszélyhelyzet!  Riadó!  -harsogták a harsonák egész Magratheán.- A
    bolygón   ellenséges   űrhajó   landolt.  Fegyveres  behatolók  az  A8
    szektorban. Mindenki a védelmi álláspontokra!
    A   két   egér  bosszúsan  szaglászta  az  üvegjárművek  szétszóródott
    cserepeit.
    -  A fene aki megette! -morogta Frankie egér.- Ekkora felhajtást vacak
    két  font  földi  agy miatt! -Körbe-körbe futkosott, rózsaszínű szemei
    villogtak, szép fehér bundáján szikrázva meredt fel a szőr.
    -  Csak  egyet  tehetünk  -mondta  Benji lekuporodva, és elgondolkozva
    simogatta a bajszát:- Próbáljunk meg hamisítani egy kérdést. Találjunk
    ki valamit, ami elfogadhatóan hangzik.
    - Rázós -mondta Frankie. Eltünődött.- Figyelj! Ha feldobjuk, sárga, ha
    leesik, veszélyes. Mi az?
    Benji elgondolkodott.
    - Nem jó -mondta.- Nem illik a válaszhoz.
    Hallgatásba merültek.
    - Na jó -szólalt meg Benji.- Mennyi hatszor hét?
    -  Ez  se  jó. Nagyon szájbarágós -mondta Frankie.- Nem tartaná fenn a
    csőcselék érdeklődését.
    Megint törték a fejüket.
    Most Frankie-n volt a sor.
    -  Van egy ötletem. Hány fülünk kell legyen, hogy halljuk, ha bömbölve
    zúg  a  nép?
    (Bob  Dylan  híres  dalversének  részlete.  Tardos  Péter  fordítása-A
    fordító)
    -  Ó!  -mondta  Benji.-  aha,  ez ígéretesen hangzik. -Próbálgatta egy
    kicsit    a    mondatot.-   Igen   -mondta-   ez   kitűnő.   Rendkívül
    jelentőségteljesnek  tűnik,  anélkül  hogy  leragadna  holmi  értelmes
    jelentésnél.   Hány   fülünk   kell   legyen,   hogy   halljuk?  Éppen
    negyvenkettő.  Kitűnő,  kitűnő! Jól kibabrálunk velük. Aranycsillagom,
    megcsináltuk a szerencsénket!
    Gyors  diadaltáncot  lejtettek  izgalmukban. Mellettük a földön néhány
    meglehetősen csúf fickó hevert, akiket súlyos tervezési díjakkal fejbe
    csapdostak.


    33. fejezet


    Fél mérfölddel távolabb négy alak dübörgött végig egy folyosón, kiutat
    keresve.    Tágas,    szellős    computerterembe    érkeztek.    Vadul
    körbepillantottak.
    - Szerinted merre, Zaphod? -kérdezte Ford.
    -  Első  megközelítésre aszondom, erre -azzal Zaphod végigrohant a fal
    és  egy  computertömb  között.  Ahogy  a többiek utána eredtek, Zaphod
    megtorpant,  mert  az  orra  előtt  becsapódó Durr-o-Dum energiatöltet
    megolvasztotta kissé a falat.
    Felüvöltött egy kézi hangosbeszélő:
    - Oké, Beeblebrox, ne moccanj! Be vagy kerítve!
    -  Zsaruk!  -szisszent  fel Zaphod, és leguggolva megpördült.- Van még
    kedved tippelni, Ford?
    - Oké, erre -mondta Ford.
    Mind  a  négyen  végigvágtattak  két  computersor  közt  a folyosón. A
    folyosó  végén  állig  felfegyverzett  figura  jelent  meg  űrruhában,
    kezében rossz külsejű Durr-o-Dum puskával.
    - Nem akarunk lelőni, Beeblebrox! -kiáltotta.
    -   Részemről   rendben!  -kiáltotta  Zaphod,  és  fejest  ugrott  két
    adatfeldolgozó egység közé. A többiek utána faroltak.
    - Ketten vannak -mondta Trillian.- Sarokba szorítottak.
    Ferdén bepréselődtek egy adatbank és a fal közé. Lélegzet-visszafojtva
    vártak  A levegőt hirtelen felrobbantották az energiatöltetek, ahogy a
    két zsaru egyszerre nyitott tüzet.
    - Hé, ezek lőnek ránk! -duzzogta Arthur, és gombóccá gömbölyödött.
    - Mintha azt mondták volna, hogy nem akarnak lőni ránk...
    -  Én  is  úgy  hallottam -jegyezte meg Ford. Egy veszélyes pillanatra
    Zaphod kidugta a fejét.
    - Hé! Mintha azt mondtátok volna, hogy nem akartok lőni ránk!
    Vártak. Kisvártatva megszólalt egy hang:
    - Nehéz zsarunak lenni.
    - Mit mondott? -kérdezte Ford döbbenten.
    - Azt mondta, hogy nehéz zsarunak lenni.
    - Ez mégiscsak az ő problémája, nem?
    - Szerintem is.
    Ford kikiabált:
    - Hej, ide figyeljetek! Éppen elég baj az nekünk, hogy itt lövöldöztök
    ránk,  úgyhogy  azt  hiszem,  könnyebb  volna,  ha  legalább  a  saját
    problémáitokkal békén hagynátok!
    Újabb szünet, aztán megszólalt a hangosbeszélő:
    -  Na,  ide  figyelj,  te  fickó! Csak azt ne hidd, hogy holmi ostoba,
    szűkagyú,  durrogtató  idiótákkal  van  dolgod,  akiknek  az  alacsony
    homlokukba  lóg a hajuk, kicsi disznószemük van, és nem tudják, mi fán
    terem a társalgás! Mi igenis két intelligens, figyelmes fickó vagyunk,
    és  biztos  kedvelnétek  bennünket,  ha  barátilag találkoznánk! Eszem
    ágában  sincs, hogy mindenfelé csak lelődözzem az embereket, aztán meg
    ezzel  kérkedjek  az  űrcsavargók tetves csehóiban, mint egypár zsaru,
    akit  ismerek!  Én  lelődözöm mindenfelé az embereket, de utána órákon
    át siránkozom róla a barátnőmnek!
    -  Én meg regényeket írok -sopánkodott a másik zsaru is.- Eddig egy se
    jelent  meg,  úgyhogy  ne  is  csodálkozzatok,  ha  iszonyúan pocsék a
    kedvem!
    Ford szemei kigúvadtak.
    - Miféle zsaruk ezek? -kérdezte:
    - Nemtom -felelte Zaphod:- Asszem, jobban bírtam őket, amikor lőttek.
    -  Szóval kijöttök onnan szép nyugodtan -kiáltott az egyik zsaru- vagy
    inkább füstöljünk ki benneteket?!
    -Ti melyiket választanátok? -kiabált vissza Ford.
    A  következő  ezredmásodpercben  a  levegő  kezdett  porhanyósra sülni
    körülöttük, ahogy az egyik Durr-o-Dum töltet a másik után csapódott be
    a   fedezékül   szolgáló   számítógépkonzolba.   A   tüzijáték  hosszú
    másodperceken  át  elviselhetetlen  intenzitással folytatódott. Amikor
    abbamaradt,  és  a  visszhangok is elhaltak, néhány másodpercig szinte
    teljes volt a csönd.
    - Ott vagytok még?! -kiáltott az egyik zsaru.
    - Igen! -kiabálták vissza.
    - Egyáltalán nem élveztük a dolgot! -ordította a másik zsaru.
    - Vettük észre -méltatlankodott Ford.
    - Most pedig ide figyelj, Beeblebrox, és ajánlom, hogy jól figyelj! .
    - Miért?! -kiáltott vissza Zaphod.
    -  Azért  -harsogott  a  zsaru-  mert  amit  most  mondok,  az  nagyon
    intelligens  lesz, egész érdekes és kifejezetten humánus! Szóval: vagy
    mindannyian  megadjátok  magatokat,  hogy  összeverhessünk titeket egy
    kicsit,  bár  természetesen nem nagyon, mert határozottan ellenezzük a
    fölösleges  erőszakot,  vagy  pedig felrobbantjuk ezt az egész bolygót
    meg esetleg még egyet-kettőt, amiket kiszúrtunk magunknak idejövet.
    - De hisz ez őrület! -háborgott Trillian.- Csak nem tennétek ilyet!
    -  De  még  mennyire,  hogy  megtennénk!  -rikoltotta  a zsaru.- Ugye,
    megtennénk? -kérdezte a társát.
    -  Hát  persze.  Nem  is  tehetnénk mást! -ordította helybenhagyólag a
    másik.
    - De miért? -tudakolta Trillian.
    -  Mert  vannak  dolgok,  amiket  akkor is meg kell tenni. Ha az ember
    felvilágosult,  liberális zsaru, aki mindent tud az érzékenységről meg
    minden.
    - Tudja fene, én valahogy nem hiszek ezeknek -morogta Ford.
    Az egyik rendőr átkiabált a másiknak:
    - Lőjük még egy darabig őket?!
    - Hogyne, miért ne?

    Újra  megindult  az  elektromos  zárótűz.  A  hő és a zaj fantasztikus
    szintre nőtt. A számítógép pultja lassan széthullott. Az eleje csaknem
    teljesen  megolvadt,  a  fémolvadék  vaskos patakokban kacskaringózott
    hátrafelé, ahol a menekülők lapultak. Összegömbölyödve várták a véget.
    Folytatódott.   Ford   átpislogott  az  égő  computer  fölött  kavargó
    füstfelhőn.  Kióvakodott  a  nyílt  térségbe.  Még  mindig nem történt
    semmi.  Fordtól  húsz  méterre  a  füstben  felsejlett  az egyik zsaru
    űrruhás  alakja.  Úgy  hevert  a  padlón, mint egy rongycsomó. A másik
    zsaru  az  ellenkező irányban feküdt. Senki más nem látszott. Ford ezt
    módfelett  különösnek  vélte. Lassan, félénken megindult az első zsaru
    felé.  Odaért.  A zsaru továbbra is bizalomgerjesztő mozdulatlanságban
    feküdt:  Akkor  is  bizalomgerjesztően mozdulatlan maradt, amikor Ford
    rátette  a  lábát a Durr-o-Dum puskára, mely a zsaru elernyedt kezében
    lógott.  Ford  lehajolt,  és  felkapta  a  fegyvert.  A  zsaru ezt sem
    kifogásolta.  Szemlátomást halott volt. A tetemet szemrevételezve Ford
    megállapította,   hogy   a  zsaru  a  Blagulon  Kappa  metánt  lélegző
    életformájának  képviselője,  akinek  Magrathea vékony, oxigéntartalmú
    légkörében  űrruhára van szüksége az életben maradáshoz. Hátizsákjában
    az  életfenntartó rendszer miniatűr computere, úgy látszik, váratlanul
    felrobbant.   Ford   hökkenten   topogott   ide-oda.   Ezeket  a  mini
    űrruhacomputereket   általában   a   fedélzeti  számítógép  működteti,
    melyekkel  közvetlen Szub-Éta kapcsolatban állnak. Az ilyen rendszerek
    minden helyzetben hibátlanul működnek, kivéve a visszacsatolás totális
    gátoltságát,  ez  viszont  gyakorlatilag  nem fordul elő. Ford a másik
    zsaruhoz  rohant. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan dolog történt vele is,
    feltehetőleg   ugyanakkor.   Odahívta  a  többieket  is,  akik  éppúgy
    megdöbbentek, mint Ford, de nem óhajtották behatóbban tanulmányozni az
    esetet.

    - Húzzunk kifelé ebből a lyukból -mondta Zaphod.- Még ha itt is van az
    a valami, amit állítólag keresek, akkor sem vagyok rá kíváncsi.
    Felragadta   a   másik   Durr-o-Dum   puskát,  szétlőtt  egy  teljesen
    ártalmatlan   könyvelőgépet,   és  kirohant  a  folyosóra,  nyomában a
    többiekkel.  Hajszál  híján  szétlőtte  a  légikocsit  is, mely néhány
    méterrel  odébb  várt  rájuk.  A  kocsi  üres volt, de Arthur ráismert
    Szlartibartfaszt  járművére.  Szlartibartfaszt  üzenetet  is hagyott a
    szegényes  műszerfal egyik részére tűzve. A papírlapra rajzolt nyíl az
    egyik  gombra  mutatott.  Az  üzenet így szólt: Szerintem ezt a gombot
    kéne megnyomni.


    34. fejezet


    A  légikocsi  az  R17-et  meghaladó  sebességgel  keresztülröpítette a
    társaságot  az  acélalagutakon,  ki  a bolygó ellenszenves felszínére,
    melyet  az  újabb  hajnal  ködös  fénye  borított.  Rémes  szürke fény
    darvadozott  a  tájon.  Az  R a gyorsaság mértékegysége, az az ésszerű
    utazási  sebesség,  mely  az  egészség  és a szellemi jólét függvénye,
    mondjuk  legfeljebb  öt  perc  késéssel.  Nyilvánvaló  tehát, hogy R a
    körülményektől  függő,  rendkívül változékony érték, mivel az első két
    tényező nem csupán az abszolút értelemben vett sebességtől függ, hanem
    attól  is,  hogy  az  utas  tisztában  van  a  harmadik tényezővel. Az
    egyenletet  hallatlan  nyugalommal kell kezelni, különben az eredménye
    nagyfokú  feszültség,  fekély,  sőt halál lehet. Az R17 nem egyértelmű
    sebesség  ugyan, de nyilvánvalóan túl nagy. A légikocsi R17-tel és még
    gyorsabban  fúrta  át  magát  a levegőn, majd kitette utasait az Arany
    Szív   mellett.  Az  űrhajó  mereven  állt  a  fagyos  földön,  mint a
    fehérített  csont.  A  légikocsi  sietősen  visszafordult és elillant,
    amerről  jött,  saját  fontos  ügyeit intézendő. A menekülők borzongva
    nézték  a  hajót.  Egy  másik is állt mellette. A rendőrségi járőrhajó
    volt a Blagulon Kappáról, dudoros, cápa alakú jószág, palazöld oldalát
    változatos méretű és ridegségű fekete betűkkel kenték össze. A felirat
    arról  tájékoztatta  az  érdeklődőt,  hogy  honnan jött a hajó, melyik
    rendőrségi   körzethez   tartozik,  és  hová  kell  csatlakoztatni  az
    energiatápvezetéket.   Természetellenesen   sötétnek   és   csöndesnek
    látszott,  és  ezt  nem indokolhatta, hogy kétfőnyi személyzete holtan
    hever  egy füsttel teli kamrában, néhány mérföldre a felszín alatt. Ez
    is  a  megmagyarázhatatlan és meghatározhatatlan dolgok közé tartozik:
    de  néha megérezni, ha egy hajó tökéletesen halott. Ford is megérezte,
    és szerfölött rejtélyesnek találta. A látszat szerint a két rendőr meg
    a hajójuk spontán meghaltak. Ford tapasztalatai szerint a világegyetem
    egyszerűen nem igy működik. A többiek is érezték, hogy meghalt a hajó,
    ám ennél sokkal jobban érezték a maró hideget, és a kíváncsiság teljes
    hiányától   gyötörve   igyekeztek   vissza   az   Arany  Szívbe.  Ford
    hátramaradt,  hogy  szemrevételezze a Blagulon hajót. Útközben csaknem
    hasra  vágódott  a mozdulatlan acéltestben, mely arccal lefelé borulva
    hevert a porban.

    - Marvin! -kiáltotta.- Mit csinálsz itt?
    - Ne érezd kötelességednek, kérlek, hogy tudomást végy rólam -hangzott
    a fojtott válasz.
    - Mégis, hogy érzed magad, acélember? -kérdezte Ford.
    - Nagyon lehangoltan.
    - Miért, mi újság?
    - Nem tudom -mondta Marvin.- Nem olvasom a lapokat.
    -  Miért  fekszel  arccal  a  porban?  -Ford vacogva leguggolt a robot
    mellé.
    -  Mert  remek  módszer  arra,  hogy pocsékul érezzük magunkat -mondta
    Marvin.-  Ne is tegyél úgy, mintha beszélni akarnál velem, tudom, hogy
    gyűlölsz.
    - Dehogy.
    -  De  igen,  mindenki  gyűlöl  engem.  Hozzátartozik  a  világegyetem
    természetéhez.  Elég,  ha megszólalok, már gyűlölnek. Még a robotok is
    gyűlölnek.  Ha  volnál  olyan  kedves,  és  fütyülnél rám, azt hiszem,
    szépen odébbállnék.
    Azzal feltápászkodott, és duzzogva hátat fordított.
    -  Az  a  hajó  is gyűlölt engem -mondta leverten, és a járőrhajó felé
    bökött.
    - Az a hajó? -kérdezte Ford hirtelen izgalommal.
    - Te tudod, mi történt vele?
    - Gyűlölt engem, mert beszéltem hozzá.
    - Beszéltél hozzá?! -kiáltott fel Ford.- Hogyhogy beszéltél hozzá?
    - Egyszerű. Nagyon unatkoztam, és kedvetlen voltam, úgyhogy odamentem,
    és   csatlakoztattam   magam   a  külső  computerbemenetre.  Hosszasan
    beszéltem  a  computerhez,  és  elmagyaráztam  neki  a világegyetemről
    alkotott véleményemet -mondta Marvin.
    - Erre mi történt? -faggatta Ford.
    -  Öngyilkosságot  követett  el  -felelte Marvin,és visszacaplatott az
    Arany Szívhez.


    35. fejezet


    Aznap  éjjel,  miközben az Arany Szív azon fáradozott, hogy minél több
    fényévet  gyűjtsön  önmaga  és  a Lófej Köd közé, Zaphod a parancsnoki
    hídon   lebzselt   a  pálma  alatt,  és  bőkezűen  mért  Pángalaktikus
    Gégepukkasztó-dózisokkal  igyekezett formába pofozni az agyát. Ford és
    Trillian az egyik sarokban az életet s az ebből levezethető kérdéseket
    vitatták  meg, Arthur pedig ágyba bújt, hogy átlapozza Ford könyvét, a
    GALAXIS Útikalauzt. Úgy vélte, ha már a Galaxisban kell élnie, legfőbb
    ideje, hogy egyet-mást megtudjon felőle.
    Az alábbi tételre bukkant:

    "A jelek szerint valamennyi fontosabb Galaktikus Civilizáció Története
    három  különálló és jól megkülönböztethető szakaszon megy keresztül: a
    Túlélés,  a  Kíváncsiság  és  a  Kifinomultság  szakaszain, melyeket a
    Hogyan, Miért és a Hol fázisainak is neveznek.
    Az  első szakaszt például a következő kérdés jellemzi: Hogyan szerzünk
    ételt?
    A másodikat ez: Miért eszünk?
    A harmadikat ez: Hol vacsorázunk ma?"

    Nem jutott tovább az olvasásban, mert megcsörrent a fedélzeti telefon.
    - Hej, földlakó, te vagy az? Éhes vagy, kölök? -tudakolta Zaphod.
    - Ööö, hát igen, csipegetnék, azt hiszem -felelte Arthur.
    -  Oké,  bogaram,  kapaszkodj!  -mondta  Zaphod.-  Bekapunk valamit az
    Univerzum Pereme Étteremben.