30. fejezet - Hát így állunk -mondta Szlartibartfaszt, miközben erőtlen és jelképes próbálkozásokat tett a műteremben uralkodó észbontó rendetlenség mérséklésének irányában. Az egyik rakás tetejéről felkapott egy papírlapot, de sehova se tudta letenni, így hát visszatette az eredeti kupac tetejére, amitől a kupac azonnal ledőlt. - Bölcs Elme megtervezte a Földet, mi megépítettük, ti meg laktatok rajta. - És a Vogonok öt perccel a program befejezése előtt szétrombolták -fűzte hozzá Arthur, nem minden keserűség nélkül. - Igen -mondta az öregember, reményvesztett pillantását végighordozva a műtermen. - Tízmillió év tervezés és munka - sutty, füstbe ment! Tízmillió év... fel tudod egyáltalán fogni ezt a hatalmas időt, földlakó? Tízmillió év alatt egyetlen közönséges kukacból ötször is kifejlődhet egy egész galaktikus civilizáció! Kész. -Elgondolkodott.- Nesze neked bürokrácia! -tette hozzá. - Tudja -Arthur elmélázott- azért ez sok mindent megmagyaráz. Nekem például egész életemben volt egy különös, megmagyarázhatatlan érzésem, hogy történik valami a világban, valami nagy, sőt baljós, csak éppen senki se hajlandó megmondani, hogy mi. - Nem -mondta az öregember-, ez csak a normális paranoia. Mindnyájunknak van a világegyetemben. - Igen? Hát ha tényleg mindenkinek van -elmélkedett Arthur-akkor talán lehet is benne valami! Talán valahol az ismert világegyetemen túl. . . - Talán. Kit izgat? -mondta Szlartibartfaszt, még mielőtt Arthur felajzotta volna magát.- Lehet, hogy öreg vagyok már és fáradt -folytatta-, de mindig úgy véltem, képtelenül kicsiny az esélye annak, hogy megtudjuk, mi történik valójában. Nem tehetünk egyebet tehát, mint fütyülünk az egészre, és igyekszünk elfoglalni magunkat. Én például partvonalakat tervezek. Díjat is kaptam Norvégiáért. Beletúrt az egyik hulladékhalomba, átlátszó műanyaggal borított dobozt húzott elő, rajta a nevével, benne Norvégia modelljével. - Mi értelme ennek? -mondta.- Szerintem semmi. Egész életemben fjordokat csináltam. Akkoriban jöttek divatba, erre nagydíjat kaptam. Egy darabig ide-oda forgatta a díját, aztán hanyag mozdulattal félrelökte. Arra azért ügyelt, hogy puhára essen. - Ezen a pót-Földön, amit most építünk, Afrikát bízták rám, én meg persze újra fjordokkal fogom megcsinálni, mert történetesen kedvelem őket, s mert elég ódivatú vagyok ahhoz, hogy úgy véljem, a fjordok kellemesen barokk jelleget adnak a kontinenseknek. Ezek meg azt mondják, a fjord nem elég egyenlítői. -Örömtelen nevetést hallatott.- Egyenlítői! Mit számít az? A tudománynak persze számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az igazságot. - És legalább boldog? - Nem. Itt omlik össze az egész elmélet. - Kár -mondta Arthur együttérzően.- Pedig amúgy egész jó életstílusnak tűnt. Fehér fény villant fel a falon. - Gyerünk -mondta Szlartibartfaszt.- Az egerek hívatnak téged. Bolygónkra érkezésed meglehetős izgalmat okozott. Ahogy hallom, máris úgy ünneplik, mint a világegyetem történetének harmadik legvalószínűtlenebb eseményét. - Mi volt az első kettő? - Ó, csak sima egybeesés valószínuleg -vetette oda Szlartibartfaszt. Ajtót nyitott, s várakozóan nézett Arthurra. Arthur még egyszer körülpillantott, aztán futólag önmagát is megvizsgálta. Rendetlen, átizzadt ruhájában csütörtök reggel még a sárban feküdt. - Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal -morogta magában. - Tessék? -kérdezte az öregember szelíden. - Ó, semmi -mondta Arthur.- Csak vicceltem. 31. fejezet Természetesen köztudott, hogy a fecsegés öl, mégis olykor lebecsüljük ezt a veszélyt. Így például amint kimondta Arthur, hogy "Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal", szív alakú hézag nyílt a téridő folytonos szerkezetében, és a szavak messze-messze visszarepültek az időben. Csaknem végtelen távolságot szeltek át a térben, míg egy távoli galaxishoz értek, ahol különös és harcias lények rettenetes interstelláris háború küszöbén álltak. Utoljára ült tárgyalóasztalhoz a két ellenséges vezér. Halálos csend ereszkedett közéjük, amint a VIhurgok parancsnoka, fekete, gyémántokkal kivert harci rövidnadrágjában, rezzenéstelenül a vele szemben guggoló, zöld, édeskés gőzfelhőbe burkolózó GaGugvuntt vezérre meredt. Mivel háta mögött a csillogó űrcirkálók milliói alig várták, hogy szórhassák az elektromos halált, felszólította az alávaló teremtményt, hogy vonja vissza, amit az az anyjáról mondott. A lény rezgett émelyítően forrongó gőzében. E pillanatban suhantak át a konferenciatermen Arthur szavai: "Én is nagy gondban vagyok az életstílusommal." Sajnos a mondat a VIhurgok nyelvén az elképzelhető legszörnyűbb sértést jelentette, melyre kizárólag egy több száz évig tartó háború nyújthat elégtételt. Idővel persze, miután a pár évezrednyi háború megtizedelte a galaxisukat, a harcban álló felek rájöttek, hogy szörnyű félreértés áldozatai. A két szemben álló hadiflotta egykettőre napirendre tért az egyéb nézeteltérések felett, hogy nyugodtan megindíthassák közös támadásukat a mi Galaxisunk ellen, melyet időközben egyértelműen a sértő megjegyzés forrásaként azonosítottak. További hosszú évezredek teltek el, míg a félelmetes harci hajók - átszelvén a kozmikus ürességet - süvöltve rázúdultak az első, elibük kerülő bolygóra. Ez történetesen a Föld volt, ahol a méretarányok számításában elkövetett szarvashiba következtében az egyesült csatahajóflottát felnyalta egy arra járó kiskutya. Akik az ok és okozat szövevényes kölcsönhatását tanulmányozzák a világegyetemben azt állítják, hogy minduntalan ilyen dolgok történnek velünk, de nem tehetünk ellenük semmit. - Ilyen az élet -mondják. Rövid légikocsikázás után Arthur és az öreg magratheánus egy ajtóhoz értek. Otthagyták a kocsit, és bementek a váróterembe, melyet üvegtetejű asztalokkal és átlátszó dobozokban elhelyezett díjakkal zsúfoltak tele. A szoba túloldalán egy ajtó fölött csaknem azonnal fény villant, mire beléptek. - Arthur, biztonságban vagy! -kiáltotta egy hang. - Igen? -mondta meglepetten Arthur.- Remek. A gyér világítás miatt eltartott egy ideig, amíg észrevette Fordot, Trilliant és Zaphodot. Egzotikus fogásokkal, különleges édességekkel és bizarr gyümölcsökkel pompásan megterített kerek asztal körül ültek. Tömték a fejüket... - Mi történt veletek? -tudakolta Arthur. - Az van -mondta Zaphod, és egész cubák grillezett izomnak esett neki -hogy ezek a mi kedves vendéglátóink elgázosítottak minket, szétcsaptak kissé az agyunkban, meg általában eléggé furán viselkedtek, úgyhogy most kárpótlásul meghívtak erre a finom kis ebédre. Nesze -mondta, és ördögien bűzlő húsdarabot halászott ki az egyik tálból- kóstold meg ezt a vegai orrszarvú-kotlettet. Isteni, ha történetesen szereted. - Vendéglátók? Miféle vendéglátók? Nem látok semmiféle... Apró hangocska szólalt meg: - Isten hozott, földi lény! Tarts velünk. Arthur körbepillantott, és döbbenten felkiáltott: - Fuj! Egerek az asztalon! Kínos csend támadt. Mindenki rosszallóan nézett Arthurra, aki viszont két fehér egérre meredt. Az állatkák konyakos pohárra emlékeztető üvegedényben üldögéltek az asztalon. Aztán Arthur is észbe kapott. - Ó, sajnálom, nem voltam egészen felkészülve... - Hadd mutassalak be -mondta Trillian:- Arthur, ő Benji egér. - Helló! -intett az egyik egér. Az üvegpohár belső oldalán valamilyen érzékeny kapcsolótábla lehetett, mert ahogy Benji egér végigsimította a bajszával, a pohár előreszökkent egy kicsit. - Ő pedig Frankie egér. - Örvendek a szerencsének! -A másik egér is előreszökkent. Arthur a száját tátotta. - De nem... - De igen -mondta Trillian.- Ők azok az egerek, akiket a Földről hoztam magammal. Egyenest Arthur szemébe nézett, s mintha icipicit lemondóan megvonta volna a vállát. - Közelebb adnád a reszelt arktureánus Megaszamár-húst? -kérdezte. Szlartibartfaszt udvariasan köhécselt. - Ööö... bocsánat. - Jól van, Szlartibartfaszt, köszönjük -szólt Benji egér élesen.- Leléphetsz. - Ó... ööö... hogyne -mondta az öregember némileg meglepve.- Hát akkor megyek, és folytatom a fjordokat. - Nos, ami azt illeti, már nem lesz szükség rá -mondta Frankie egér.- Nagyon úgy néz ki, hogy nem is kell az az új Föld. -Rózsaszín szemecskéit forgatta.- Elvégre találtunk egy bennszülöttet, aki néhány másodperccel a katasztrófa előtt még a Földön volt. - Micsoda?! -kiáltott fel rémülten Szlartibartfaszt.- Ezt nem mondhatjátok komolyan! Ezer gleccserem várja, hogy végiggördülhessen Afrikán! - Akkor síelj rajtuk egyet, mielőtt szétszeded őket-tanácsolta fagyosan Frankie egér. - Síelni! -kiáltott az öregember.- Azok a gleccserek valódi műalkotások! Elegánsan megfaragott szegélyvonalak, égre törő jégcsúcsok, fenségesen mély szakadékok! A legmagasabb művészeten síelni... micsoda szentségtörő ötlet! - Köszönjük, Szlartibartfaszt -mondta Benji egér határozottan.- Majd szólítunk, ha kellesz. - Igen, uram -felelte az öregember hidegen.- Nagyon köszönöm a díjat, ég áldjon, földlakó! -fordult Arthurhoz.- Remélem, összejön az az életstílus. A társaság többi tagjától kurta bólintással búcsúzott, majd sarkon fordult, és szomorúan elhagyta a szobát. Arthur utána bámult. Nem tudta, mit is mondhatna. - Most pedig -szólt Benji egér- munkára! Ford és Zaphod koccintottak. - A munkára! -kiáltották. - Tessék? -mondta Benji egér. Ford körülnézett. - Bocsánat, azt hittem, pohárköszöntő jön. Az egerek türelmetlenül futkostak fel-alá üveg szállítójárműveikben. Aztán összeszedték magukat, és Benji előrébb hajtatott, hogy Arthurhoz szólhasson. - Nos, földi lény, helyzet a következő. Amint te is tudod, az utóbbi tízmillió évben többé-kevésbé mi irányítottuk a bolygótokat, avégett, hogy megtaláljuk azt a szerencsétlen dolgot, a Végső Kérdést. - Miért? -kérdezte Arthur élesen. - Neem... erre már mi is gondoltunk -vágott közbe Frankie egér- nincs összhangban a válasszal. Miért? - ez így nem jó. - Negyvenkettő. Beláthatod, hogy nem stimmel. - Nem -mondta Arthur.- Úgy értem, miért csináltátok? - Nos, hogy egészen őszinte legyek; talán csak megszokásból. És tulajdonképpen ez a lényeg. Már tele van a hócipőnk az egésszel, s hogy azok miatt a nyüves Vogonok miatt elölről kezdjük az egészet, hát a puszta lehetőségtől is kijön a sikongató lábrázás. Tiszta szerencse, hogy Benji meg én befejeztük a saját feladatunkat, és idejében elhagytuk a bolygót egy kis szabadságra, s hogy azóta szerencsésen visszamanipuláltuk az utunkat Magratheára a barátaid révén. -felelte Frankie. - Ó, értem már. - Magrathea az összekötő kapu a saját dimenziónkhoz -szólt közbe Benji. - Ahonnan -folytatta a rágcsálótárs- meglehetősen zsíros ajánlatot kaptunk arra, hogy szerződjünk el pletykarovatához és társalgási sorozatához. - Én is elfogadnám. Hát te, Ford? -kérdezte Zaphod. - De mennyire! Repülnék érte, mint a puskagolyó. Arthur rájuk pillantott, s azon tűnődött hova akarnak kilyukadni. - Ehhez azonban eredményre van szükségünk, ugye? -mondta Frankie.- Úgy értem, elvileg még mindig szükségünk van a Végső Kérdésre, ilyen vagy olyan formában. Zaphod Arthurhoz hajolt. - Tudod -mondta- ha csak üldögélnek ott a stúdióban, és lazán megjegyzik, hogy megkapták a Választ az Életre, a Mindenségre Meg Minden, aztán viszont be kell ismerniük, hogy Negyvenkettő, akkor a műsor elég kurta lesz. Nem lenne eldolgozva a poén. - Valami jól hangzó szöveg kellene nekünk -sóhajtotta Benji. - Jól hangzó szöveg? -tört ki Arthur.- Jól hangzó Végső Kérdés? Két egértől? Az egerek hátán felborzolódott a szőr. - A fészkes fotonba -cincogta Frankie.- Éljen az idealizmus meg az alapkutatás méltósága meg az igazság keresése is az ő összes formájában, mégis eljön a pillanat, amikor megsejtjük, hogy ha egyáltalán létezik valódi igazság, akkor az az, hogy a világegyetem teljes multidimenziós végtelenségét nyilván egy csűrhe mániákus őrült igazgatja. Ha pedig választhatok, hogy eltöltök-e újabb tízmillió évet azzal, hogy felfedezem ezt, vagy pedig egyszerűen felmarkolom a pénzt, és futás, hát akkor részemről inkább a testmozgás. - De hát... -Arthur legyintett. - Hej, földlakó, ide süss! -szólalt meg Zaphod.- Annak a computermátrixnak az utolsó generációs terméke vagy, igaz, és ott is voltál egészen addig, amíg a bolygód meg nem kapta a magáét, nemde? - Ööö... - Az agyad tehát a computerprogram utolsó előtti konfigurációjának szerves része -magyarázta Ford is. Úgy vélte, hogy ez igazán magától értetődő. - Világos? -sürgette Zaphod. - Háát... -mondta bizonytalanul Arthur. Még soha életében nem érezte, hogy bárminek is a szerves része volna. Ez mindig is zavarta. - Más szavakkal -mondta Benji, és különleges hajtányát egyenesen Arthurhoz kormányozta- komoly az esélye annak, hogy a kérdés kódját az agyad kódja tartalmazza, úgyhogy meg akarjuk vásárolni tőled. - Mit, a kérdést? -tudakolta Arthur. -Igen -felelte Ford és Trillian egyszerre. - Tenger sok pénzért -tódította Zaphod. - Nem, nem -mondta Frankie egér-, nekünk az agy kell. - Micsoda! - Kinek hiányozna? -érdeklődött Benji. - Mintha azt mondtátok volna, hogy csak leolvassátok az agyát. Műszerrel. -Ford is megneheztelt. - Hát persze. Csak előbb ki kell vennünk. Előkészíteni. - Beáztatni -fűzte hozzá Benji. - Felkockázni. - Köszönöm! -kiabált Arthur. Feldöntötte székét, és rémülten hátrált az asztaltól. - Hiszen bármikor pótolhatnánk -nyugtatgatta Benji-, ha már úgy odavagy érte. - Hát persze. Kapsz egy elektronikus agyat -biztatta Frankie.- A legegyszerűbb kis modell is megtenné. - A legegyszerűbb kis modell? -siránkozott Arthur. - Hát persze. -Zaphod arcán ördögi vigyor jelent meg.- Mást se kellene beprogramozni, csak azt, hogy "Micsoda" meg "Nem értem" meg "Hol a teám?" észre se vennénk, hogy nem igazi agy. - Micsoda?! -kiáltotta Arthur, és még messzebb hátrált. - Na ugye, mit mondtam! -Zaphod felüvöltött fájdalmában, mert Trillian belerúgott az asztal alatt. - Én észrevenném -bizonygatta Arthur. - Dehogy vennéd észre -legyintett Frankie egér- a programod sem engedné. Ford az ajtóhoz lépdelt. - Nézzétek, rágcsálóim -mondta- sajnálom, de szerintem nem kötünk boltot. - Márpedig jobb, ha kötünk. Az egérkórus cincogásából hirtelen minden kedvesség elpárolgott. A két üvegjármű apró, sikongató csikordulással felröppent, s a levegőn át Arthur felé lendült, aki botladozva hátrált, mígnem beszorult az egyik sarokba. Tehetetlenségében behunyta a szemét. Trillian kétségbeesetten megragadta a karját, hogy az ajtó felé cibálja, Zaphod és Ford közben a kilincset rángatták. Arthur azonban holt teher volt, mintha csak hipnotizálta volna a levegőből lecsapó kis rágcsálók látványa. Trillian sikoltozva sürgette, de Arthur csak tátogott. Még egy rántás. Ford és Zaphod kinyitotta az ajtót. Odakint meglehetősen csúf fickók kis csoportja várakozott, föltehetőleg ők lehettek a nehézfiúk Magratheán. Maguk is visszataszítóak voltak, és a kezükben tartott orvosi felszerelés sem tette őket vonzóbbá. Támadásba lendültek. A következő pillanatban tehát Arthurnak lyukat vágnak a fejébe, Trillian képtelen segíteni neki, Fordot és Zaphodot pedig mindjárt lerohanja néhány orgyilkos, akik nemcsak súlycsoportban, hanem fegyverzetben is felülmúlják őket. Mindent egybevetve hallatlan szerencse, hogy ebben a pillanatban a bolygó összes riasztóberendezése fülsiketítő csörömpölésbe kezdett. 32. fejezet - Veszélyhelyzet! Riadó! -harsogták a harsonák egész Magratheán.- A bolygón ellenséges űrhajó landolt. Fegyveres behatolók az A8 szektorban. Mindenki a védelmi álláspontokra! A két egér bosszúsan szaglászta az üvegjárművek szétszóródott cserepeit. - A fene aki megette! -morogta Frankie egér.- Ekkora felhajtást vacak két font földi agy miatt! -Körbe-körbe futkosott, rózsaszínű szemei villogtak, szép fehér bundáján szikrázva meredt fel a szőr. - Csak egyet tehetünk -mondta Benji lekuporodva, és elgondolkozva simogatta a bajszát:- Próbáljunk meg hamisítani egy kérdést. Találjunk ki valamit, ami elfogadhatóan hangzik. - Rázós -mondta Frankie. Eltünődött.- Figyelj! Ha feldobjuk, sárga, ha leesik, veszélyes. Mi az? Benji elgondolkodott. - Nem jó -mondta.- Nem illik a válaszhoz. Hallgatásba merültek. - Na jó -szólalt meg Benji.- Mennyi hatszor hét? - Ez se jó. Nagyon szájbarágós -mondta Frankie.- Nem tartaná fenn a csőcselék érdeklődését. Megint törték a fejüket. Most Frankie-n volt a sor. - Van egy ötletem. Hány fülünk kell legyen, hogy halljuk, ha bömbölve zúg a nép? (Bob Dylan híres dalversének részlete. Tardos Péter fordítása-A fordító) - Ó! -mondta Benji.- aha, ez ígéretesen hangzik. -Próbálgatta egy kicsit a mondatot.- Igen -mondta- ez kitűnő. Rendkívül jelentőségteljesnek tűnik, anélkül hogy leragadna holmi értelmes jelentésnél. Hány fülünk kell legyen, hogy halljuk? Éppen negyvenkettő. Kitűnő, kitűnő! Jól kibabrálunk velük. Aranycsillagom, megcsináltuk a szerencsénket! Gyors diadaltáncot lejtettek izgalmukban. Mellettük a földön néhány meglehetősen csúf fickó hevert, akiket súlyos tervezési díjakkal fejbe csapdostak. 33. fejezet Fél mérfölddel távolabb négy alak dübörgött végig egy folyosón, kiutat keresve. Tágas, szellős computerterembe érkeztek. Vadul körbepillantottak. - Szerinted merre, Zaphod? -kérdezte Ford. - Első megközelítésre aszondom, erre -azzal Zaphod végigrohant a fal és egy computertömb között. Ahogy a többiek utána eredtek, Zaphod megtorpant, mert az orra előtt becsapódó Durr-o-Dum energiatöltet megolvasztotta kissé a falat. Felüvöltött egy kézi hangosbeszélő: - Oké, Beeblebrox, ne moccanj! Be vagy kerítve! - Zsaruk! -szisszent fel Zaphod, és leguggolva megpördült.- Van még kedved tippelni, Ford? - Oké, erre -mondta Ford. Mind a négyen végigvágtattak két computersor közt a folyosón. A folyosó végén állig felfegyverzett figura jelent meg űrruhában, kezében rossz külsejű Durr-o-Dum puskával. - Nem akarunk lelőni, Beeblebrox! -kiáltotta. - Részemről rendben! -kiáltotta Zaphod, és fejest ugrott két adatfeldolgozó egység közé. A többiek utána faroltak. - Ketten vannak -mondta Trillian.- Sarokba szorítottak. Ferdén bepréselődtek egy adatbank és a fal közé. Lélegzet-visszafojtva vártak A levegőt hirtelen felrobbantották az energiatöltetek, ahogy a két zsaru egyszerre nyitott tüzet. - Hé, ezek lőnek ránk! -duzzogta Arthur, és gombóccá gömbölyödött. - Mintha azt mondták volna, hogy nem akarnak lőni ránk... - Én is úgy hallottam -jegyezte meg Ford. Egy veszélyes pillanatra Zaphod kidugta a fejét. - Hé! Mintha azt mondtátok volna, hogy nem akartok lőni ránk! Vártak. Kisvártatva megszólalt egy hang: - Nehéz zsarunak lenni. - Mit mondott? -kérdezte Ford döbbenten. - Azt mondta, hogy nehéz zsarunak lenni. - Ez mégiscsak az ő problémája, nem? - Szerintem is. Ford kikiabált: - Hej, ide figyeljetek! Éppen elég baj az nekünk, hogy itt lövöldöztök ránk, úgyhogy azt hiszem, könnyebb volna, ha legalább a saját problémáitokkal békén hagynátok! Újabb szünet, aztán megszólalt a hangosbeszélő: - Na, ide figyelj, te fickó! Csak azt ne hidd, hogy holmi ostoba, szűkagyú, durrogtató idiótákkal van dolgod, akiknek az alacsony homlokukba lóg a hajuk, kicsi disznószemük van, és nem tudják, mi fán terem a társalgás! Mi igenis két intelligens, figyelmes fickó vagyunk, és biztos kedvelnétek bennünket, ha barátilag találkoznánk! Eszem ágában sincs, hogy mindenfelé csak lelődözzem az embereket, aztán meg ezzel kérkedjek az űrcsavargók tetves csehóiban, mint egypár zsaru, akit ismerek! Én lelődözöm mindenfelé az embereket, de utána órákon át siránkozom róla a barátnőmnek! - Én meg regényeket írok -sopánkodott a másik zsaru is.- Eddig egy se jelent meg, úgyhogy ne is csodálkozzatok, ha iszonyúan pocsék a kedvem! Ford szemei kigúvadtak. - Miféle zsaruk ezek? -kérdezte: - Nemtom -felelte Zaphod:- Asszem, jobban bírtam őket, amikor lőttek. - Szóval kijöttök onnan szép nyugodtan -kiáltott az egyik zsaru- vagy inkább füstöljünk ki benneteket?! -Ti melyiket választanátok? -kiabált vissza Ford. A következő ezredmásodpercben a levegő kezdett porhanyósra sülni körülöttük, ahogy az egyik Durr-o-Dum töltet a másik után csapódott be a fedezékül szolgáló számítógépkonzolba. A tüzijáték hosszú másodperceken át elviselhetetlen intenzitással folytatódott. Amikor abbamaradt, és a visszhangok is elhaltak, néhány másodpercig szinte teljes volt a csönd. - Ott vagytok még?! -kiáltott az egyik zsaru. - Igen! -kiabálták vissza. - Egyáltalán nem élveztük a dolgot! -ordította a másik zsaru. - Vettük észre -méltatlankodott Ford. - Most pedig ide figyelj, Beeblebrox, és ajánlom, hogy jól figyelj! . - Miért?! -kiáltott vissza Zaphod. - Azért -harsogott a zsaru- mert amit most mondok, az nagyon intelligens lesz, egész érdekes és kifejezetten humánus! Szóval: vagy mindannyian megadjátok magatokat, hogy összeverhessünk titeket egy kicsit, bár természetesen nem nagyon, mert határozottan ellenezzük a fölösleges erőszakot, vagy pedig felrobbantjuk ezt az egész bolygót meg esetleg még egyet-kettőt, amiket kiszúrtunk magunknak idejövet. - De hisz ez őrület! -háborgott Trillian.- Csak nem tennétek ilyet! - De még mennyire, hogy megtennénk! -rikoltotta a zsaru.- Ugye, megtennénk? -kérdezte a társát. - Hát persze. Nem is tehetnénk mást! -ordította helybenhagyólag a másik. - De miért? -tudakolta Trillian. - Mert vannak dolgok, amiket akkor is meg kell tenni. Ha az ember felvilágosult, liberális zsaru, aki mindent tud az érzékenységről meg minden. - Tudja fene, én valahogy nem hiszek ezeknek -morogta Ford. Az egyik rendőr átkiabált a másiknak: - Lőjük még egy darabig őket?! - Hogyne, miért ne? Újra megindult az elektromos zárótűz. A hő és a zaj fantasztikus szintre nőtt. A számítógép pultja lassan széthullott. Az eleje csaknem teljesen megolvadt, a fémolvadék vaskos patakokban kacskaringózott hátrafelé, ahol a menekülők lapultak. Összegömbölyödve várták a véget. Folytatódott. Ford átpislogott az égő computer fölött kavargó füstfelhőn. Kióvakodott a nyílt térségbe. Még mindig nem történt semmi. Fordtól húsz méterre a füstben felsejlett az egyik zsaru űrruhás alakja. Úgy hevert a padlón, mint egy rongycsomó. A másik zsaru az ellenkező irányban feküdt. Senki más nem látszott. Ford ezt módfelett különösnek vélte. Lassan, félénken megindult az első zsaru felé. Odaért. A zsaru továbbra is bizalomgerjesztő mozdulatlanságban feküdt: Akkor is bizalomgerjesztően mozdulatlan maradt, amikor Ford rátette a lábát a Durr-o-Dum puskára, mely a zsaru elernyedt kezében lógott. Ford lehajolt, és felkapta a fegyvert. A zsaru ezt sem kifogásolta. Szemlátomást halott volt. A tetemet szemrevételezve Ford megállapította, hogy a zsaru a Blagulon Kappa metánt lélegző életformájának képviselője, akinek Magrathea vékony, oxigéntartalmú légkörében űrruhára van szüksége az életben maradáshoz. Hátizsákjában az életfenntartó rendszer miniatűr computere, úgy látszik, váratlanul felrobbant. Ford hökkenten topogott ide-oda. Ezeket a mini űrruhacomputereket általában a fedélzeti számítógép működteti, melyekkel közvetlen Szub-Éta kapcsolatban állnak. Az ilyen rendszerek minden helyzetben hibátlanul működnek, kivéve a visszacsatolás totális gátoltságát, ez viszont gyakorlatilag nem fordul elő. Ford a másik zsaruhoz rohant. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan dolog történt vele is, feltehetőleg ugyanakkor. Odahívta a többieket is, akik éppúgy megdöbbentek, mint Ford, de nem óhajtották behatóbban tanulmányozni az esetet. - Húzzunk kifelé ebből a lyukból -mondta Zaphod.- Még ha itt is van az a valami, amit állítólag keresek, akkor sem vagyok rá kíváncsi. Felragadta a másik Durr-o-Dum puskát, szétlőtt egy teljesen ártalmatlan könyvelőgépet, és kirohant a folyosóra, nyomában a többiekkel. Hajszál híján szétlőtte a légikocsit is, mely néhány méterrel odébb várt rájuk. A kocsi üres volt, de Arthur ráismert Szlartibartfaszt járművére. Szlartibartfaszt üzenetet is hagyott a szegényes műszerfal egyik részére tűzve. A papírlapra rajzolt nyíl az egyik gombra mutatott. Az üzenet így szólt: Szerintem ezt a gombot kéne megnyomni. 34. fejezet A légikocsi az R17-et meghaladó sebességgel keresztülröpítette a társaságot az acélalagutakon, ki a bolygó ellenszenves felszínére, melyet az újabb hajnal ködös fénye borított. Rémes szürke fény darvadozott a tájon. Az R a gyorsaság mértékegysége, az az ésszerű utazási sebesség, mely az egészség és a szellemi jólét függvénye, mondjuk legfeljebb öt perc késéssel. Nyilvánvaló tehát, hogy R a körülményektől függő, rendkívül változékony érték, mivel az első két tényező nem csupán az abszolút értelemben vett sebességtől függ, hanem attól is, hogy az utas tisztában van a harmadik tényezővel. Az egyenletet hallatlan nyugalommal kell kezelni, különben az eredménye nagyfokú feszültség, fekély, sőt halál lehet. Az R17 nem egyértelmű sebesség ugyan, de nyilvánvalóan túl nagy. A légikocsi R17-tel és még gyorsabban fúrta át magát a levegőn, majd kitette utasait az Arany Szív mellett. Az űrhajó mereven állt a fagyos földön, mint a fehérített csont. A légikocsi sietősen visszafordult és elillant, amerről jött, saját fontos ügyeit intézendő. A menekülők borzongva nézték a hajót. Egy másik is állt mellette. A rendőrségi járőrhajó volt a Blagulon Kappáról, dudoros, cápa alakú jószág, palazöld oldalát változatos méretű és ridegségű fekete betűkkel kenték össze. A felirat arról tájékoztatta az érdeklődőt, hogy honnan jött a hajó, melyik rendőrségi körzethez tartozik, és hová kell csatlakoztatni az energiatápvezetéket. Természetellenesen sötétnek és csöndesnek látszott, és ezt nem indokolhatta, hogy kétfőnyi személyzete holtan hever egy füsttel teli kamrában, néhány mérföldre a felszín alatt. Ez is a megmagyarázhatatlan és meghatározhatatlan dolgok közé tartozik: de néha megérezni, ha egy hajó tökéletesen halott. Ford is megérezte, és szerfölött rejtélyesnek találta. A látszat szerint a két rendőr meg a hajójuk spontán meghaltak. Ford tapasztalatai szerint a világegyetem egyszerűen nem igy működik. A többiek is érezték, hogy meghalt a hajó, ám ennél sokkal jobban érezték a maró hideget, és a kíváncsiság teljes hiányától gyötörve igyekeztek vissza az Arany Szívbe. Ford hátramaradt, hogy szemrevételezze a Blagulon hajót. Útközben csaknem hasra vágódott a mozdulatlan acéltestben, mely arccal lefelé borulva hevert a porban. - Marvin! -kiáltotta.- Mit csinálsz itt? - Ne érezd kötelességednek, kérlek, hogy tudomást végy rólam -hangzott a fojtott válasz. - Mégis, hogy érzed magad, acélember? -kérdezte Ford. - Nagyon lehangoltan. - Miért, mi újság? - Nem tudom -mondta Marvin.- Nem olvasom a lapokat. - Miért fekszel arccal a porban? -Ford vacogva leguggolt a robot mellé. - Mert remek módszer arra, hogy pocsékul érezzük magunkat -mondta Marvin.- Ne is tegyél úgy, mintha beszélni akarnál velem, tudom, hogy gyűlölsz. - Dehogy. - De igen, mindenki gyűlöl engem. Hozzátartozik a világegyetem természetéhez. Elég, ha megszólalok, már gyűlölnek. Még a robotok is gyűlölnek. Ha volnál olyan kedves, és fütyülnél rám, azt hiszem, szépen odébbállnék. Azzal feltápászkodott, és duzzogva hátat fordított. - Az a hajó is gyűlölt engem -mondta leverten, és a járőrhajó felé bökött. - Az a hajó? -kérdezte Ford hirtelen izgalommal. - Te tudod, mi történt vele? - Gyűlölt engem, mert beszéltem hozzá. - Beszéltél hozzá?! -kiáltott fel Ford.- Hogyhogy beszéltél hozzá? - Egyszerű. Nagyon unatkoztam, és kedvetlen voltam, úgyhogy odamentem, és csatlakoztattam magam a külső computerbemenetre. Hosszasan beszéltem a computerhez, és elmagyaráztam neki a világegyetemről alkotott véleményemet -mondta Marvin. - Erre mi történt? -faggatta Ford. - Öngyilkosságot követett el -felelte Marvin,és visszacaplatott az Arany Szívhez. 35. fejezet Aznap éjjel, miközben az Arany Szív azon fáradozott, hogy minél több fényévet gyűjtsön önmaga és a Lófej Köd közé, Zaphod a parancsnoki hídon lebzselt a pálma alatt, és bőkezűen mért Pángalaktikus Gégepukkasztó-dózisokkal igyekezett formába pofozni az agyát. Ford és Trillian az egyik sarokban az életet s az ebből levezethető kérdéseket vitatták meg, Arthur pedig ágyba bújt, hogy átlapozza Ford könyvét, a GALAXIS Útikalauzt. Úgy vélte, ha már a Galaxisban kell élnie, legfőbb ideje, hogy egyet-mást megtudjon felőle. Az alábbi tételre bukkant: "A jelek szerint valamennyi fontosabb Galaktikus Civilizáció Története három különálló és jól megkülönböztethető szakaszon megy keresztül: a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság szakaszain, melyeket a Hogyan, Miért és a Hol fázisainak is neveznek. Az első szakaszt például a következő kérdés jellemzi: Hogyan szerzünk ételt? A másodikat ez: Miért eszünk? A harmadikat ez: Hol vacsorázunk ma?" Nem jutott tovább az olvasásban, mert megcsörrent a fedélzeti telefon. - Hej, földlakó, te vagy az? Éhes vagy, kölök? -tudakolta Zaphod. - Ööö, hát igen, csipegetnék, azt hiszem -felelte Arthur. - Oké, bogaram, kapaszkodj! -mondta Zaphod.- Bekapunk valamit az Univerzum Pereme Étteremben.